Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-04-26 / 17. szám

XXII. évfolyam. Zalaegerszeg, 1903. április 26. 17. szám. Előfizetési dij : Egész évre . 10 K — f. Fél évre . . 5K - f. Negyed évre . 2 K 50 f. Egyes szám ára 20 lillér Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. Z AL A V A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Wlassics-utca 25. sz.), az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Ujváros-utca 25. sz.) küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. IRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. A város dolgai. Zalaegerszeg város képviselőtestületéből kilépő tagok helyére a mult héten történtek meg a választások s a képviselőtestület újra megalakult. A választások alkalmával egy szokatlan jelenség ötlött szembe. Ezelőtt a polgárok egy csekély hányada vett részt a képviselőtestületi tagok választásában, most azonban akkora számban gyakorolták jogukat, hogy a mostani választás példátlanul áll Zalaegerszeg város évkönyveiben. A közvéleménynek a város ügyei iránt való érdeklődése, ha ennek az oka a polgári öntudat felébredésében fekszik, minden esetre örvendetes jelenség. Az önkormányzati jogok csak akkor igazi jogok, ha azoknak gyakorlása nemcsak a törvényben van a polgárságnak biztosítva, hanem azokat tényleg a polgárság zöme gyakorolja. Csakhogy nálunk, nem csak Zalaegerszegen és nem csak a városi és községi, hanem minden egyéb választásnál, kevés szavazót visz az urnához az önkormányzati és polgári jogok méltánylása, megértése és becsülése. Nálunk még erősen kell korteskedni, hogy a nagy közönség közönyéből felocsúdjon, megmozduljon. Ezért azután a választásokon túlságos befolyás jut a hiúságnak, a korteskedésnek. Választás korteskedés nélkül még nem esett meg s nem is fog megesni. Hiszen a politikai jogok sarkpontja a szabad vélemény nyilvánítás, a rábeszélés szabadsága. Mindenkinek jogában áll akár a saját, akár mások jelöltsége mellett szóval és Írásban sikra szállni. De ez a korteskedésnek csak egyik, tiszteségesebb neme, amely mellett azonban olyan módokat is vesznek igénybe, amelyek árán a megválasztás nem is megtiszteltetés. Aki végig nézte a lezajlott városi választásokat, láthatott a rábeszélésnél egyéb kortes eszközöket is, ami azonban nem esett a választó közönség zömének rovására, mert nagyon elenyésző kisebbség volt az, amely mások hiúságának eszközévé akart válni. Jó lesz azonban ezekből a jövőre nézve tanulságot vonni, nehogy a városi választások sorsa teljesen az indok nélküli agitációnak legyen kitéve. Nem vall egészséges felfogásra, hogy a választásoknál az osztályérdekek egész nyíltan és leplezetlenül érvényesülni igyekeztek. Már a községi élet szük keretei is bebizonyítják, hogy társadalmunk mennyire széttagolt; mennyire nem érti meg egyik érdekkör az azon kivül állók jogos törekvéseit; mennyire távol állunk attól, hogy a társadalom összes erőit egyetemes célok szolgálatába összepontosítsuk. Az ellentétek, amelyek a mindennapi életben talán sokaknak nem szembetűnők, ott lappangnak mindenütt. A társadalmi érintkezésben, a gazdasági élet mezején, a közélet terén. Csak egy kis izgalom kell ahoz, hogy leplezetlenül kipattanjanak s megmutassák azt a szomorú képet, amelyet az elemeire bomlott társadalom nyújt. Nem az összeforradás, hanem az erjedés, a felbomlás utjain haladunk; ellentéteket szítunk és táplálunk, amelyeket legfeljebb a modorosság himes mázával takargatunk. Az önkormányzati testületeknek pedig a titkolt ellentétek, meggyőzhetetlen előítéletek soha sem váltak előnyükre. Ellentétes nézeteket az önkormányzatba belevinni kell, mert ezek harcából születik a haladás ; de választó falakat építeni, érdekköröket alkotni nem szabad. Abban a reményben üdvözöljük e helyen T ÁRC A. Vége a dalnak Vilmuska a jogász-majális utáni reggelen kacagva ébredt. Álmában Balkó, a bolondos poéta, mondott neki valami hóbortosságot egy rut leányról, amin aztán olyan jóizüen nevetett, hogy felébredt reá. Kiugrott az ágyból s magára kapva a pongyoláját, az ablakhoz futott és felvonta a függönyt. A juniusi nap aranyos sugarakkal szórta tele a bájos kis hálószobát, amibe az éjjel viselt toilette tarka-barka darabjai festői rendetlenségben hevertek szana-széjjel s egy kis mozaikkal kirakott asztalka alatt roppant tearózsa-csokor ^búsongott hervadásnak indult virágaival. Az ajtón kopogtatott valaki s Vilmuska visszafordulva az ablaktól, kuncorogva kiálltott: — Ki vagy ?! Nem szabad ! . . . Kivül egy mély férfihang szólalt meg : — Bocsáss be Vilma, ón vagyok, a bátyád. Fontos beszédem van veled. Vilma az ajtóhoz futott ós félretolta a reteszt. — Tessék! Magas, körszakállu férfi lépett be s körülnézve a kis rendetlen fészket, egy puffra ereszkedett. — Szervusz, Vilma. A hölgy odaült a bátyja ölébe s hófehér karjaival, amiről lecsúsztak a pongyola bő ujjai, körülfonta a férfi napbarnított arcát. — Szervusz fekete ember! No mit hoztál ? Istenkém, milyen csúnya sápadt ember vagy! Bizonyosan semmit sem aludtál, ug/-e rosz pára? S kacagva csókolta végig azt a sápadt arcot. — Nem aludtam — mondta a férfi csöndesen. De nem vidult föl a hölgy jókedvétől. Hosszan, merően nézte az asztal alatti hervadó csokrot. — Ebből a csokorból egy rózsát adtál Balkónak tegnap este, ugy-e Vilma ? — Igen ! Hahaha! Azt mondta: „Meghagyom, hogy ezt a virágot temessék el velem, ha meghalok" ! Mindig hóbortos lesz ez a Kálmán, mig ól! A férfi még jobban elkomorodott, de aztán egy végtelenül szomorú mosoly vonaglott ajkán végig s mintegy önmagába mormogta : — Szegény, szegény Kálmán! . . . . Azért mondta hát, hogy azt a rózsát hagyjuk a gomblyukában, hadd porladjon el véle együtt! . . . Még haldokolva sem feledkezett meg róla! . . . Vilmuskám! ... Ne ijedj meg, egy nagyon szomorú hirt mondok: Balkót megölték párbajban ma reggel. A hölgy sikoltva ugrott fel a férfi öléből s görcsösen ragadva meg bátyja vállait, az ijedtségtől kerekre nyilt szemekkel nézte azt a vigasztalan komor arcot s egy hang sem jött percekig az ajkára. Az első pillanatban belátta, hogy amit bátyja mondott, rettentő valóság! . . . Kálmán nincs többé! . . . Lelki szemei előtt rögtön megjelent nyúlánk termetével az örökvíg, szőke poéta, aki annyi szép szomorú verset írt ő hozzá !.. Annyit!.. Vilma gondolkodott, hogy vájjon mit is kérdett a költőtől utoljára? Ah, igen, azt, hogy a legközelebbi versét hogyan fogja kezdeni ? Szegény jó Kálmán! Azt mondta, így: „Most már tudom, hogy nem sokáig élek!" Igen, azon a víg természetétől elütő, bánatos zengésű mély hangján mondta ezt és nagy szemei merően tapadtak az ő arcára. — Ne haragudjon rám, hogy ugy nézem, Vilma — mondá szomorúan mosolyogva. —- Azt akarom, hogy szemeim recehártyáján maradjon a képe. Mert . . . mert hátha talán immáron nem is látom többé! . . . Az éjjel törtónt a négyes alatt. Oh, hát már akkor történt a kihivás ? Bizonyára nem! De az ő finom poéta lelke megérezte, hogy nem fogja őt látni sohasem többé! Es nem is látja! . . . A szobaleány behozta a reggeli lapot és az asztalkára tette. Vilma önkénytelenül pillantott a festékszagu papirra ós mintegy az ő gondolatai kiegészítéséül ott állott a vers az első oldalon . A vers! A hattyúdal azzal a kezdő sorral: „Most már tudom, hogy nem sokáig élek!" S alatta a név, Balkó Kálmán. Csak nem régen hagyta ott a táncteremben, vigan, egészségesen, a legjobb Mai számunk 12 oldal.