Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-04-05 / 14. szám

2 » Zalamegye, Zala vármegyei Hirlap* 1903. április 12. alakulata, hogy éppen Zalaegerszegen kell legdrágábbnak lenni a nélkülözhetetlen élelmi cikkeknek, 50—100 kilometer távolságban pedig már 10—40% különbözet állhasson elő akkor, amikor a szállítási költség legfeljebb 1—2%-al emelheti az árakat. A szabad verseny korszakában a hatóság nem nyúlhat bele a nép élelmezésének kérdésébe limitációkkal, a szabad verseny elveit pedig sutba dobják a szervezkedő érdekcsoportok s mindezek terheit pedig viselik azok, akik napról-napra készpénzzel szerzik be a szükségeseket. R. t. város. Nálunk Magyarországon a közigazgatási szervezet aránytalanul drága. Nem maga a rendszer, hanem viszonyaink tették azzá s talán a valóságnál is drágábbnak tűnik fel azért, mert az igazgatás súlyos terheit minden polgár közvetlenül érzi. Állami életünk még nem fejlődött odáig, hogy a közvetítő, kiegyenlítő szerepet az egész vonalon az állam vegye át s ezért az önkormányzati szervezetek fenntartási költségei, a pótadók súlyát vesszük legérzékenyebben észre, mert ezek aránytalanok s nagy részük teljesen improduktív módon használódik fel. Közigazgatási rendszerünk történelmi alapokon fejlődött s ma is ugyanazt az alakot mutatja, amelyet századokkal ezelőtt. Pedig azok az okok, amelyek a rendszert kifejtették, amelyek ezélszeriivé tették, régen megszűntek. A vármegyei közigazgatásnak egységes alapelvek alapján való megjavítására s egyöntetűségére törekszik a kormány, célt érni a mai szervezet mellett azonban aligha lesz képes. A vármegyék anyagi és szellemi ereje annyira különböző, hogy az állam kiegvenlitő, támogató ereje nélkül az elébük szabott feladatokat egyformán megoldani nem tudják. A községi önkormányzat még nagyobb végleteket tüntet fel. A községi terhek rohamos szaporodása s a községek belső életének stagnálása bizonyítja, hogy a mostani irány, a inai igazgatási rendszer nem életképes és elérkeztünk arra a pontra, amelyen már a visszafejlődés kezdődik, mert az önkormányzati testületek további áldozatokra sem nem képesek, sem nem hajlandók. Az államhatalomnak kell közbelépnie, hogy belső életünknek ujabb alapokat teremtsen b egészséges irányt adjon. T ARCA. Románc a tengeren. Queenstown partjai elmerültek a tenger lilás ködében. A fedélzet párkányára könyökölve sokáig elnéztem a fehértaraju habbarázdákat s a cikázó tengeri madarakat, melyek olykor leereszkedve a habok peremére mozdulatlanul rengették magukat a hullámbölcsőn, mint valami óriás, szürke falevelek s aztán hirtelen felcsaptak a levegőégbe, eltűntek a végtelen kókségben. Kifáradtam a végtelen perspektíva látásába s a hajó bordáit nyaldosó kékes-zöld habnyelvek örvénylő tánca elszédített. A felkerekedő esti szél behajtotta kajütjeikbe a köhögős misseket. A barna arcú egyenruhás matrózokon kivül csak egyetlen ember járt le és föl a fedélzeten, mélyen elmerülve gondolataiban. Szenvedések redő-hieroglifjeivel teleirt érdekes arca arra ösztökélt, hogy e vizsivatagban a hosszú útra isinerősül szerezzem mec, o Másnap megtudtam egy egy elejtett megjegyzésből, hogy az érdekes arcú öreg ur egyike Amerika pénzkirályainak. Ez az uj irány az önkormányzati szervezet súlypontjának áthelyezésével kezdődhetik. A községi és különösen a városi antonómia kiszélesítésének be kell következnie s az államnak segédkezet kell nyújtania ahoz, hogy a városok, amelyekre az ujabb időkbeu a gazdasági és kulturális feladatok özöne hárult, betölthessék hivatásukat. Az önkormányzati jogoknak a maguk teljességében kell feltámadniok a városokban, amelyek vezető szerepre vannak hivatva s ugyanazt a helyet fogják elfoglalni Magyarország állami szervezetében, amelyet évszázadokon keresztül a vármegyék töltöttek be. A vármegye túlságosan nagy közület ahoz, hogy a modern élet követelményeit gyorsan és az összeség érdekének megfelelően kielégíthesse. Ennek a nagy szervezetnek szét kell esnie, részeire kell felbomlania, de nem azért, hogy megsemmisüljön, hanem hogy minden része önálló életet éljen. Az öreg fa csúcsa elkorhadt, de gyökereiből uj hajtások törnek előre, amelyeknek a százados törzs adta át ugyanazt az életet, amelyet ő élt; ugyanabból a talajból kell táplálkozniok, ugyanazon a talajon kell megerősödniük. Az életnek, az elveknek és eszméknek, amelyek a vármegyét erőssé tették s századokon át fenntartották, fenn kell maradniok egy erős, egészséges községi szervezetben, amely fölött az állam hatalmának kell őrt állnia. Ebben a szervezetben a városoké lesz a döntő, a vezető szerep. Ugy kell tehát már ma berendezkedniük a városoknak, hogy sulyuk, szavuknak ereje már ma érezhető legyen s az a nagy szellemi és anyagi erő, amit az élet a városokban felhalmozott, érvényesüljön. A közéletnek olyan generációt kell nevelni, amely feladatait megérti s nem csak jogait gyakorolja, hanem kötelességeit is teljesiti. A rendezett tanácsú városokra vár különösen nagy feladat. A törvényhatósági joggal biró városokban a közélet már fellendült, az önkormányzati jogok anyagilag és szellemileg kiváló polgárság kezébe vannak letéve. A r. t. városok belső élete azonban, különösen kisebb városokban, még mindig az aprólékos érdekek, személyes torzsalkodások képét mutatja, vagy a közügyek iránt való közöny posványosítja el az egész igazgatást. Sokszor a hiúság és a szereplési viszketeg állit az első sorba olyanokat, akik választottak, de nem hivatottak s akik a közbizalom megnyilatkozásából származó kötelességeket nem ismerik, vagy nem akarják ismerni. A rendezett tanácsú városok autonom igazgatása a legdrágább jog. Kétszeresen drága nekünk, akik szegény kis város létünkre megszereztük magunknak az önállóságot, a város nevet. Azalatt a tizenhat év alatt, amely azóta elmúlt, hogy Zalaegerszeg r. t. várossá alakult át, hosszú ideig nem volt okunk a közélet elsatnyulása miatt panaszkodni. A város vezetői érezték, Elcsodálkoztam rajta, miért oly szomorú, oly búsongó az arca. Én bizony nem lennék levert, s a milliók ragyogása arcomra is derűt, ragyogást vetne. A tengeren könnyen barátkozik az ember. Néhány nap múlva ismertük egymást bizalmasan, egész közelről. S a hosszú beszélgetések közben a szomorú milliomos elmondta regényét. Bánatos visszhangja csendült minden szavának szivemben. S bizony-bizony ilyen áron nem áhitom a milliókat. Fehér verőfényben ragyogott a tenger végtelen apró redőjü lapja s mégis a mint beszélni kezdett, rejtelmes szomorúság lepte meg a lelkemet s mintha köröttem a meleg verőfény halványra betegedett volna s az egész csillogó müidenségen végtelen szürke árnyék esett volna keresztül. Egy cseppet sem vagyok szentimentális és mégis erőt vett rajtam az érzelgősség és megsajnáltam a szegény milliomost. Ugy tetszett, hogy az a sok számjegygyei kifejezhető vagyon, a mi annyi soknak vágya, ólomláncként függne le testéről s az rokkantotta volna össze erőteljes vállát. — Nem voltam kezdettől gazdag, — kezdette beszédét — nem, nem. Sőt nagyon is távol álltam a gazdagságtól. hogy a súlyos közterhekért kárpótlást kell nyújtani a polgárságnak; a város polgársága pedig érdeklődéssel vett részt a közügyekben. A buzgalom nem maradt eredmény nélkül. A haladás útjára léptünk s a város ósdi formájából kivetkőzött. Az alkotások áldozatokba kerülnek s a polgárság egy idő óta a városi hatóságokban nem látott egyebet, mint a közterhek emelkedésének okait, ezért a város ügyeitől elidegenedett, vagy azokkal nem törődött, ami kifejezésre jutott abban, hogy a képviselőtestületi tagok választásába csak egy kis töredék folyt be, a képviselők pedig a közgyűléseken feltűnő gyér számban vettek részt. A jövőre való tekintettel is fontos érdekek követelik, hogy a polgárság közönyét megtörjük 8 a városi képviselők választása alkalmával a közvélemény kifejezésére jusson. A közbizalom a városnak tett szolgálatok, a közügyek iránt való érdeklődés jutalma s ne érdekcsoportok jóindulatának eredménye legyen. Ebben a hónapban tizenhét városi .képviselőt választunk. Időszerű dolog tehát körülnézni, ki lesz méltó a közbizalomra. irigyek. (X.) Aki figyelemmel kiséri az emberi cselekedeteket s azok rugóit kutatja, hamar meggyőződik arról, hogy a legtöbb ember főjellemvonása az önzés. Ennek pedig természetes következménye, ikertestvére az irigység. Alig van oly szenvedély, amely annyira üressé, annyira sivárrá tenné az emberek szivét, mint az irigység. Kevés ember van a világon, aki embertársának boldogulását irigység nélkül nézné. Pedig éppen az a legszebb jele és a legnagyobb bizonyítéka az ember kiváló tulajdonságainak, nagylelkűségének, hogy nem ismeri az irigységet. Ismerik az irigység befolyását a legmagasabb körök, ahol a kegy egész csoport irigykedését kelti fel. Látjuk ezt a legmagasabb helyeken, mindenütt, ahol valaki olyan előnyökhöz jut, amelyeket mások elérni nem képesek. Kevesen törődnek avval, hogy vágyaik jogosok, elérhetők-e s az irigykedésnek jogos alapja van-e ? Olyanok vagyunk mi emberek, hogy embertársunk öröme, boldogsága minket bánt s ez a leplezett, titkolt, de bensőleg ápolt érzés az irigység. Nem jele ez sem a nemes gondolkodásnak, sem a kiváló észnek, de főleg nem bizonyítéka a humanitásnak, melynek első s legfőbb vonása, hogy mások boldogulását minden tisztességes módon elősegítjük. Csodálatos az az igazság, hogy az embereket erényeik miatt irigyelni nem szoktuk; az irigység tárgyát csak a szerencse képezi. Szegény magántitkára voltam egy bárónak, aki tagja az angol parlementnek. A név, az mellékes. Egyetlen gyönyörű leánya volt. Husz éves volt, én huszonhét ; sokszor láttuk egymást s ez a mi regényünk iniciáléja. A kit megszeretünk, bajos azt leirni, de bár a szerelmesek agyoncsépelt frázisa az, mégis azt mondom, legszebb volt, a kit láttam életemben. Képzelje el fiatal barátom a legcsodálatosabb szőke leánynak, a ki után bomlott minden idők huszonhétéves szerelemre szomjuzó férfi szive. Szemei mélytüzű, kék szemek voltak. Haja szinte szikrázott az arany szin ragyogásától, mintha mindig napfényben fürödne. Igen, olyannak kell lenni leányomnak is. — Leányának? — Igen, egy édes, szöszke kis leány, a kiben én anyja emlékét szeretem. Hozzá megyek. Husz év óta nem láttam. És ez az én életem összes szenvedése, Golgothája. A végére értem. Ezután már a boldogság következik. Elhallgatott. Pár perc múlva folytatta csak igaz fájdalomtól megremegő elfogódott hangon : — Mikor enyém lett a törvények szerint is az én egyetlen szőke szerelmem, apja levette róla kezét s egy szava sem volt többé hozzá. Belévetette haragjával mézünkbe azt az egy csöpp