Zalamegye, 1901 (20.évfolyam, 27-52. szám)

1901-08-18 / 33. szám

XX. évfolyam Zala~Eéersze£>, 1901. augusztus 18. szám. in Előfizetési dij: Egész évre 8 Kor. Félévre 4 Kor. Nígwdevre 2 Kor. Egy szára ára 20 fill. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fill. többszöri hirdetés­nél 14 fill. Nyiit-lór petit sora 24 fll. Hl ZALÁMEGYE társadalmi, MmW és gaászati hstilap. A lap szeli*'mi és anvagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bormentet len leveleket csak ismert kezektől fogadunk el Kéziratok nem küldetnek visszza. A „Zalamegy e i gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „Kai)izsai és novai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek, Valamint a ,,légrádi takarékpénztár és önsegélyző szövetkezet '-nek hivatalos közlönye. HVL e g j el enik m ± hzl <3_ e -v^asáx-xrax 5­Szent István király. Az emlékezés ezüst szinü szárnya borul nagy­Magyarországra. Üde illat csap vissza a messze múltból. Napsugár ragyogása verődik a jelenbe a messze, nagyon messze távolból. Az emlékezés fehér virága nyílik és balzsamos lehe betölti a szivet.' Hatalmas hangon zúgnak a harangok. Érős szózatjuk megragadja a lelket; ki­forgatja belőle a közönyösség salakját, mely meg­ölte; kidobja belőle a bánatot, a bűt, mely beléje markolt . . . Kirázza . . . kidobja mind . . . mind, mint ki­dobják a léghajóból a homokot, hogy teher nélkül felszálhusson a magasba, eszményi magasba; hogy repülhessen, szárnyalhasson messze, messze . . . oda, a hol még tiszta kék az ég, akkor is, ha felhők ülnek rajta; ahol még boldogok a dalos madarak akkor is, ha le is csap a sólyom . . repülhessen oda, a múltba, a mesebeli időbe. Emlékezünk hajdani fényről . . . Oly jól esik ez a ragyogása a mai komor sötétségben, mely még a csillogó nyári nap sugaraiban sem olvad el! . . Emlékezünk egy nagy királyról, kinek trónja volt a jog és igazság, pajzsa a szeretet, palástja a fény. Az a fény, mely egy nemzet szivéből áradt ki és melyet láthatatlan tündér-ujjak szőttek ragyogó palásttá. Emlékezünk egy nagy királyról, kit az elvo­nult évezred sem volt képes eltörpíteni! A ki él és élni fog sokáig, a mig csak magyar leszen a magyar és magyarok hazája lesz a nagy Magyarország. Emlékezünk egy nagy királyról, kinek nagy vala az ő bölcsesége, jövő évezredek ködébe ható ; nagy vala az ő hatalma, igazságérzete, de legna­gyobb a szive, a lelke. Emlékezünk egy nagy királyról, ki meghalt öregen, elaggulva, de a ki ifjan és életerősen él a a magyar nemzet szivében. Emlékezünk egy nagy királyról ... de nem dicsérjük. Hisz a tett dicséri önmagát. Az alkotá­sok, melyeket teremtett, az épületek, melyeket böl­csesége, lángesze létrehozott a semmiből, jobban magasztalják őt, minként a szó, mely elhangzik a levegőben, szétfoszlik a semmiségben. 0 nagyon siralmas lesz az a kor, vigasztala­nul sivár az a jövő, melyben a törpe epigonnak méltatni kell majd a nagy törvényhozót, a keresz­tény vallás első magyar prófétáját! Áldatlan leszen az a nemzedék, átkozott az a fiatalság, melynek minduntalan emlékezetébe kell majd idézni a nagy királynak emlékét. Mert ez azt jelentené, hogy a szivekre ült, durva kéreggé vastagodott por rászállt a nagy király alkotásaira; a felejtés sziklája rágördült a nagy­király törvénykönyvére. 0 nem lészen jövő az a jövő, melyben azt a porréteget le-le kell kapargatni, azt a sziklát el kell tolni, hogy ideig-óráig megpillanthassa a korcs nemzedék a hajdai i nagyság fényét. Nem lesz jövő az a jövő, de lassú elszunnyadás, halk kihamvadás, biztos léptekkel közeledő elkerülhetet­len halál, végenyészet. Emlékezünk egy nagy királyról, ki nagy volt, mert naggyá tette nemzetét; szent volt, mert szentté avatta az uj vallást a pogány Magyarországban. A naggyá tett nemzet nagynak, a szentté avatott vallás szentnek ismeré el őt. Emlékezünk Istvánról, a nagy királyról, a szentről. A lélek visszatér a mult fenséges templomától a profán jelen zsibongó zajába. Hosszú utat tett meg. Tele szívta magát illattal, teleitta magát fény­nyel, nagy eszmék elenyészhetlen nagy ragyogása val. Teleszívta magát bámulattal, hódolattal s most szárny törötten hull le a „ma" sáros kövezetére. Nagy a sötétség, egyre jobban nő az árnyék, mintha alkonyodnék. De nem! A fény, a mit magá­val hozott a lelkünk a múltból, lassan átszűrődik a jövőbe sejtelmesen derengő reménységgé. Ezüstös fátyolt terít a jelen szürkeségére és ajkunk azt su­sogja: „Él szent István." iidéki kiállítások. Nagyon érthető s több tekintetből méltánylást érdemlő törekvése a jelen társadalomnak, hogy amit az iparos a műhely zajában, a mezőgazda az Isten szabad ege alatt, a napfény és az ejő dajkálása mel­lett termelt, időközönkint összegyűjtve elébe tárja azoknak, kik hazánk anyagi gyarapodását érdeklő­déssel tekintik. A kereskedés oly neme az, melyben a hiúságnak a nyoma se látszik; az önérzet oly nyíl vánulása, mely menten minden gőgtől, örvend a a verejtékkel szerzett eredménynek. ' A magyar Alföld két nagy városa rendezett az idén vidéki kiállítást: Kecskeniétés Makói- és a tapasz alatok, a melyeket azon szerezni alkalmunk volt, azzal a jóleső tudattal töltenek el bennüuket, hogy az ország közgazdasága a borús politikai látó­határ'ól magát befolyásolni nem engedve, halad .. tökéletesedés és a gyarapodás utján. A gáncsolók mint kifogást emlegetik ugyan azt, hogy ezeken a kiállításokon a vidék különleges termékei mellett nagy tért foglaltak oly készítmények, melyek a hazának egyéb vidékein termeltettek. És a vidéki középpontokat vádolják azért, mintha idegen tollakkal ékesítve magukat, hatáskörüket túlhaladó ambícióval részleges országos kiállításokat a aruá­nak rendezni. És ebben igen téves felfogás nyilvá­nul, mert a kiállításoknak nem csak az a feladata, hogy bemutassák, mit tudnak helyben előállítani, hanem egyszersmind a tanulmányozó számára oly kifogástalan mintákat is kell befogadniok, melyek az ipar és földművelés leendő tökéletesítése céljából vezértárgyakul szolgáljanak, ösztönzésül nagyobb ter­jedelmi versenyzés céljából. Magyarország jövendő közgazdasági fejlődésé­nek nagyon is érdekében áll, hogy az eddig köve­tett utakat elhagyja, hogy az avitikus felfogástól vezérelt — mezőgazdasági művelési eljárással sza­kítson. Hogy ne csak a gabona termelés legyen űgy a nagv, mint a kis birtokos egyedüli célja, hanem A „Zalamegye" tárcája. und. Történelmi rajz, Szt, István korából. Irta: Szilágyi Ferencz. Nyugalmas, csendes éj borul a karámra. A bessenyők nyüzsgő tábora elült s háromszoros gyűrűvel övezi a sátorok száza a harezosok legdrágább kincsét: a Sheruzád királynő ménesét. A hallgatag pusztai éjszakát csak egy­egy nyugtalan csikó dobogása, egy-egy tüzes táltos nyerí­tése zavarja meg. ... A parázsló őrtüzek nagy néha lángra kapnak, és sziporkázva repdesnek szét a vöröses szikrák. — Mikor az őrt álló bessenyö barezos egy-egy marék gyantás rőzsét vet az elhamvadt fövényre. — A tábor előtt vérvörös bvzanczi posztóból áll She­ruzád, a pusztai asszony sátra. — Széles árnyékát messze ékben veti a sikra, melyet ingoványos, morotvás nádas határol. S a hogy hűs éjjeli szellő véges végig zúg — búg a hajlongó náderdün, egyszerre csak nesztelen óvatos léptekkel surran ki a parti rekeltyésböl egy sötét bő köpenybe rejtőzött alak. Meghuzodszkodva az áthatlan árnyékban, végig sietve kerüli meg a hatalmas fejedelmi sátrat, mig annak végére ér, hol a fejedelmi assony szolgálói nyugszanak. Itt megáll, előveszi elrejtett kobzát ó$ mélabús dallamos hangon búgja el bánatát: Rebben, lebben az éj szárnya, Dereng az ég nemsokára, Hold keltétől virradóra Szüzboldogság minden óra. Mert tenálad lehetek. — Pirkadástól napnyugtára Akkor van csak éjszakája Az én szegény szivemnek. Mégegyszer megrezegtette kobza húrjait s ahogy az utolsó hang is elveszett a sürü éjszakába, a sátor ajtaján kisurrant Csilla, a pusztai nagyasszony legkedvesebb szolgálója. — Az éjféli dalnok alig ápolta még a keblén pihegő bessenyö leányt, midőn hirtelen kürtszó verte fel a karám nyugalmát. Egy pillanat alatt fellobbantak a szürkés fenyő­szálak s a megriadt tábor nyüzsögve kapta fel vértjét, puzdráját. — De mikor a tajtékzó lovon érkező tülkösben Erdélyi Gyula vajda csatlósát ismerték meg, ki fontos üzenetet hozott a Sheruzádnak, riadó éljenzésben olvadt fel a lázas készülődés. De már is meglátták Csellöt az idegen dalnok karjai között s egetverő diadalordítással özönlötték körül a szepegő leányt. A daliás, komor tekintetű férfi kemény, aczélos tekintete hidegen mérte végig a körötte hullámzó tömeget. Rivalogva szállt ajkról ajkra az örömszó: megvan Kund, — Gellért püspök legkedvesebb papja. — * * * Bilincsbe verve vitték vissza Kundot Fehérvárra. A székesegyházi apát szívesen adta meg a követelt vált­ságdíjat, a háromszáz aranyat, mert szigorú büntetéssel akarta megtorolni a hitehagyott lelkipásztor vétkét. Ezrivel özönlött be Fehérvár kapuin a magyarság. István király törvénynapot ültének híre mindenkit fel­késztetett a koronázó városba. A székesegyház előtti téren állott a fejedelem ékes trónusa, moly elé le;jRlőször is Kundot vezették. Az olasz apát czikornyás szóáradattal sorolta fel az ifjú bűneit, ki lehajtott fővel pirulva állott a hatalmas király előtt. Éjjelenkint levetve barna csuháját, igricz köntöst vett magára s átszökött a hitetlen bessenyők táborába. Ezzel oly bűnt követett el, melylyel nagyon is megér­demlette az apát javasolta büntetést a kín­padon való halálra gyötretést. A nép elégedetlen mormogással fogadta az idegen pap harsogó beszédét, melynek végén újból a vakmerő tett legszigorúbb megtorlását kérte. — Most István király maga elé intette az ifjút: Kund, Tass fia — szereted-e a bessenyö fejedelem asszony rabszolganőjét, Csillát'.' — Szeretem — uram királyom, s boldog vagyok, hogy érte meghalhatok, — felelte a kérdezett messze bal­latszó érczes hangon. — - Elfelejtetted-e, hogy Krisztus urunk szolgájának esküdtél fel és csak az ő parancsának szabad engedel­meskedned '? — Nem vétettem — királyom, semmit sem az ő parancsai ellen, a szeretet hitének vagyok gyermeke — és szeretek. — Nos — tehát halld büntetésed, szólt a király, s a hogy felemelkedett trónusán sugár alakja, messzire ellátszott az — óriási téren, mig a nép visszafojtott léleg­zettel leste szeretett uralkodója szavát: Még ma átmész a bessenyö táborba, és megmondod Sheruzádnak, hogy minden váltságdiját megadok Csilláért. És ha itt lesz, örökös rabságra ítéllek, mind halálig rabja leszel feleségednek, a bessenyö leánynak ! Midőn a fejedelem jóságos mosolylyal fejezte be szózatát, Kund zokogva borult trónusa lépcsőjére s nem egy marezona barezos viharedzett araczán pergett le egy­egy forró könvesepp. — De a meghatottság néma csendjét csakhamar riadó éljenzés verte fel — s egekre törő örömzsivaj hirdette István király jóságos szivét. — Mai szá muiak;tic>z fél iv mellé 1* 1^ van csatolva.

Next

/
Thumbnails
Contents