Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 27-52. szám)

1898-07-10 / 28. szám

XVII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1898. jtilius IO. 28. szánj. r t?,v,™ _JIL Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. T " sllsí és whú kik. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „ ala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyletéinek hivatalos közlönye. IMI egj elenik ma. inden -v a. s á :r? a< :p. Muszonöiévcs igazgatói jubilcuni. Boldog, ki életére vissza tekintve, azt tapasztalhatja, hngy szellemi és fizikai erejével, erkölcsi nemességével, lelke ideálizmusával és törhetetlen szorgalmával elvetett magvak oly talajba kerültek, melyben kihajtva és kifejlődve, a tisztelet, szeretet, hála és ragaszkodás illatos virágai jutnak viszonzásul a magvetőnek ! Boldogabb, ki hoszszu, fáradságteljes munkásságának határkövéhez érve, fölemelt fővel állhat meg az egész világ előtt, szemeiben a hála könyével, ajkain az ima szavával; mert életének egy órája sem tűnt el az idő végtelen tengerében a nélkül, hogy jót ne cselekedett volna. De legboldogabb mégis az, kinek drága életeért naponkint ezrek hő imája és könyörgése száll a Magasságbelihez; ki ha elköltözik is, örökké él ... . tetteiben, erkölcseiben, puritán becsületességével, embertársaiban megérlelt elveivel ! ! . . . Mester, mindenkitől szeretett és Jubiláns, te is boldog lehetsz, mert hisz soha szebben, magasztosabban nem nyilatkozhatik meg az eredményes munkásság biztos jutalma: a tisztelet, hódolat és rajongó szeretet, mint július 3-án, a te és 25 évig melletted működött kartársaid tiszteletére rendezett diszgyűlés és bankett alkalmával! . . Boldog lehetsz ! Emeld is föl tisztes fődet, hadd lássa akár az egész világ, bgy íme egy ember, ki szünet nélkül, huszonöt évig működött az Isten-, hazaés király-szeretet magasztos elveinek fejlesztésében; kinek egy perce sem repült el a nélkül, hogy valami — jót-, — nemeset — ne cselekedett volna ! . . . Boldog lehetsz, mester; mert féltelt életedért ezren küldik buzgó imájukat az Úr zsámolyához! Boldog lehetsz, mert emléked sohasem mosódik el úgy hálás tanítványaidnak, mint Zala-Egerszeg város polgárainak kegyeletteljes szivében!! Be légy is boldog, érdemekben gazdag tanférfiú ! Ez az egyedüli kívánsága a te tisztelőidnek, kik — mielőtt a krónikásnak átadnák a szót -- szivük egész melegével, lelkük teljes odaadásával igy búcsúznak tőled: Isten veled az édes, a kedves újbóli 25. évi viszontlátás boldogító reményében ! ! * * * Tiszta képet adni a lefolyt ünnepélyeknek, teljesen lehetetlen ! A szeretet, a tisztelet és elismerés ama melegA „Zalamegye" tárcája. z aratás emlékei. s> Ki mint vet, ugy arat. Aki nem vet, nem arat. Ezek azok az ismeretes példabeszédek, melyek ellen könnyű szerrel nem lehetne szólani. Pedig hejh ! eredeti és átvitt értelemben sokszor megcáfolja az élet ezeket az igazságoknak látszó elméleteket. Jól emlékszem az elmúlt időkre, mikor még én is arattam, pedig nem vetettem. Arattam. De nem átvitt értelemben. Sarlóval a kezemben. Elég rég volt. Azóta három X nehezedett a vállamra s mégis mintha csak tegnap volt volna. Ilyen jó nyári napok voltak akkor is; a búzakalász hullámzott, mint a tenger árja s a gazdának dagadt a kebele a remény teljesülésében, az örömben és a boldogságban. Oh ha még most is tudnék ugy aratni, mint akkor! Most is olyan boldog volnék, mint akkor. Egy boldogságom van : a visszaemlékezés. Jó, hogy kétféle szemet adott az Isten az embernek. Testi szemünkkel csak a jelenben és közelben levő dolgokat látjuk, — de lelki szemeink előtt megjelennek a mult idők ezer, meg ezer alakjai. S amint kenyérrel és borral táplálkozik a test, úgy táplálkozik a lélek az emlékekkel. Mondhatom, hogy e tekintetben nem igen éhezem, sőt ha néha figyelmesebben tekintek a múltba, dús lakmározásokat csapok. És nem fitymálom én ezt az ilyen féle eledelt. Hízom ségét, mely minden egyes elhangzott szót beburkolt, papára vetni képtelen földi toll. Azért is csak gyenge, halvány reflexiókban törekszem visszatükröztetni a lezajlott, a minden iziben impozáns és lélekemelő jubileumot. Ismerkedési estély a „Korona" szállodában. Julius másodikán, esti 8 órakor gyűltek össze szép számban, a tanárok és volt tanítványok, hogy vidám poharazás közben vissza idézve a rég mult kedves emlékeit, a más napi ünnepélyességen annál könnyebben egygyéforrjanak — a tisztelet, hódolat és hála szavainak megnyilatkozásában Udvardy Ignác egykori igazgatójuk irányában. Bizony elverte a toronyóra nagy kalapácsa már a 12-őt, midőn a vidám, kedélyes baráti-asztal üresen maradt. Diszgyűlés a polgári iskola földiszített rajztermében. Vasárnap volt az ünnep a szó legszorosabb értelmében. Teljes pompájában ragyogott a nap, a természetben még a levél sem mozdult meg. mintha lélekzetét — velünk ünnepelve — vissza fojtotta volna, midőn a szent-egyház nagy harangja megkondult és hálaadásra hivogatta, csalogatta a jámbor hívőket. Egypár játszi sugár behatolt az íves ablakok szines üvegjén át a templomba, s mintegy dicsfény gyanánt övezték körül a tanárok és volt tanítványok kis csapatát, kik Bontz József keszthelyi káplántól bemutatott hálaadó szent mise meghallgatására jelentek meg. A szeut mise után tömött sorokban a polgári iskola földiszített rajztermébe vonultak fel, melyet már a város előkelőségei, annak polgárai megtöltöttek. Pontban 9 órakor fölemelkedett a zöld asztal mellől Bödy József tanár, korelnök, ki a következő, lelkes, de egyúttal bánatos hangú beszéddel nyitotta meg a diszgyűlést: Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! Az ünnepélyt rendező bizottság csekély szemelyemet kérte fel arra, hogy a mai jubilearis ünnepet megnyissam, vezessem és lefolyása fölött őrködjem. Midőn tehát e tiszti minőségemben önöket üdvözölni szerencsém van. végtelen örömömnek adok kifejezést, hogy ily szép számban összegyűlni, s becses megjelenésűk által az ünnepélyt emelni méltóztattak. Összejövetelünknek célja — mint méltóztatnak tudni — az, hogy polgári iskolánk 25 éves fennállásának és ezzel kapcsolatban Udvardy Ignác igazgatónak jubileumát — volt tanítványaink kezdeményezése folytán — megünnepeljük. Összegyűltek ez intézetnek egykori növendékei, hogy a multakról megemlékezve, még egyszer és talán utolján megnyilatkoztassák hálájokat a multak emlékei iránt; elhozták magukkal a lelkesedés szent tűzét, mely kehlökben égett akkoron, mikor e virágzó intézetnek bölcsőjénél állottunk; elhozták magukkal a fájdalom könyeit is, hogy azokat most e kedves halottnak, mint édes anyjuknak, ravatalára hullassák. Midőn tehát önöket — t. ünneplő közönség — még egyszer üdvözölni szerencsém van, az ünnepélyt megnyítottnak nyilvánítom. Aliig csillapult az élénk tetszés nyilvánítás, és zajos éljenzés, a beszéd elhangzása után, az elnöklő Bődy József dr. Halász Miksa vezetésével egy 6 tagból álló küldöttséget jelölt ki, hogy az ünnepeltet a diszgyűlésen való megjelenésre meghívják ; addig is a gyűlést felfüggesztette. Most kiki átengedte magát a kedves emlékek mégegyszeri átélésére, melyeket a viszontlátott iskola varázsolt vissza a szivekbe, melyeknek hatása alatt bizony nem egv könycsepp gördült alá a férfias arcokon ... De ez nem sokáig tartott, mert a folyosókon meg-meg ujuló éljenzés jelezte, hogy az ünnepelt megérkezett. Hevesebben lüktetett az erekben a vér, dobogott a sziv, midőn a még teljes erejében virágzó Udvardy Ignác, igazgató-tanár, a 25 éves direktor, könnyes szemekkel, elfogódva a meghatottságtól, a frenetikusán kitört éljen vihar közepette a terembe lépett. Igazán, nem csak a fájdalomnak, hanem az örömnek is vannak könyei. Sírt az ünnepelt; könyeit törülgette annak kedves családja; nem maiadt szárazon senkinek sem a szeme, mindőn a tanári kar nevében az elnöklő Body József elfogódott, fátyolozott hangon kezdette, majd mind és mind ércesebben így üdvözölte a szeretett vezért: Igen tisztelt Igazgató Ur! Kedves Pályatárs! A közművelődés teren kevés oly életerős intézmény van, mely keletkezésének, fejlődésének kimagasló emlékeit meg ne ünnepelné. A kegyelet tanügyi multunk emlékei iránt lelkesítette a zala-egerszegi polg. és felső keresk. iskolai tantestületet, és egykori növendékeinket, hogy a mai napon, midőn polgári iskolánk 25 éves pályafutásának véghatárához ért, tégedet, mint ezen intézetnek negyed századon keresztül buzgó és fáiadhatatlan igazgatóját, e jubilearis ünnepen üdvözöljünk. Ez ünnepélyes pillanatban erőt vesz rajtunk egy érzelem, mely sokkal erősebb a 25 év előtt fellobbant lelkesedésnél, és most ez intézettől való megválás fájdaldalminál Nem a lelkesedésnek jöttünk össze kifejezést adni, nem is fájdalmainkat akarjuk elpanaszolni a fölött, hogy e virágzó tanintézet, mely városunk zömének, szegény sorsú polgártársainknak egyetlen, ugy szólván pótolhatlan szellemi kincsét képezi, téves eszméknek, felfogásnak esett áldozatul, hanem itt vagyunk ünnepélyesen kijelenteni, hogy e 25 évi fáradhatlan munkálkodásod alatt tiszteltünk. becsültünk és kiváltképpen mindenek fölött szerettünk, szeretünk ma is és szeretni fogunk ezentúl is. Negyed századon keresztül tápláltad bennünk ezt a tűzet, mely ma fokozódott erővel tör ki, midőn ez ünnepélyes alkalommal e bűvös körben összegyültünk, hogy személyes erényeid által táplált érzelmeinknek, nagyrabecsülésünknek kifejezést adjunk. Mit mondjuk — kedves Igazgató — magasztalásodra, ki negyed századon keresztül fáradtál a nevelés tág mezején, törhetlen hűséggel ragaszkodtál a zászlóhoz, tőle s a lelkem egészségesedik bele. Bárcsak valóságban megjelennék az a régi aratás, ne csak tárcacikkben. Mert én ugy szerettem akkor is. Nem tudtam alunni. Hajnalhasadtával, a nap még nem kelt fel, de én már felkeltem s rendre költögettem társaimat. „Keljetek fel. immár elég volt. Még itt ér a nap s a hasatokra süt, " Es sorba állott a hat napszámos. Mert az én apám napszámosokkal arattatta volt a gabonáját, nem. részesekkel. A gazdagabb emberek, s még a szegényebbek is, akik kényelmesebben szerettek élni, kiadták részibe, ki tizenegyedébe, ki tizenharmadába, ki ahogymeg tudott alkudni, s kinek milyen szép vagy gyenge vala a búzája. Ott nálunk a havasról szoktak levándorolni a völgybe a posztó kapcás ós befont hajú mokányok, egész faluk határait learatják, elcsépelik s őszre kelve gabonával megrakódva térnek haza, ugy, mint más helyeken a tótok. Nem tudom, a tótok, de a hegyi oláhok igen jó aratók, köztök kiváltképen a fehérnépje. Ezeknél még jobb arató, ha „megkutyálja" madát a cigány, nem a kóbor, hanem a megtelepedett zsellér cigány. Ezek csak napszámra szoktak járni, vagy 40—50 krajcár bérért, vagy házbérbe. Legjobb arató mondom — a havasi mokány és a faluvégi cigány. De az én apám csak magyar napszámosokat tartott. Haton állottunk sorban. Természetesen én is ott voltam, hiszen már második gimnázista valék. Kicsinylőleg néztem a hetedikre s hagytam aludni, ki még csak gyermek, alig nyolc éves s nem tarthat velünk. Néha-néha volt lógóban egy-egy zsellér cigány napszámos is. Legnevezetesebb volt egy őslakónk, ZsóL cigánné. Nem tudom, az angol lófut.tatóktól vette-é nevét, vagy a német, jeles novella írótól, de hires arató volt. 0 sem tartotta magát idegennek. Ugy, hogy mi mindnyájan egy barázdába valók valánk. S furcsa napszámosok ! ők biztatják vala a gazdát, a „gazduramat,", hogy siessünk már. A jó öreg mindig csak azt felelte: Nem hajt a tatár ! s ráadásul elébb még pipára töltött, aztán nagy nehezen „kicsehelt" a zacskó sallangjára kötött acéllal, kovával és taplóval, nyakába akasztotta a nagy bőrtarisznvát, melyben biztosításul legalább egy félkenyér, egy darab szalonna s a „takaróruha" szeglétébe egy fél maréksó vala kötve. Na menjünk, azt mondja. Zsóké hozta a „légelyt" tele fris vizzei. A többi nagyobbak egy-egy zsúp szálas szalmát kévekötőnek, ha a gabonaszára túlérett és töredező volt, különben rendesen ebből lesz a kévekötő is. Napfelkeltére mind a nyolcan a barázdában valánk. S rendesen a legidősebb avval kezdte: Úristen segíts meg! Igy tanulták a vénektől, azok meg a régiektől s nem is rosz szokás. Aztán harsogott a sarló a tömött gabonában s aki legnagyobb „markot," vágott, az volt a legény. Egy szálnak sem volt szabad elhullani, nem úgy, mint a gazdag alföldön, ahol kaszával vágják le gabonát s a tar!ózó még gereblvélhet utána. Mi szegények valánk és takarékosak valánk. Dúslakodánk azonban a reggeli levegő erős éltető oxygénjében ; de én annak az áldásnak nagyszerűségét nem tudtam akkor igaz értékére becsülni, mert nem ismertem rosz levegőt. Fejünknél „zöld föld felett, kék ég alatt", a ragyogó nap sugárral ölelkezve énekelt a szabadság pacsirtája ; de én ennek sem ismertem, nem éreztem a fenségét, mert még nem tudtam, milyen szomorú az elfojtott hang, s milyen gyászos a IVla.i számunkhoz fél iv mellél-clet van csatolva.