Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 27-52. szám)

1898-09-25 / 39. szám

XVII. évfolyam. Zala-Eáerszeg, Í898. szeptember 25. 39. szán). Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. i ~ir M ff 1 f i f 31 ES A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. 3VC egj elenik m. inden vasárna & király szózata népeihez. A legsúlyosabb, legkegyetlenebb megpróbáltatás ért Engem és Házamat. Hitvesem, trónom ékessége, hű társam, aki életem legnehezebb óráiban vigaszom és támaszom volt, kiben többet vesztettem, mint azt kimondhatnám, — nincs többé ! Egy rettenetes végzet elragadta őt Tőlem és népeimtől. Egy gyilkos kéz, azon őrjöngő szenvedély eszköze, mely a fennálló társadalmi rend megsemmisítését célozza, a nők legnemesbike ellen emelte tőrét és vad, céltalan gyűlölettel átdöfte azon szivet, mely gyűlöletet nem ismert és csak a jóért dobogott. Azon határtalan fájdalom közepette, mely Engem és Házamat ért, szemben ama hallatlan tettel, mely borzalomba ejti az egész művelt világot, mindenekelőtt szeretett népeim hangja az, mely enyhítően hat szivemig. Midőn az isteni végzés előtt, mely oly súlyos és felfoghatatlan csapást mért Reám, alázattal meghajlok hálát kell adnom a Gondviselésnek azon nagy kincsért, melyet számomra fentartott: a milliók azon szeretetéért és hűségeért, mely a szenvedés órájában Engem és Családomat környez. Közel és távol, lent és alant, ezernyi alakban nyilvánult a gyász és fájdalom Istenben boldogult Császárné- és Királynéért. Megható összhangban cseng minden ajakról a panasz a pótolhatatlan veszteség felett, mint hű viszhangja annak, amit lelkemben érzek. Amint Én forrón szeretett hitvesem emlékezetét szentül őrzöm holtomiglan, úgy népeim hálája és tisztelete maradandó emléket emel Neki minden időkre. Sajgó szívem mélyéből köszönetet mondok mindenkinek az odaadó részvét ezen újabb zálogáért. Midőn az ünnepi hangoknak, melyeknek ezen évet kisérni kellett volna, el kell némulniok, a ragaszkodás és hű együttérzés e számtalan tanúságaira való visszaemlékezés, azon legbecsesebb adomány marad számomra, melyet Nekem népeim nyújthattak. Fájdalmunk közössége ujabb, benső köteléket fűz a trón és a haza közt. Népeim változhatatlan szeretete megerősít kötelességem nemcsak azon fokozott érzetében, hogy a reám bizott küldetésben kitartsak, hanem megerősít egyszersmind a siker reményében. Esedezem a Mindenhatóhoz, aki oly nehezen sújtott, adjon még erőt., hogy véghezvihessem azt, a mire hivatva vagyok. Imádkozom, áldja meg népeimet és világosítsa fel őket, hogy megtalálják a szeretet és egyetértés útját, a melyen viruljanak és boldogokká legyenek. Kelt Schönbrunnban, 1898. évi szeptember hó 16-án. FERENCZ JÓZSEF s. k. Zalavármegye hódoló részvétfelirata. Császári és Apostoli királyi Felség ! Legkegyelmesebb Urunk! Mint a felhőtlen égből a romboló villámcsapás: oly megdöbbentően hatott reánk azon égbekiáltó merénylet, amelynek rajongó szeretettől és imádattól környezett Felséges Királyasszonyunk, hazánk és nemzetünk őrangyala, az emberiség jótevő mentője, magasztos hivatásáért vértanuként áldozatúl esett. Megtörik lelkünk ezen kimondhatatlan csapás alatt; nemcsak a szó ajkainkou, a vér is elhal ereinkben és nincsen szó, amelylyel kifejezhetnék határtalan fájdalmunkat s a mérhetetlen veszteséget, amelyet Felséges Urunknak nem önmaga, hanem népei és Fenséges Családja boldogságáért dobogó fejedelmi szive, a Magas Uralkodóház, sok-sok megpróbáltatáson keresztülment hazánk és nemzetünk s az emberiség szenvedett! Gyászba borul és zokog az ország s az egész emberiség és bármennyire átérezte és felfogta is nemzetünk azon páratlan kincs becsét, amelyet nem lehet mással összemérni; mert nincs hozzá hasonló, amelylyel válságos időkben ajándékozta meg az isteni Gondviselés szenvedő nemzetünket s amelyet hazánk imádott védasszonyában birtunk: mégis csak most jön tudatára ezen kincs nagyságának ; hiszen csupán a vesztett kincs értékét lehet igazán érezni. Bánatunk oly mélységes, hogy még az sem enyhítheti, hogy milliók és milliók résztvevő keblébe kiönthetjük. S vigaszt és megnyugvást is egyedül a népek sorsát intéző isteni Gondviselésben való hit nyújthat. Mindennapi imájában foglalja a hálás nemzet a drága halottat, akinek áldott és szent marad emléke, amíg él e hon e földön! Az Ö emlékéhez fognak zarándokolni a késő utódok is, megtanulni a hazaszeretetet, a honfiúi és emberi erényeket! Az Ö áldott lelke fűzte szorosabbra a kapcsot, amely a hü magyar népet felséges Királyával, nemzete Atyjával összeköti s amely megdönthetlen alapját képezi a nemzetek boldogulásának és nagyságának ; az 0 emiékezete fogja szilárdítani e kapcsot s az 0 szelleme őrködik, hogy felbonthatlan. Királyra s nemzetre áldásthozó legyen e kapocs! Őseinktől öröklött hagyományos alattvalói hűséggel és hódolattal járulunk a legsúlyosabb megpróbáltatás nehéz napjaiban Felségedhez, bánatos szivünk érzelmeit a legmagasabb trón zsámolyánál azon hő fohászunkkal egyetemben kifejezni, hogy adjon a Mindenható Felséges Urunknak és Királyunknak erőt a mérhetlen csapás elviseléséle és nyújtson számtalan keserű szenvedéstől sújtott nagy és nemes szivének vigaszt és enyhülést! Esedezünk Felségedhez: fogadja kegyesen jobbágyi hű szivünk őszinte megnyilatkozását. Ki' egyébiránt a legmélyebb alattvalói hódolattal maradun:: . jászári és apostoli királyi Felségednek Zala vármegye törvényhatósági bizottságának Zala-Egerszegen 1898. évi szeptember hó 12-én tartott rendes közgyűléséből legalázatosabb szolgái: Zalavármegye közönsége. Árvay Lajos Zalavármegye főjegyzője. Csertán Károly Zalavármegye alispánja. Városunk hódoló részvétfelirata. Felséges Császár és Apostali Király ! Legkegyelmesebb Urunk ! Felséges Király asszonyunk gyászos végzete leírhatatlan fájdalommal és mély bánattal tölti el kebleinket. E megrendítő csapás és kimondhatatlan veszteség hatása alatt járulunk mi is, szent fájdalmában elmerült Felséges Urunk és királyunk legmagasabb szine elé, hogy gyarló szavakkal kifejezést adjunk ama határtalan keservünknek, melyet Felséges Király asszonyunk elvesztése nekünk okozott; s ecseteljük egyúttal a borzalmat, az iszonyodást azon emberi alakot öltött dáemon iránt, aki átkos kezével e gyógyithatlan, fájó sebet ejtette Felséged lelkén, s vele együtt — gyászoló, hű alattvalóinak érző szivén. — Mert hisz! felséges Urunk sorsa nemzetünk sorsa, végzete a mi végzetünk is és fejedelmi szivének panasza, szenvedése sajgó viszhangot kelt milliók szivében ! Amint e borzasztó veszteség, mely Felséges Urunkat s magas királyi Házát érte, általános és kölcsönös gyásza az egész honnak : ugy részese, osztálytársa annak minden polgára külön-külön, siratván a megdicsőiiltben hazánk legjobb nemtőjét, aki, habár mégis halt,: örökké él szeretetünk- és emlékezetünkben. Halálával szegényebb a föld egy áldott lelkű nővel, de gazdagabb az ég egy imádandó szenttel! Midőn fájdalomtól megtörve, keservtől gyötörve, könnyes szemekkel közeledünk felséges Királyunk legmagasabb személyéhez, akit a kérlelhetlen sors már oly sokszor a súlyos megpróbáltatások minden nemével látóA „Zalamegye" tárcája. ^Próza a poézis Végéi}. Aranyba foglallak, Gyöngyöm, Violám! ha eljösz hozzám. Lehozom éretted az égről a Gönczölszekeret. Lecsókolom lábad porát. Keleti színpompában ragyogó szőnyeget terítek utadra s a mezőnek ezer virágát hintem lábad elé. A virradó hajnalnak köntösébe öltöztetlek, hogy elsápad az irigységtől minden földi szem. Nyakadra ékességül felhozom a tenger fenekéről a gyöngyöt. Ha eljösz hozzám. — Szeretlek, ifjú ember ! Már sokat álmadoztam a boldogságról, korán, ifjanta. Ideált teremtettem magamnak a képzeletemmel. Meglátogattam mindennap, egy-egy költeménynyel. Mindegyre szebb és jobb volt előttem. Mert földi lény volt azért az én képzeletem tárgya. Járt, kelt, dalolt, virágot szedett és öntözg ette a kertet. Még oly

ran halovány sentimentalis orcája sem volt, mint a hulló angyaloknak, nem, hanem életpiros, jókedvű volt; nagy fekete haja hosszú két fonatban nyúlt le a hátán s kezében egy szál virág, mikor vasárnap ment a templomba. Oh,kivált ekkor százszorta szebb volt, mint az égnek összes angyalserege. Mindennap meglátogattam egy-egy szelidgondolattal, egy-egy nemesebb érzéssel; és ezeket versbe is szedtem bizonyságúl. S az ideál, a képzelt alak, mintha már valóság lett volna, mintha már fogtam volna is a kezét, mintha már éreztem volna is, hogy ő is meg-mcglegyinti arcomat, vállamra teszi kezét, s mintha sugaras szemevilágával a szemembe nézve biztatólag mondaná : légy nyugodtan. Sokszor naphosszat vele jártam-keltem. 0 volt ébredésemnek első gondolata s lenyugvásomkor az ő lágy keze simította szempillámra az álmot. , — Oh, hiszen, ez én voltam! Hát csakugyan valóra vált az én ideálom! Benned ráismerek legszebb álmom alakjára. Ki látott ilyet ? az ébrenlét, a valóság többet ér a legszebb álomnál. Ez egyszer hazugság, amit a nagy költő mond, hogy: „Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz". Hisz ime, egyenesen nézek az én menyországomba. Fogom ezt a kezet; hatalmamban vagy, avagv inkább én vagyok a te hatalmadban. De engem nem szalasztasz el. Boldog vagyok, ha fájdalmat érzek is éretted. Olyan nagy a boldogságom, mint az ég határa, elborítja mult időmnek összes sanyaruságait, s úgy fénylik és világol, mint a nap, beragyogja mult időm sötét emlékeit is. Egy rósz szempillantásoddal kiolthatnád a boldogságnak ezt a napját. De nem oltod ki, ugy-e? —• Nem oltom ki. Tudom, hogy 'te is szereted a tiszta, szeplőtelen lelket. Az élet annyi durvasággal, gazsággal van teli, kivált ott, a hol sok ember mozog. Jer, elviszlek, ahol nem látod ezt a kufár világot, „hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután kedélyünknek fejér köntösére hágna." Legszeretőbb édes anyánknak, a természetnek kebelére viszlek. Hol a viz locsogásának is édesebb a danája, mint itt a daloskörök mesterkélt hármóniája. — Van ott is élet, tisztább és szentebb, mint az emberek között. Nézzük tavasszal, amint a fii kipattan s veszi erős lélekzetét onnan, a honnan mi, s issza a tiszta harmatot, melytől nem kap hideglelést, mint az emberek a vízvezeték szenynyes levétől. Elhallgatjuk ősszel a pusztuló falevél zörre néséfe s eszünkbe jut lényünk egy részének halandó volta, mely arra tanít, hogy míg ez élet tart, addig örüljünk. Ráborulnak kis házikónkra a lombos fák, mintha megáldanának bennünket, s mintha beborítva oltalmaznák boldogságunkat, hogy el ne rabolják a gonosz irigyek. — S ha majd a boídog jeleib d kikopva, csak multunk lesz s közeledünk a zörgő levé hez: elől kezdjük az életet gyermekeinkben, kik oft fograk ütkosni körülöttünk s majdan mint ifjak szemünk láttára fognak ábrándozni csapongó képzelettel, ú :y, amint mi tevők ... Eljösz-e velem? —• Veled megyek. * Négyszer váltott új lombot az erdő, mióta megesküvénk\ S úgy-e a mi lelk inket még nem bántotta a zörgő haraszt! Ugy-é, nem néztünk kancsalul a festett égbe? Jövendölésem már is beteljesült. Még a tavasz derekán vagyunk, s már nőnek a csemeték, — itt gagyognak, futkosnak körülöttünk, r, mi kétszer éljük azéletet: magunkban és gyermekeinkben . . . Ugy-e nem bánod, hogy velem jöttél ? . . — Nem érek rá felelni . . . Sir a kisebbik, talán beteg is. A nagyobbik elaludt. Szegény, csak egy kis kecsketejet vacsorált. Holnapra egy kis {marhahúst kellene hozni a városból s nincs pénzünk, pedig te azt ígérted volt, hogy lehozod a Gönczölszekeret is az égről... Hja! a Gönczölszekeret lehozom az égről. — mert a poéták le tudják szedni (verseikkel) a menyország minden csillagát ós homlokodra rakják. De — pénzt, egy félfont marhahúsra, — nem termelnek Baran Goló. JVIai számunkhoz fél iv melleidet van csatolva.