Zalamegye, 1901 (20.évfolyam, 27-52. szám)

1901-08-18 / 33. szám

XX. évfolyam Zala~Eéersze£>, 1901. augusztus 18. szám. in Előfizetési dij: Egész évre 8 Kor. Félévre 4 Kor. Nígwdevre 2 Kor. Egy szára ára 20 fill. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fill. többszöri hirdetésnél 14 fill. Nyiit-lór petit sora 24 fll. Hl ZALÁMEGYE társadalmi, MmW és gaászati hstilap. A lap szeli*'mi és anvagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bormentet len leveleket csak ismert kezektől fogadunk el Kéziratok nem küldetnek visszza. A „Zalamegy

e

i gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „Kai)izsai és novai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek, Valamint a ,,légrádi takarékpénztár és önsegélyző szövetkezet '-nek hivatalos közlönye. HVL e g j el enik m ± hzl <3_ e -v^asáx-xrax

5Szent István király. Az emlékezés ezüst szinü szárnya borul nagyMagyarországra. Üde illat csap vissza a messze múltból. Napsugár ragyogása verődik a jelenbe a messze, nagyon messze távolból. Az emlékezés fehér virága nyílik és balzsamos lehe betölti a szivet.' Hatalmas hangon zúgnak a harangok. Érős szózatjuk megragadja a lelket; kiforgatja belőle a közönyösség salakját, mely megölte; kidobja belőle a bánatot, a bűt, mely beléje markolt . . . Kirázza . . . kidobja mind . . . mind, mint kidobják a léghajóból a homokot, hogy teher nélkül felszálhusson a magasba, eszményi magasba; hogy repülhessen, szárnyalhasson messze, messze . . . oda, a hol még tiszta kék az ég, akkor is, ha felhők ülnek rajta; ahol még boldogok a dalos madarak akkor is, ha le is csap a sólyom . . repülhessen oda, a múltba, a mesebeli időbe. Emlékezünk hajdani fényről . . . Oly jól esik ez a ragyogása a mai komor sötétségben, mely még a csillogó nyári nap sugaraiban sem olvad el! . . Emlékezünk egy nagy királyról, kinek trónja volt a jog és igazság, pajzsa a szeretet, palástja a fény. Az a fény, mely egy nemzet szivéből áradt ki és melyet láthatatlan tündér-ujjak szőttek ragyogó palásttá. Emlékezünk egy nagy királyról, kit az elvonult évezred sem volt képes eltörpíteni! A ki él és élni fog sokáig, a mig csak magyar leszen a magyar és magyarok hazája lesz a nagy Magyarország. Emlékezünk egy nagy királyról, kinek nagy vala az ő bölcsesége, jövő évezredek ködébe ható ; nagy vala az ő hatalma, igazságérzete, de legnagyobb a szive, a lelke. Emlékezünk egy nagy királyról, ki meghalt öregen, elaggulva, de a ki ifjan és életerősen él a a magyar nemzet szivében. Emlékezünk egy nagy királyról ... de nem dicsérjük. Hisz a tett dicséri önmagát. Az alkotások, melyeket teremtett, az épületek, melyeket bölcsesége, lángesze létrehozott a semmiből, jobban magasztalják őt, minként a szó, mely elhangzik a levegőben, szétfoszlik a semmiségben. 0 nagyon siralmas lesz az a kor, vigasztalanul sivár az a jövő, melyben a törpe epigonnak méltatni kell majd a nagy törvényhozót, a keresztény vallás első magyar prófétáját! Áldatlan leszen az a nemzedék, átkozott az a fiatalság, melynek minduntalan emlékezetébe kell majd idézni a nagy királynak emlékét. Mert ez azt jelentené, hogy a szivekre ült, durva kéreggé vastagodott por rászállt a nagy király alkotásaira; a felejtés sziklája rágördült a nagykirály törvénykönyvére. 0 nem lészen jövő az a jövő, melyben azt a porréteget le-le kell kapargatni, azt a sziklát el kell tolni, hogy ideig-óráig megpillanthassa a korcs nemzedék a hajdai i nagyság fényét. Nem lesz jövő az a jövő, de lassú elszunnyadás, halk kihamvadás, biztos léptekkel közeledő elkerülhetetlen halál, végenyészet. Emlékezünk egy nagy királyról, ki nagy volt, mert naggyá tette nemzetét; szent volt, mert szentté avatta az uj vallást a pogány Magyarországban. A naggyá tett nemzet nagynak, a szentté avatott vallás szentnek ismeré el őt. Emlékezünk Istvánról, a nagy királyról, a szentről. A lélek visszatér a mult fenséges templomától a profán jelen zsibongó zajába. Hosszú utat tett meg. Tele szívta magát illattal, teleitta magát fénynyel, nagy eszmék elenyészhetlen nagy ragyogása val. Teleszívta magát bámulattal, hódolattal s most szárny törötten hull le a „ma" sáros kövezetére. Nagy a sötétség, egyre jobban nő az árnyék, mintha alkonyodnék. De nem! A fény, a mit magával hozott a lelkünk a múltból, lassan átszűrődik a jövőbe sejtelmesen derengő reménységgé. Ezüstös fátyolt terít a jelen szürkeségére és ajkunk azt susogja: „Él szent István." iidéki kiállítások. Nagyon érthető s több tekintetből méltánylást érdemlő törekvése a jelen társadalomnak, hogy amit az iparos a műhely zajában, a mezőgazda az Isten szabad ege alatt, a napfény és az ejő dajkálása mellett termelt, időközönkint összegyűjtve elébe tárja azoknak, kik hazánk anyagi gyarapodását érdeklődéssel tekintik. A kereskedés oly neme az, melyben a hiúságnak a nyoma se látszik; az önérzet oly nyíl vánulása, mely menten minden gőgtől, örvend a a verejtékkel szerzett eredménynek. ' A magyar Alföld két nagy városa rendezett az idén vidéki kiállítást: Kecskeniétés Makói- és a tapasz alatok, a melyeket azon szerezni alkalmunk volt, azzal a jóleső tudattal töltenek el bennüuket, hogy az ország közgazdasága a borús politikai látóhatár'ól magát befolyásolni nem engedve, halad .. tökéletesedés és a gyarapodás utján. A gáncsolók mint kifogást emlegetik ugyan azt, hogy ezeken a kiállításokon a vidék különleges termékei mellett nagy tért foglaltak oly készítmények, melyek a hazának egyéb vidékein termeltettek. És a vidéki középpontokat vádolják azért, mintha idegen tollakkal ékesítve magukat, hatáskörüket túlhaladó ambícióval részleges országos kiállításokat a aruának rendezni. És ebben igen téves felfogás nyilvánul, mert a kiállításoknak nem csak az a feladata, hogy bemutassák, mit tudnak helyben előállítani, hanem egyszersmind a tanulmányozó számára oly kifogástalan mintákat is kell befogadniok, melyek az ipar és földművelés leendő tökéletesítése céljából vezértárgyakul szolgáljanak, ösztönzésül nagyobb terjedelmi versenyzés céljából. Magyarország jövendő közgazdasági fejlődésének nagyon is érdekében áll, hogy az eddig követett utakat elhagyja, hogy az avitikus felfogástól vezérelt — mezőgazdasági művelési eljárással szakítson. Hogy ne csak a gabona termelés legyen űgy a nagv, mint a kis birtokos egyedüli célja, hanem A „Zalamegye" tárcája. und. Történelmi rajz, Szt, István korából. Irta: Szilágyi Ferencz. Nyugalmas, csendes éj borul a karámra. A bessenyők nyüzsgő tábora elült s háromszoros gyűrűvel övezi a sátorok száza a harezosok legdrágább kincsét: a Sheruzád királynő ménesét. A hallgatag pusztai éjszakát csak egyegy nyugtalan csikó dobogása, egy-egy tüzes táltos nyerítése zavarja meg. ... A parázsló őrtüzek nagy néha lángra kapnak, és sziporkázva repdesnek szét a vöröses szikrák. — Mikor az őrt álló bessenyö barezos egy-egy marék gyantás rőzsét vet az elhamvadt fövényre. — A tábor előtt vérvörös bvzanczi posztóból áll Sheruzád, a pusztai asszony sátra. — Széles árnyékát messze ékben veti a sikra, melyet ingoványos, morotvás nádas határol. S a hogy hűs éjjeli szellő véges végig zúg — búg a hajlongó náderdün, egyszerre csak nesztelen óvatos léptekkel surran ki a parti rekeltyésböl egy sötét bő köpenybe rejtőzött alak. Meghuzodszkodva az áthatlan árnyékban, végig sietve kerüli meg a hatalmas fejedelmi sátrat, mig annak végére ér, hol a fejedelmi assony szolgálói nyugszanak. Itt megáll, előveszi elrejtett kobzát ó$ mélabús dallamos hangon búgja el bánatát: Rebben, lebben az éj szárnya, Dereng az ég nemsokára, Hold keltétől virradóra Szüzboldogság minden óra. Mert tenálad lehetek. — Pirkadástól napnyugtára Akkor van csak éjszakája Az én szegény szivemnek. Mégegyszer megrezegtette kobza húrjait s ahogy az utolsó hang is elveszett a sürü éjszakába, a sátor ajtaján kisurrant Csilla, a pusztai nagyasszony legkedvesebb szolgálója. — Az éjféli dalnok alig ápolta még a keblén pihegő bessenyö leányt, midőn hirtelen kürtszó verte fel a karám nyugalmát. Egy pillanat alatt fellobbantak a szürkés fenyőszálak s a megriadt tábor nyüzsögve kapta fel vértjét, puzdráját. — De mikor a tajtékzó lovon érkező tülkösben Erdélyi Gyula vajda csatlósát ismerték meg, ki fontos üzenetet hozott a Sheruzádnak, riadó éljenzésben olvadt fel a lázas készülődés. De már is meglátták Csellöt az idegen dalnok karjai között s egetverő diadalordítással özönlötték körül a szepegő leányt. A daliás, komor tekintetű férfi kemény, aczélos tekintete hidegen mérte végig a körötte hullámzó tömeget. Rivalogva szállt ajkról ajkra az örömszó: megvan Kund, — Gellért püspök legkedvesebb papja. — * * * Bilincsbe verve vitték vissza Kundot Fehérvárra. A székesegyházi apát szívesen adta meg a követelt váltságdíjat, a háromszáz aranyat, mert szigorú büntetéssel akarta megtorolni a hitehagyott lelkipásztor vétkét. Ezrivel özönlött be Fehérvár kapuin a magyarság. István király törvénynapot ültének híre mindenkit felkésztetett a koronázó városba. A székesegyház előtti téren állott a fejedelem ékes trónusa, moly elé le;jRlőször is Kundot vezették. Az olasz apát czikornyás szóáradattal sorolta fel az ifjú bűneit, ki lehajtott fővel pirulva állott a hatalmas király előtt. Éjjelenkint levetve barna csuháját, igricz köntöst vett magára s átszökött a hitetlen bessenyők táborába. Ezzel oly bűnt követett el, melylyel nagyon is megérdemlette az apát javasolta büntetést a kínpadon való halálra gyötretést. A nép elégedetlen mormogással fogadta az idegen pap harsogó beszédét, melynek végén újból a vakmerő tett legszigorúbb megtorlását kérte. — Most István király maga elé intette az ifjút: Kund, Tass fia — szereted-e a bessenyö fejedelem asszony rabszolganőjét, Csillát'.' — Szeretem — uram királyom, s boldog vagyok, hogy érte meghalhatok, — felelte a kérdezett messze ballatszó érczes hangon. — - Elfelejtetted-e, hogy Krisztus urunk szolgájának esküdtél fel és csak az ő parancsának szabad engedelmeskedned '? — Nem vétettem — királyom, semmit sem az ő parancsai ellen, a szeretet hitének vagyok gyermeke — és szeretek. — Nos — tehát halld büntetésed, szólt a király, s a hogy felemelkedett trónusán sugár alakja, messzire ellátszott az — óriási téren, mig a nép visszafojtott lélegzettel leste szeretett uralkodója szavát: Még ma átmész a bessenyö táborba, és megmondod Sheruzádnak, hogy minden váltságdiját megadok Csilláért. És ha itt lesz, örökös rabságra ítéllek, mind halálig rabja leszel feleségednek, a bessenyö leánynak ! Midőn a fejedelem jóságos mosolylyal fejezte be szózatát, Kund zokogva borult trónusa lépcsőjére s nem egy marezona barezos viharedzett araczán pergett le egyegy forró könvesepp. — De a meghatottság néma csendjét csakhamar riadó éljenzés verte fel — s egekre törő örömzsivaj hirdette István király jóságos szivét. — Mai szá

muiak;tic>z fél iv mellé

1*

1^ van csatolva.