Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-04-26 / 17. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap« 1903. április 26. Zalaegerszeg város újból megalakult képviselőtestületét, hogy azok az ellentétek, amelyek a választás hevében kitörtek, a tanácskozás termében elsimulnak. Egymás megértésére, komoly munkásokra nagy szüksége van ennek a városnak, amely fejlődésének legkritikusabb napjait éli. A haladás iránt való érzék és az alkotási vágy él bennünk, de számot kell vetni anyagi erőnkkel. Minden mozdulatunkban ezt kell szem előtt tartanunk. A köznek nem tesz jó szolgálatot az sem, aki rohamlépésekben akar haladni, minden áron a mi kisszerű viszonyainkba bele nem illő nagy alkotásokba fogni; de nem önzetlen polgára az sem a városnak, aki csupa szükkeblüségből, az áldozatoktól való félelemből minden üdvös újításnak, okszerű haladásnak útját szegi. A középutat kell keresnünk mindig és mindenben. El ne maradjunk, de agyon se terheljük azokat, akik bizalommal küldték a képviselőtestületbe választottaikat. A legközelebbi jövőben fontos feladatok megoldása vár a városra. Az első a régóta vajúdó iskolaépítés, a második a közvilágítás, későbbi a csatornáZÍtSj íAZ átkelési útszakaszok s az utcák rendezése stb. stb. Mindegyik évtizedekre, nemzedékekre kiható dolog, amelyeket elhamarkodni, elhibázni nagy kár nélkül nem lehet. A túlhajtott gyorsaság ép annyit árthat, mint a merev elzárkózás. A legközelebbi napokban ejti meg a képviselőtestület a tisztújítást is. Távol áll tőlünk minden személyes vonatkozás, gyakorolja mindenki a jogát legjobb meggyőződése szerint, de vigyázzon, hogy áldozatul ne essék a személyes érdekeknek, mások hiúságának. Salus reipublicae suprema lex. A legfőbb törvény a közjó. Nem a barátság, rokonság, osztályérdek. A tisztújítás megejtése alkalmával bizonyosan sok képviselőtestületi tagnak eszébe fog jutni, hogy bizony Zalaegerszeg város sem adhat tisztviselőinek akkora fizetést, hogy tőkét gyüjthessenek; a fizetésből megélni is nehéz. Mi lesz az elaggott tisztviselő sorsa? Könyöradomány, kegydíj, mert nyugdíjalap nincs. Ennek a létesítése a város érdekében is elodázhatatlan s hisszük, hogy a képviselőtestület talál is módot a keresztülvitelre. A zavartalan, komoly munkához adjon az Isten összetartást és bölcseséget. A tavasz reményei. Aki boldog megelégedéssel nézheti a tavasz első verőfényes napjait, azt hiszi, minden embernek örömöt, boldogságot kell hozni a derűnek, a meleg napsugárnak, rügyfakasztó szellőnek, a zsendülő természetnek. A változásokat mindenki a maga szempontjából nézi, hatásaikat ugy birálja, ugy becsüli, amint maga érzi. A tavasz a gazdag embernek a tél megunt örömei után a szórakozások uj nemeit, a felrissülést jelenti. Azt hiszi tehát, hogy a paraszt boldogsága is teljes, mikor kibujhatik odújából s élvezheti az ébredő természet pompáját. — A poétát tavaszi dalira hangolja a zöldelő fa s mikor dalt zengedez, azt véli, hogy az a szegény suszter legény, aki télen nyáron üti a csizmatalpat, szintén boldog szivvel a tavasz nympháihoz dudorász. Pedig a szegény földmivelő, meg a munkások százezrei, valamint egyéb szegény ember szivében egészen más gondolatokat kelt a természet ébredése. Nem az uj élvezetek, nem a költői ihlet napjai ezek. A szegény ember annyit küzd a mindennapiért, a létért, hogy élvezetekre csak álmában mer gondolni, az életet pedig túlságos reálisan, nagyon pessimistikusan fogja fel és küzdelmeinek fekete szemüvegén át nézi. A földművelőt munkára, ujabb küzdelemre hívja a tavasz s ezért jutalmul nem ad neki egyebet a reménységnél; a két keze munkájából élő ember pedig megkönnyebbülve üdvözli a napsugarat s kitárja az ablakját az enyhe levegőnek, mert munkát vár és könnyebb megélhetést remél. A szegény ember tavaszszal rendesen azon panaszkodik, hogy nincs pénze. A tél felemésztette az összes készletet; a kereset nélkül eltöltött napok alatt kimerültek az összes segélyforrások. A kis ember, a kis gazda, az iparos, a nagyobb tőke nélkül dolgozó kereskedő tehát tavaszszal a hitelét értékesítette, hogy bevárhassa a fellendülés napjait. A hitelintézetek ezért tavasszal szoktak legnagyobb üzleteket csinálni, amint ezt a rendes gazdasági viszonyok magukkal hozzák. Ez idén azonban tótágast áll a tapasztalati igazság. A kis embereknek ugyan még mindig nincs pénzük, de a pénzintézetek túlságos pénzbőséggel küzdenek. Sok a pénz mindenütt, ahol pénzzel kereskednek. Ellenben kevés azoknak a kezében, akiknek szükségük volna rá. Ez pedig azt jelenti, hogy a földműves hitele kimerült; a kereskedőben nincs vállalkozási szellem, mert nem mer bizni a várva várt fellendülésben; az ipar pedig nem képes kibontakozni alárendelt helyzetéből, a napi fogyasztásból él, a fogyasztás pedig nem emelkedik. Ezek mind száraz tények, nem kell őket bővebben indokolni. A gazdasági élet, a termelés, forgalom és értékesítés viszonyai napról napra nyújtják a bizonyítékokat. A földművelők részére a tavasz a reménység időszaka. Nemcsak a nagylelkű, a mindent nivelláló természet, hanem a politikai életnek is minden évben megvannak a maga biztató, reményt keltő jelenségei. Az idei tavasz szerény feoskéje az a hir, hogy a kisbirtokosok hitelügyének szabályozására megtörténtek az első lépések. Jelentéktelen dolog csak, amiről a hir beszámol. A politikai élet tudomást is alig vesz róla; a közgazdasági viszonyok nem várhatnak tőle gyökeres reformot; talán nem is lesz folytatása, de ha tényleg az első lépést jelenti egy nagy gazdasági reform felé, akkor örömmel üdvözölhetjük. Mindenki tudja, hogy a kisbirtokosok hitelügyének szabályozása régen foglalkoztatja az irányadó köröket s a kormányt. Azt a kijelentést is tudomásul vettük, hogy e téren reformok fognak bekövetkezni. Most végre nyilvánosságra jutott, hogy ezek a reformok a kisbirtokosok országos földhitelintézeténél fognak keresztül vitetni. Ez az intézet ugyanis a pénzügyminiszter hozzájárulásával fontos újításokat léptetett életbe. Első sorban is a jelzálogkölcsönök minimumát 600 koronáról 300 koronára szállította le. Ennek folytán a jövőben az a kisgazda, akinek G—700 koronát érő ingatlana van, nem lesz kénytelen drága és minden pillanatban felmondható kölcsönöket igénybe venni, hanem módjában lesz hangulatban és immár örökre vége! Oh Kálmán, Kálmán! ráborult a versre, az utolsó versre, amit hozzá irtak és elkezdett keservesen sirni. — De hisz ez rettenetes — zokog fel újra, meg újra. — Szólj Dénes, ki ölte meg? — Dernőy, az őrnagy, a te vőlegényed! Látod Vilma, mondtam az éjjel, hogy ne táncolj annyit Balkóval, mert ez bántja Darnőyt. Nem hallgattál rám. Most oda van egy kedves jó ember, aki téged is szeretett egy kissé, Vilma? . . . — És vőlegényemnek nincsen semmi baja? — kérdezte a hölgy; de korántsem valami nagy érdeklődéssel. Az őrnagy koros ember volt s a kis Pólyi Vilma csak a családi befolyás révén lett a menyasszonya. — Semmi baja sincs — mondá a bátyja. — Én voltam a segédje és a kapitány, Balkónak pedig két uj sági ró. A szegény Kálmán talán érezte halálát, mert egy levelet adott át segédjének, hogy ha meghal, kézbesítse neked. A szerencsétlenség után ide adta a szerkesztő nekem. Nesze olvasd. A kedves kis vidám arcról eltűnt már minden jókedv. Fehér volt, mint a márvány, de nem sirt. Valami kétségbeejtő nyugalommal vette át a levelet. Aztán olvasni kezdte. „Kedves Vilmuska! Mikor ezt a levelet Ön olvasni fogja, a maga jó pajtása, a hóbortos Kálmán fiu, nem lészen többé! . . . Már akkor elment oda, ahol — a poéták hazudozása szerint — „szebb a rózsa, tisztább a patak, csengőbbek a dalok! . . ." | Ne sajnáljon engem Vilmuska és ne is sirasI son meg, mert lássa, az ilyen könnyelmű, léha fráterek, mint amilyennek a világ tartott engem, mondom, az ilyen emberek megérdemlik sorsukat. Jól van ez így, ahogy történt! Elmegyek innen — gondoltam már régebben — mert reám ugy sincs itt többé semmi szükség. Egészen felesleges vagyok a földön. De magam at resteltem megölni. ü,z az eset épen kapóra jött. Igyekeztem jól használni fel. És most már megvagyok nyugodva . . . Nem tudom Vilma, vette-e ön észre, hogy mennyire szeretem? Nem tudom . . . De most már megmondhatom, hogy imádtam önt Vilmuskám, ahogy csak ember imádhat egy szentet. . . Megmondhatom ezt már bátran . . . Senki sem lehet rám féltékeny . . . Csöndes ember lettem, meg aztán a holtak szerelme úgyis csak füst és pára ! Mióta ön menyasszony lett, azóta én megvagyok halva. A lelkem, a testem még élt, mozgott, végezte a megszokott mindennapi robotot. Már most az is megpihen . . . Áldja meg az Isten Vilmuskám, ahogy engem meg nem áldott! Boldogsággal . . . Igen, boldogsággal! ... És ha nem lesz ön boldog és nem lesz kinek elpanaszolni bánatát, akkor . . . ah, igen, akkor, jusson eszébe az a nóta, amit tegnap este huzattuuk vacsora alatt a majálison : Jöjj ki majd a temetőbe Keresd fel a síromat, Borulj reá a fejfámra Ugy sirasd galambodat! . . . Igen, Igen / Ha maga jön hozzám, az én sirhalmomhoz, megérzik azt a virágok rajta, megtudják a szomorú füzeken éneklő madárkák, megtudom éu is odaleut s talán édesebb lesz az álmom, porrá vált szivem megdobban még egyszer, ha kipanaszolja a fejfámnak magát! . . . Álmaiban én is meglátogatom viszonzásképen s talán meg is vigasztalom . . . Különben én itt maradok Önnél. Meglel mindenben, ha keres. Engem, a „szomorú poétát.* Ott leszek az őszi ég szétfoszló felhőiben, a bágyadó napsugárban, a hervadó virágokban . . . Mindenütt ott leszek ... S ha csöndes alkonyon lágyan zsongó, hamar elenyésző melódiákat visz a szellő fülébe — ott a kertben, ahol együtt sétálgattunk . . . figyelje meg! Talán a túlvilágról ón énekelek Önnek — szerelmi dalt! . . . Sok zöld dolgot hordtam itt össze. Ne gondoljon reájuk többé. Felejtse el! . . . Ah ! most jön fel a nap és ideveti bibor sugarait az Íróasztalomra. Olyan szép e napfény, az ég, a virágok ... és ezek mind itt maradnak ! . . . Miért nem vihetem el magammal abba a szürke világba, ahova el kell mennem ? A nap egészen feljött. Milyen felséges! Gyönyörködöm benne . . . hiszen lemenni ugy sem látom már . . . Önt sem látom többé Vilmuskám ! Oh ez, ez fáj legjobban! . . .