Zalamegye, 1901 (20.évfolyam, 1-26. szám)

1901-06-02 / 22. szám

XX. évfolyam Zala-Egerszeg, 190Í. junius 2. 22. szám. I Előfizetési dij: Egész évre 8 Kor. Félévre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egy szám ára 20 fill. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fill. többszöri hirdetésnél 14 fill. Nyilt-tér petit sora 24 fii. társadalmi, közművelődéi És gazdászati hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bcrmentetlenleveleketcsak ismert kezektől fogadunk el Kéziratok nem küldetnek visszza. III II Á „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „Kanizsai és novai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek, Valamint a ,,Lrégrádi takarékpénztár és önsegélyző szövetkezet '-nek hivatalos közlönye. IMI e g j e 1 e n i k m=L i n d e n "v a s -p n n, jv Országos iornavcrscriy. Mintha a régi olimpiai játékok ujultak volna fel: oly gyönyörű látványosságot nyújtott a pünkösdi ünnepek alatt a székes fővárosban tartott tornaverseny. Hazánk reménysége, a lelkes ifjúság szine, java, vonult fel a versenyre, hogy a testet edző küzdelmeknek árán magának, intézetének, szülő városának babért és dicsőséget szerezzen. Katonás feszességgel, büszke fejtartással lépdelt el az ifjú Magyarország az ország közoktatásügyi minisztere előtt, aki ismét egyikét aratta legszebb és egyúttal legmaradandóbb diadalainak. Mert nincs hasznosabb, nincs nemesitőbb hatással semmi sem annyira, mint ifjáinknak testi fejlesztése. Hisz már a római klasszikus mondotta ki: „Mens sana in corpore sano" — vagyis egészséges testben lakiK az egészséges lélek. Ha tehát fontosnak tartjuk gyermekeinknek lelki műveltségét a lehető legmagasabb fokig kifejleszteni : úgy nem szabad szem elől tévesztenünk ezt az életigazságot és mindenkor fősúlyt helyezzünk ifjaink testi kiművelésére is. Az ifjúsági tornaversenyek intézménye a fiatalság testi kiképzésének már rég bevált kitűnő módszere ; mert felkelti bennük az ambíciót a küzdelemre, hogy az ország szine előtt mutathatják be, hogy a céltudatos számító testi fejlesztés minő eredményeket érhet el. Már a régi görögök is belátták a versenyeknek buzditó és nemesítő voltát és épen azért az olimpiai játékok mintegy ünnepként hatottak reájuk. Ezer és ezer ifjú versenyzett ott is az egyszerű cserfa koszorúért. Nem méltányolhatjuk tehát eléggé közök latásügyi miniszterünknek azt az intézkedését, amellyel az országos tornaversenyeknek öt évenkénti ismétlését rendelte el. Szép az eszme és a küzdelemnek a varázsát még inkább emeli az az ujitás, hogy a legkiválóbb intézet fehér selyem zászlót kap jutalmul, amely öt évig a kivívott győzelem dicsőségeként birtokában marad, öt év után pedig uj küzdelem dönti el, váljon a régi birtokos továbbra is méltó-e a zászló megőrzésére, vagy pedig új intézet nyeri el a győzelem jelvényét. Hazai intézeteink nyilván minden igyekezetükkel oda fognak törekedni, hogy ezt a nemes jelvényt a dicső küzdelemben kiérdemelhessék; mert hiszen az nemcsak az illető intézetnek lesz diadala, hanem egyúttal büszkesége lesz annak a városnak is, amely az intézetet magáénak vallhatja. Letűnt már ideje annak az elavult rendszernek, mely szerint az ifjúság testi fejlesztésére a legkevesebb súlyt fektették. Ma már az angol iskola példája hódit, ahol az egészséges sportok minden válfaját sikerrel művelik; hol a szellemi tehetség fejlesztésénél az izmokat sem hanyagolják el, hanem mindennek megadják a maga idejében a cselekvésre a tért, hogy fejlessze, acélozza az ifjúságnak testét, lelkét egyaránt. Az erős tést könnyebben ellentáll az élet pusztító viharának; a létfentartás nehéz küzdelmét több fizikai ereje van elviselni Ilykép ennek a módszernek a létjogosultsága minden kétségen felül áll; mert minden józan embernek be kell látnia, hogy amit a régi klasszikus és a modern elsőrangú államok hasznosat műveinek, annak hatása nálunk sem maradhat el. A sok idegen áramlat közül, amely hazánkba a szél rózsa minden irányában beözönlik, ez talán az egyetlen, amelyhez szó nem fér, amelyet egyetlen ajk sem gáncsolhat. Öröm dagasztja hát szivünket arra a fenséges látványra, amit közoktatásügyi miniszterünk buzgalma, tudása elénk tárt és nem hálálhatjuk meg neki eléggé, hogy elszomorodott szivünkbe az uj reménység zsongitó balzsamát csepegtette azzal, hogy látva hazánk acélos ifjúságát, már nem aggódunk nemzetünk jövője felett. A pletyka. Van a mi társadalmunknak és különösen vidéki, kisvárosi társadalmunknak egy iga^i nyomorúsága, valóságos átka és ez a pletyka. A pletyka, amely mesteri ravaszsággal elidegeníti egymástól a legjobb barátokat, amely konkolyt hint a békés családi élet boldogságának virágai közé. A pletyka, amely kész a férfi homlokáról letépni a babért s az ártatlan hajadon liliom-tiszta homloka felett elhomályosítani az erény glóriáját. A pletyka, amely még a napban is foltot talál s a legtisztább életet sem átalja sárral megdobálni, sőt annál nagyobb erélyivel folytatja munkáját, mennél leli tétlenebbnek látszik abban az eletben foltot találni, amely nyitott könyv gyanánt fekszik mindenki előtt. És folyton ott settenkedik a kiszemelt áldozat körül, lesve a pillanatot, amelyben saskörmeivel bele markolhat annak szivébe és becsületébe. Mert a pletyka nem törődik azzal, hogv egy embernek talán oly bélyeget süt a homlokára, amelyet egy egész é/et sem lesz képes többé onnan letörülni. Es azután elröpül holló szárnyaival egyik helyről a másikra ; bekopogtat hol az ajtón, hol az az ablakon és a legnagyobb titoktartás ígérete mellett, de a továbbadás biztos tudatában elszörnyüködve es oly hangon, mintha maga sem hinné, elmondja a borzasztó, de alapjában véve ártatlan esetet. És azután tovább megy s/ájról-szájra. Csakhogy hozzájárul még a a iágálom, az iiigység, a roszakarat. Mindegyik megtoldja a maga tetszése szerint, a hibát nagyitva, az erényt kicsinyítve. S jaj, százszor jaj az áldozatnak! Mert a pletyka könnyelmüsógb> I és raszakaratból tönkreteszi jó hírnevét, életünk e legféltetebb, legdrágább kincsét, amelyet ha egyszer bemocskolt valaki, nincs hatalom, amely azt újból tisztára moshatná ! Es ilyenkor legbensőbb énünk méltatlankodva fellázad a gonoszságnak e/eu özöne ellen. Megvetéssel és utálattal fordulunk el tőle, de szent és elmulaszthatlan kötelességünk nyíltan kikelni es bátran szembeszállni a pletvka démonaival s a/, ellenkezőnek kézzelfogható bebizonyításával leálcázni a rágalmazót, A „Zalamegye" tárcája. V apücs alatt. — Megengedi, nagysága, hogy Marit anyjához elkísér jem ? — Meg, de tizenegy óra előtt legyen idehaza. — Nagysága nyugodt lehet, még előbb jövünk haza . . . Péter portás szobájában marad, ha nagyságáuak kellene valami . . . — Jó, menjen csak, Róza és térjen mielőbb vissza! A fiatal özvegy a fővárosba jött falusi birtokáról, hol összes cselédségét hagyta s csak a komornáját hozta magával. Abbaziába szá: dékozik utazni és fővárosi tartózkodását nem akarja hosszura nyújtani. Éppen csak egyszer-kétszer a színházakat fogja meglátogatni s a divat, újdonságai iránt érdeklődni. Róza, a komorna, szintén meg akarta ragadni az alkalmat, hogy fölkeiesse vőlegényét, ki néhány hét előtt bevonult a katonasághoz. A fiatal özvegy, aki cselédségével szemben mindig engedekeuy volt, szívesen adott neki szabadságot. Egész nap sokat járt, volt divatiizletekben, szabónál, varrónőnél s mcst kifáradtan nyugszik a kereveten, elmélyedve egy éppen ma megjelent'kiválóan éidekteszitő regény olvasásában. Időközben éjfél lett. A szomszédszobába!) levő kis ingani a tizenkettőt iit s a fiatal özvegy egészen meglepve felbeszakit ja az olvasást. . . Micsoda? Már éjfél es Róza még mindig nincs itthon! . . . Kilép az erkélyre, de h'ába lesi Mari és Róza alakjainak körvonalait. Később türelnw.lHilenkedik s idegesen toppant a lábával; e mozgás következtében meglazulnak papucsának szalagjai és a kis cipő egy elkésett vándorlónak éppen otrára esik . . . Halk sikoj . . . aztán felemeli az éjjeli vándorló a leesett üteget, a legközelebbi utcai lámpánál megszemléli s egészen elragadottnak látszik a talált jószágtól. Hamupipőke meséje jut eszébe . . . e cipőbe csak gyeimekláb fér. .. oly illatos. oly lózsás ez a selyemből készült, arannyal kivarrt papucs. A szerencsés vándorló egész bizonyossággal megállapíthatja, hogy e csodás papucs tulajdonosnőjének pompás kis lábának kell lennie . . . Fődolog, ezt a pompás lábat meg is ta!áln<. — Nos hát, tájékozzunk ! . . . Ez a papucs nem hullhatott az égből, minthogy egyenest a kivilágított ablak tájékából látszott leesni ; a kivilágított háttérben azonnal észre is veftem a p'anis szilhoue*tát ... és ennek a szilhouettának ugy látszik kedve volt a papucs ledobásával kedélyét megkönnyíteni . . . Tehát előre, egy, kettő, három, rohamra! A fiatal özvegy erkélyének le^söt )tebb kuckójából megfigyelte a néma mozdulatokat és >zinte kedve kerekedett felkacagni. S minthogy az éjjeii vándor még mindig a lámpavilágában áll, tisztán láthatja. Fiatalnak látszik, íuházata kifogástalanul elegáns; özvegyünk meg is vallja, hogy a liatai ember arca megnyerő. Ei bátran megnyomja a kapn csöngetyüjét, minthogy azonban első csöngetésre nem mozdul senki, kétszer, háromszor is megnyomja a h?z '-apuja előtt levő csengetyügombot . , de most is sikertelenül. Én Istenem ! Fölkelti az egész szomszédságot! Péter az igazak álmát alussza. Mit tegyek'/ Magamnak kell a kaput kinyitni. S egy lábon tipegve már le is siet, határozottan eltökélve, hogy Rózát alaposan megfogja korholni, amiért hanyagságával oly határtalan zavarba ho<ta úrnőjét. Félig kinyitja a kaput és sietve mondja : — Ezer bocsánat uram ! Kérem, adja ide gyorsan a papucsomat. Az elkésett vándor azonban nem ezt akarta elérni. — Valóban sajnálom, nagysád, hogy kívánságát nem teljesíthetem, de ez a papucs, melyet talállam, oly becses nekem, hogy azt felelősség nélkül nem adhatom át bárkinek. Kérnem kell, hogy egy kis formalitásnak sziveskednék magát alávetni . . . Engedje meg, hogy megg) őzöd jem, vájjon ez a papucs csakugyan az ön lábacskájára ilik . . . magam fonom megpróbálni. — Lelkiismeretessége, uram, a legnagyobb elismerést érdemli s minthogy az ön megnyugtatására nem elég, hogy engem, mint egy libát, feliában lásson állani, sajnos, alá kell vetnem magamat a próbájának. Ezzel beleveti magát egy régi, rozoga karosszékbe, mely a kapu alját díszíti és kinyújtja kissé lábacskáját . . . A papucs illik s a kései látogatónak éppen távozni kellene, midőn hirtelen lövés hallatszik a közelben 8 az elhagyatott, özvegy halálra sápadtan összerezzen. — Ön is hallotta, uram ? — Persze . . lőttek. — Én is azt hiszem . . . Tán rablók vannak a közelben. — Valószínűleg . . . sőt emlékszem, hogy gyanús alakokat láttam a ház körül ólálkodni. Alakok, melyek mindenre képesek. — De nem hallottam kiáltást. — Talán eltévesztették a célt. — Ha ön most távozik, uram, veszélynek teheti ki magát . . . — Bocsánat, nagysád, nincs más mód, csak hogy távozzam. Néhány perc előtt eléggé érthetően adta tudtomra, hogy jelenlétem nem kellemes önnek s nem akarnám . . — Őszintén megvallva, aggódom önért ... de magamért is . . . Komornámnak nem sokára haza kell jönni s ha nem veszem igénybe kelletén túl szívességét, kérem, maradjon addig. Csak átutazóban időzöm itt s házam iires. — Boldoggá 'esz, nagysád . . . Rendelkezzék velem! S ezzel felmennek a lakásba. Eleinte lassan ered meg a beszélgetés, majd nekibátorodik az éjjeli látogató, a háziasszony követi példáját és csakhamar megértették egymást. A hatal ember tehetséges festő és a nagyságos asszony rövid idő alatt felismerte tehetsegét. Érzelmei mind bensőbbekké lettek, inig a fiatal ember az özvegy s/.ópségét bámulta. S csakugyan szép, Aicvonásai egy istennőnek nem Mai számiank:tio.z fél iv m

ell

elílet van csatolva.