Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-04-05 / 14. szám

1903. április 12. »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 3 A becsületes, derék férfiakat becsületességük, megbízhatóságuk, hűségük miatt, valamint a nemeslelkü nőket önfeláldozásuk, erényük miatt nem tekintjük az irigység ugyanazon kinzó érzelmóvel, melylyel azon embereket nézzük, akik a szerencse szeszélyes kegye által a gazdagság és kitüntetések adományaival ékeskedhetnek. Az is igaz, hogy nem csak a szerenose anyagi kegyei nem kerülik ki az irigység ellenségeskedéseit, hanem annak ki vannak téve a szellem magasabb képességei s a kiválóbb ész érvényesülése is, mihelyt ezekből arra, akit a Gondviselés ezen szép ajándékaiban részesített, esetleg előny hárul, vagy pedig amint azok mások tudására árnyat vetnek. Nézzük meg csak azt a szép eszű, de a szerencse által elhanyagolt embert, mennyi türelmet, mennyi önmegtagadást kell tanúsítania csak azért, mert talán szembe állott a szerencsének egyik gőgős, korlátolt kegyencével, aki éppen azért nemtelenül, irgalmatlanul éreztette vele pillanatnyi hatalmának, vagyonának, raugjának s tekintélyének túlsúlyát. Az irigy ember pedig boldog ember soha sem lehet, mert az irigység természetes ellensége a megelégedettségnek s bünteti az embert a legkellemetlenebb, legkeserűbb érzülettel, mely végre lelkének kínjává válik. Csúnya és kinos szenvedély az irigység, amelyet az a képzelődés szül, hogy mások oiy előnyökkel rendelkeznek, amelyeket mi is megérdemelnénk. Igy támad fel az az érzés, amely a szereteten alapuló humanismussal össze nem egyeztethető, mert akinek a szivét az emberszeretet hatja át, az mások boldogságában is kárpótlást tud találni azért, hogy tőle a sors megtagadta a boldogságot. Okos, morális ember soha sem feledheti el, hogy az irigy ember hasonlít az acélhoz, amely rozsdásodva önmagát rágja, önmagát emészti; csak önmagára hat s önmagának árt. Nemzeti irány. Magyarország államisága olyan, mint egy érdekes régiség, amelyet megőrölt az idők vasfoga. Európában az egy Angliát kivéve, még nem volt állami élet, amikor az Ázsiából bevándorolt, félvad, barbárhun és szittya-ivadékot már abroncsba szorította a legális élet, amely széles kontúrjait adta meg egy jövendő nagy Magyarországnak. A magyar államiság azonban az idők folyamán olyanná vált, mint egy praohistorikus lelet. Archeológusok törhetik rajta a lejüket, hogy vájjon a Duna Tisza táján sok századon keresztül virágzott, vagy vegetált államélet magyar volt-e, vagy hottentota? Nem lehet tudni. Magyar mindenesetre a legkevésbé volt. A magyar államéletnek ilyetén formai és lényegbeli alaktalanságát jórészt Magyarországnak históriai szerepköre okozta. A keresztény Európa politikájának frazeológiája nyugat védőbástyájának nevezte el Magyarországot s ezt a szerepet Magyarország vállalta is. A pogány és barbár keletnek inváziója ellen harcba vittük minden nemzeti erőnket s a magunk érdekeit alávetettük altruista szempontoknak. E szerepvállalás eredménye volt a török hódoltság kora, amely alatt állami életünk épenséggcl nem fejlődhetett nemzeti irányban. A bécsi politika ezidőtájt kezdte pókhálóját Magyarország fölé teríteni. Es elkövetkezett a tórdharisnyás, parókás német korszak, amelynek áldását csak tetézte az a nemzeti kiskorúság, hogy állami nyelvünk egy holt nyelv, a latin volt. Magyarországot egyszerre német tartománynak ós római provincziának tarthatta bárki. Érthető, hogy ilyen keretek között államiságunk magyar nemzeti karaktere nem fejlődhetett ki s hogy el kellett következnie azon időnek, mikor létünk fáját derékban törte ketté a Lajthán tuli szomszédság. Magyarország uj korszaka a szabadságharc fekete dátumával kezdődött. A nemzet fölébredt s az éleslátók és bölcsek szeme fölfedezte évszázadoknak eredendő bűnét. Keserves tanulságaink árán rábukkantunk végre a véka alá rejtett igazságra, hogy Magyarország csak nemzeti irányban fejlődhetik nagygyá. És most élni igyekszünk az igazság szavával. Áll ami életünk irányításában figyelembe vesszük a nemzeti szempontokat. A x-oskadozó államépületnek uj nemzeti fundemtumot építenek a nemzet jobbjai és törekvésüknek visszhangja kél az egész magyar közéletben, társadalomban. A nemzeti szempontok, a nemzeti irányzat térhódítását látjuk a köznapi ólét hullámzásában. A társadalom érverése egészségesebben, frissebben lüktet. Még a művészetben is, amely pedig lényegileg, szellemben a leginternátionálisabb, uralomra kelt a nemzeti" irány. Mintha társadalmi közszüksóg érzése volna a nemzeti szempontok napirenden tartása. A levegő villamossággal teli. A konzervativek, a magyar államiság nemzetietlen fejlődésének ajtón-állói, kezdenek a jól megérdemelt nyugalomba vonulni. A nemzeti irány ifjú harcosai pedig diadalittasan törnek előre. Minha az idők méhéből szakadna ki valami abból a szellemből, amely a magyart az európai népek konglomerát tömegéből az államalkotásnak időjében kiemelte. A nemzeti öntudat derengését jelenti ez a felbuzdulás. Kiskorúságunk véget ért s a nagy nemzetközi politikában, az európai társadalom közéletében magunk akarjuk a szerepünket kijelölni. Elég is volt a gyámkodásból, amelylyel a kozmopolitaság békóba verte nemzeti erőink kifejtését. Mi voltuuk, vagyunk és leszünk. Jóidéig, századokon keresztül vegetáltunk; itt az ideje, hogy nemzeti önállóságunk az állami élet nemzeti színében kivirágozzék. A jövendő nemzedékek ne lássák praehistorikus leletuek a magyar államiságot, hanem legyen az olyan szilárd, modern és nemzeti épülete Magyarország boldogulásának, amelyben a közélet ós a társadalom hódolva áldoz a nemzeti géniusznak ! Tanító gyűlés. A zalaegerszegi tanító járáskör tavaszi gyűlését április 2-án tartotta meg Boldogfán, a díszes r. kath. iskola tantermében. Megjelent a gyűlésen dr. Ruzsicska Kálmán kir. tanfelügyelő is, továbbá Nagy Károly boldogfai földbirtokos ós a helyi iskolaszék több tagja, a tanítók és tanítónők pedig nagyszámban, valamint Angyal György alsóbagodi segédlelkész is és Szalay Sándor megyei tantestületi elnök. A gyűlés előtt isteni tisztelet volt a r. kath. templomban, a mikor a megjelent tanítók közül néhányan kellemes orgonajátékukkal és énekükkel emelték a buzgóságot. Mise végével Horváth János zalaegerszegi tanító tartott gyakorlati tanítást; letárgyalt egy olvasmányt a tanulókkal, bemutatván azt, miként taníthat idegen tanító idegen iskolában. A sikerült minta-tanítást 10 K jutalommal díjazta a járáskör. A tanítás minden oldalú megbirálása után Csiszár József járásköri elnök elnöki megnyitója és jelentése következett, beszámolván mindazon dolgokról, amiket a választmány a mult gyűlés óta elintézett; a többi között arról is, hogy minő részt vett a kör az állami tanítók fizetésügyének mozgalmában erkölcsileg és anyagilag. A jelentés helyeslőleg tudomásul vétetett. Az elnöki megnyitó után dr. Ruzsicska Kálmán kir. tanfelügyelő fordult a járáskör tagjaihoz, az uj szervezet első gyűlése alkalmából. Rámutatott az akták, szavak és számok relativ értékére; egyedül abban keresvén az igaz érdemet, hogy minden tanító testi és lelki ereje összességével járuljon a népoktatásügy intensiv fejlesztéséhez. Annak a nagy nemzeti épületnek a betetőzéséhez, mely a közoktatási kormány nemes konstruktiojában, úgyszólván a bölcsőtől a családalapításig vezeti a haza ifjúságát, a kisdedovodák, a gazdasági ismétlő iskolákkal kapocsolatos népiskolák ós ifjúsági egyesületek mentő csarnokain keresztül. Örömének adott kifejezést hogy kót évtizedes közpályáján megérhette a tanítók tisztviselői voltát; bizik a jó Istenben, hogy rövidesen megéri elégedett boldogságukat is. Végül reményli, hogy bár a tanítói egyesületek kerete uj, a ragaszkodás azonban, mely e vármegye kir. taníelügyelősógét és tanítóit a epét, mely minden csókunknak meliékize volt, a mi ott borongott Helén arcán, bánatos fehérséggel. Önzés volt tőlem, hogy meglopva apja szeretetétől, sorsomhoz kötöttem. De hát nem önzés-e a szerelem ? Megbűnhődtem érte. Isten látja, levezekleltem bűnömet. Ott vértelenedett el az arca, ott csillant meg a láz üszke szemében a karjaim között s ott hervadt el panasztalanul, mint a letépett virág s ott tört meg szemének bűbájos fénye. -— Eleinte megtakarított pénzecskémből éltünk, de mikor elolvadt az, mint a meleg napon a hó, a kenyérért való lázas hajsza napjai következtek ránk. Nagynehezen irnok lettem végre valami gyárban. Csak valamivel jobb kenyér ez a koldulásnál. Mikor láttam, hogyan kell kuporognia, krajcároskodnia, holott fényben élt azelőtt, szemrehányás támadt bennem. Azt mondtam neki, hogy vendéglőben kell ebédelnem és koplaltam nyomorúságosan hónapokig. S jól esett, hogy ón is szenvedhetek érte. Nagyon jól esett. Éjszakáimat kellett meglopnom, hogy apró kedveskedésekkel lephessem meg. Egy-egy gyöngyökkel kivarrott 20 schillinges topán minden selyemszálához emésztő munkában eltöltött lázas órák fűződtek. Mostan aranyban füröszthetnóm. Hirtelen elhallgatott, mintha valami szilaj átkot fojtott volna vissza. — Megbetegedett — és itt közbeesik egy végtelen fájdalommal teli fekete időszak, a minek árnyait nem bolygatom, mert a szivem sajog bele. Az utolsó napokban irt atyjának, hogy vegye magához árva leánykánkat. S a gőgös mágnás megtette oly feltételhez kötve, a mely arculütés volt nekem. De bár égett tőle a lelkem, belé kellett nyugodnom, hogy leánykám sorsát ne rontsam meg az én bizonytalan jövőmhöz kötve, mint a hogy az édesanyjáét megrontottam. Husz éves koráig nem volt szabad látnom leányomat és hirt sem hallottam felőle. -— S azóta nem is látta? — Soha. Azt sem tudják élek-e még. — Olyan ez, mintha regény volna. S most hozzájuk tér meg? S millióival megteremti gyermeke jövőjót, — élni fog atyai jogaival és magához veszi rég látott leányát? -— Remélem, igen, igen remélem. Olyannak képzelem, mint édes anyja volt. Büszkeségem, álmom, ambícióm, hogy boldoggá tegyem. Tartozom vele neki. Tiz dollárral zsebemben ezelőtt husz évvel Newyork utcáin kóborolva az a vágy adott erőt küzdeni a nagy város mindent elnyelő forgatagában. Nem magamórt, bizony nem magamért. Megszoktam a nyomorúságot, már nem is volt nehéz. De az a gondolat, hogy leányomért nekem és csak nekem van jogom dolgozni, kötelességem vagyont, sokat, sokat szerezni, hogy ne nyűgözze le a szegénység, hogy a mije van, az tőlem legyen, egyre az oldalamba vágta sarkantyúját, ha fáradtam. Évekig tartott ez az emésztő küzdés, egyszer aztán fordult a szerencse, a dollárokból ezrek, százezrek lettek s az arany eső megindulva, egyre növekedett, — milliomos lettem — irigyeltek. S most megyek munkám egyetlen jutalmát elvenni s csak azután lesz joguk irigyelni az embereknek, addig koldusabb vagyok a koldusnál. Liverpoolban vetett horgonyt a hajónk. Barátságosan vettem bucsut a milliomostól. Őszinte szeretettel ráztam meg kezét. — Gratulálok Helén kisasszonynak a papájához. Arcán elsimultak a szenvedés redői s boldogan mosolygott. Egyedül maradva gondolkozni kezdtem az öreg milliomos történetén. S bármint iparkodtam megszabadulni tőle, az Arden Enoh meséjének egy változata ötlött egyre az eszembe. Ez a szegény öreg ember husz évi epedóssel teli szerető szivet hoz magával. Meg fogja találni gyermekét, a ki sohasem ismerte őt, idegen köx-nyezetben.