Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 27-52. szám)

1898-07-10 / 28. szám

melyhez esküdtél, s melyre jelszóul kiolthatatlan lángbetükkel a művelődés és honszereleni van irva? — Hisz nyelvem sokkal gyengébb, hogy sem érdemeidet kellőképpen dicsőíthetném! Mit nyújtson! tiszteletadóul? — íme, fogadd e csekélységet, melyet mi, pályatársaid, kik a 2o év lefolyása alatt veled és zászlód alatt a tanügy érdekeben harcoltunk, szeretettel nyújtunk emlékül. Fogadd oly szívesen, mint a mily szívesen nyújtjuk át, kérvén a mindenható jó Istent, hogy áldjon meg hosszú élettel, hogy az évek még hosszú során át lásd boldogulva e hazát és gyermekeit, kiket szeretettel öleltél kebledre. Elj sokáig, igen sokáig ! A mélyen meghatott igazgatónak nem volt annyi ereje sem, hogy csak annyit is tudott volna mondani, hogy köszönöm ; miért is átölelték szótlanul egymást és egy őszinte csókban összeforrtak ajkaik. Most dr. Rösenthal Jenő lépett az ünnepelt elé és a volt tanítványok nevében a következő, minden iziben lelkes szeretettől és hódolattól duzzadó beszédet intézte hozzá: Szeretett Igazgató Urunk ! Eljöttünk Hozzád, volt tanítványaid, hogy szivünk melegével, hálás kebelünk legmélyebb és tisztelő nagyrabecsülésünk igaz érzelmeivel rójuk le kegyeletünk örök adóját. Eljöttünk Hozzád ünnepségre, mert ünnepünk e nap nékünk ! Tekints körül, és kutató szemed felismerheti fiaidat, kik felnőttek, elvegyültek a társadalomban, kiket a zajgó élet ezer oldalú elfoglaltsága ily nagy számmal nem, csakis —gyermekéveink ábrándjai, lelkünk szent fogadalma, a Te ünneplésed hozhatott egybe. Szívbéli kötelességünk parancsszavára állunk körül Téged, midőn hosszú pályán tisztes kort elérve, még mindig nem szűntél meg friss szellemmel az önmegtagadás édes művészetét a — tanítást szolgálni, és felemelő az a tudat, hogy e mai ünnepségen, melyet volt tanítványaid szeretetük melegéből kezdeményezve, rendeznek, — a társadalom minden rétegét nagyrabecsillőid között látjuk. Fáklyásmenettel akart ezelőtt 21 évvel megtisztelni kezdő tanítványaid lelkes kis csapata; . . . át szenvedtük a bánatot, mely bennünket az által ért, hogy szerénységed szivsugallatára tiltó szavad az elJen felemelted ; ha megérjük — ugy mondád akkor — a 25-ik multát, jöjjetek el, szívesen fogadlak. . . . Itt vagyunk ! Itt vagyunk, de nem a fáklyák,- hanem, a mit Isten sziveinkbe teremtett, lángoló szeretetünk lángoszlopával ! . . . Örök hálánk nem engedheti, hogy szeretetünk jele,mint a fáklya fénye, muló legyen, és azért Neved-et viselő alapítványt tettünk! Kora ifjúságodtól fogva állandó birtokában voltál a legédesebb kincsnek: tanítványaid rajongó szeretetének ; maradjon örökké áldott a késő utódok előtt is a: Neved; hadd enyhítse évente alapítványunk kamata egy szegény sorsú, de jó tanítvány megélhetési föltételeit. Fogadd tőlünk megemlékezésünk e csekély jelét oly szívesen, mint a mily bensőséggel foglalják jelen és távollevő tanítványaid imájukba, hogy : az Ég áldása kisérje minden lépésedet és tartson meg Téged teljes egészségben családod és a mi örömünkre. Az Isten Téged sokáig éltessen. A közönség viharos éljenzése közepette a szeretett tanítvány is kapott jutalmul egy köszönő-csókot. A kir. tanfelügyelőség nevében az elismerés legszebb virágát dr. Ruzsicska Kálmán kir. tanácsos, tanfelügyelő hozta el, ki a nála megszokott ékesszólással a következő, költői képekben és mélységes gondolatokban gazdag szónoklatot tartotta : Tekintetes Igazgató Ur! Munkában és a nemesért való küzdelemben gazdag igazgatói pályájának huszonötödik évfordulóját, a szeretetteljes becsülés és elismerés megható ünnepévé avatták azok, kik Igazgató ur emlékét az élet évtizedes viharaiban is híven megőrizve, megjelentek ma tanúságot tenni azon mélységes ragaszkodásról, melynél van a földnek ——CEG»GG-IRZR.BEJZIZZE^H-.-^VN GW^,

IT«II

AG3

MA««BE

A»MZG3

MMB3

A

JL

IUJAL kalitkába zárt madár éneke. Zsóké versenyt dalolt a madárral. Nem is volt ő jobbágy, csak szegény, de jókedvű cigánné s napszámos társainak édes anyját ugy hivta, hogy: asszonyom, mint ahogy mi szólítunk bármi asszonyt madámnak. íme jőn is már „asszonyom", messzire fejérlik fején a nagy véka, körül kerítve tiszta fehér kendővel, mintha messziről éreznék ki belőle a nagy tál túróspuliszka. Ez az " ebéd. Mert Erdélyben még Apor Péter idejében sem tudtak „nájmodisan" beszélni. Most is csak az urak frustukolnak,a többiek ebédelnek. S nem órához, hanem a nap járásához van kötve. Mikor a nap már két ölnyire van a hegy felett, jön nagy sebbel-lobbal a vékás ebéd. Maga hozza „asszonyom", mert nincs néki cselédje, nem is volt soha, elég cseléd neki az a hét, kik közül hat napszámra arat S olyan jól esik az ebéd, mintha „pástétom" volna; a király is megnyalhatná a száját utána. — Na üljön le édesanyám, itt egy összekötött kéve né! Nem a. Hogy az idő ne teljék hiába, míg mi ebédelünk, eléveszi az „apjak" sarlóját s hamarosan aprít vele egy fél ötöst (tizenötös rövidítve), hét és félkévét. Aztán megint hazaillan, hogy elhozza a dél ebédet pontosan, mikor az ember egyik lábával saját fejére hág, vagyis feje árnyékára. Mi pedig hajtjuk tovább — magunkat, s" kivált délután már heves versenyre kelünk. Emlékszem, sehogy sem tudtam egy dolgot megérteni. Én azt hittem, hogy apám, ki épen négyszerte vénebb, mint én, egyedül annyit arat, mint mi összesen hatan. De nem úgy volt. Még versenyezni sem tudott egyikünkkel sem. „Nem hajt minket tatár!" csak ezt hajtogatja vala, s hogy fájnak a nagyobb ékessége, fényesebb csillogása, de nincs nálánál magasztosabb megnyilatkozása az emberi léleknek. A hálás növendékek szivével összeforr mindazok érzése, kik hatósági, társadalmi vagy egyéni keretben, Igazgató ur széles tudásának, kiváló nevelői hatásának, odaadó buzgalmának s példás életének varázsa alatt állottak. Ámde a huszonöt éves évforduló ünnepsége nem végződik a mi sziveinknél! Részt kívánt magának abból a nagyméltóságú Vallás és Közoktatásügyi Miniszter Ur is; a mai alkalomból külön, következő leiratával tüntetvén ki azon férfiút, ki e város tanügyét, huszonöt éven át annyi odaadással és szeretettel szolgálta: Értesültem arról, hogy Telcintetességed folyó évi július lió 3-án ünnepli igazgatóságának huszonötödik évfordulóját és örömmel használom fel ez alkalmat, hogy sikerdús negyedszázados igazgatói működéséért, a kereskedelmi- és iparoktatás terén tanúsított buzgóságáért és dicséretes társadalmi tevékenységeért elismerésemet nyilvánítsam. Midőn Ö Excellentiája megbízatásából az ő> elismerő leiratát átadom — legbensőbben üdvözlöm Igazgató Urat, Zalavármegye királyi tanfelügyelősége nevében is. De külön is kifejezést adok szivem örömének a mai napon. Hiszen azon tizennégy év alatt, melyet a huszonötből egy és ugyanazon magasítos eszme szolgálatában eltöltöttünk, mindig oly férfiúnak ismertem Igazgató urat, kinek szellemi képessége és sok irányú lelkes tevékenysége az áldás és tanulság forrása volt ifjúságunknak: Megsejtette már a gyermek is, hogy Igazgató ur pályájára a magyar művelődés ragyogó eszménye veti azt a fényes sugarat, mely nemcsak világít, de vezet s melenget egyaránt. Ez a titka a paedegogiai példa nagy hatásának; midőn egy ember a maga légkörében kifakasztja és megérleli száz és ezer sziv boldogságát s bizalmát a földi lét becséhez. Legyen érte áldott Igazgató ur ! . . . S ha volna mégis egykor életének egy nehéz, leiket kipróbáló perce, gondoljon vissza a mai napra; gondoljon vissza ós fontolja meg, hogy az a sok szeretet, hála és elismerés, mely ma Igazgató urat körül veszi, nem subjectiv fellobbánások bolygótüze, de örökre kifogyhatlan erkölcsi tőkéje ,egy életpálya legnemesebb jutalmának. Éljen Udvardy Ignác ! A tanfelügyelő remek beszédjének elhangzása után Botfy Lajos polgármester a következő, lelkes beszédben méltatta a jubiláló igazgatónak, mint a város polgárának, a képviselő testület tagjának, érdemeit: Kedves ünnepelt / Tisztelt ünneplő közönség! Előttem szólottak jeles beszédekben méltatták a mai nap jelentőségét és ünnepeltünk tanári kiváló érdemeit. Nekem, mint Zala-Egerszeg város polgármesterének, az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy annak polgári érdemeiről emlékezzem meg ; mert ünnepeltünk legnagyobb örömünkre, mindenek elő'tt nemcsak kiváló polgára ZalaEgerszeg városnak, hanem közéletének egyik jeles vezérférfia is, kit polgártársainak kiérdemelt osztatlan bizalma már évek hosszú során át tart a városi képviselő diszes székén, melyről szűkebb hazánk kiszámithatlan előnyére, csillagként ragyogó láng elméjével, reális gondolkodásával és szókimondó férfias nyíltságával mindenkor egyik bölcs irányítója volt városi közállapotainknak. Mint a jó katona a harci riadóra, oly pontossággal és le'kesedéssel szokott ő megjelenni önzetlenül a városi közélet küzdőterének sorompói között, hol kérlelhetlen igazságot hirdető s mindenkor ékesen előadott szavainak ellenállhatatlanul meggyőző súlyával, rendesen helyes mederbe tereli tanácskozásainknak néha szerte szét verdeső hullámait; hangyáéhoz hasonlítható munkásságát minden alkalommal készségesen, és önzetlenül hasznosítja városunk előmozdítására a mellett, hogy a tanári pályán és az irodalom terén is, fáradtságot nem ismerő szorgalommal működik, sőt számításainak alapossága és szókimondása által, mely utóbbi csakis bátor férfiak tulajdonsága —- már több esetben figyelmeztette városunkat a közelről „csontjai", nem tud hajolni. Ez a nemhajolhatás sem fórt a fejembe. Én persze erre is azt gondoltam, hogy ha én pihenő alatt egy szuszra tiz cigánykereket hányok, ő aki sokkal nagyobb, mint én, egyszerre negyvenet tudna vetni a legjavából. Gyakran le is ült s pipára töltött. Zsóké jól győzte. Mert legjobb arató a havasi mokány s a faluvégi cigány, s ezek között a fehérnépje. De ennek az okát is később tudtam meg. Hajlékonyabb a derekuk. Zsokétól tanultam meg azt is, hogy egyik barázdától a másikig kell „hajtani a markot", mig egy öllel lesz belőle s ez már kiteszen egy kévét. Tőle tanultam meg azt is, hogy most nem kell visszasétálni, csak a sarlót dobjam a másik kezembe s a túlsó barázdába megint egy kévét teszek le. Ahá, mondom, hát „nem ugy verik a cigányt!" kétkézre ! s kétkézre mentünk, A napot úgy osztottuk be, hogy ebédig egy-egy tizenötöst vág mindenik, délebédig hármat, innen ozsonyáig újra hármat, estig egyet, összesen nyolcat. Zsokénak nyolc lett, nekem nyolc és négy kéve. — Nó ebből sem lesz pap! azt mondja Zsóké, rám mutatva. És igaza volt. Aztán koszorút kötöttünk a kalászból s fejünkre tettük, hogy otthon szokás szerint öntsenek szembe hideg vízzel. S fütyölve dalolva mentünk vacsorára, útközben szedegetve ki a bőrtarisznyából egy-egy darab madárlátta kenyérhéjat, hogy csakúgy ropogott a fogunk alatt, mint a Kinizsi törökjeTöbbféle komoly és tréfás beszélgetés közben valafenyegetett veszélyre s ez által kétségtelen megmentője volt annak. Szóval, igen tisztelt ünneplő közönség, Udvardy Ignác városi képviselő ur oly jeles polgára szeretett városunknak, hogy csupán vázlatosan, ezen alkalmi beszéd keretébe illő rövidséggel előadott tulajdonságainál fogva is, Zala-Egerszeg város közönsége hála telt szivvel csatlakozik azok öröméhez, kik volt kitűnő tanáruk 25 éves jubileumán szivükben nemesen megőrzött hálájuk által ösztönözve, követésre méltó példaként őszintén ünneplik, mivel a közélet kiváló harcosai csupán a megérdemelt elismerésben nyerhetik egyedüli jutalmunkat. Megragadva tehát ez ünnepi alkalmat arra ís, hogy mélyen tisztelt, polgártársunknak a város részéről őszinte köszönetet, hálás elismerést és további igaz ragaszkodást nyilvánítsak, kérem a tisztelt ünneplő közönséget, hogy egy szívvel, egy lélekkel ismételve kiáltsa velem, hogy az isteni Gondviselés jeles polgártársunkat s ugyan ilven városi képviselőt erejének _ teljében, városunk örömére igen soká, boldogan éltesse ! Éljen ! A polgármesternek magvas, s a közönség részéről közhelyesléssel kisért beszéde után Poredus Antal, a zalamegyei általános tanítói testület főjegyzője, a központi választmány nevében az ünnepeltet, mint az egyesületnek 9 éven át volt, szeretett és becsült elnökét, a következő, a közönaég részéről zajos éljenzéssel fogadott beszédben üdvözölte : Mélyen tisztelt Igazgató Ur! A ((Zalamegyei Ált. tanítótestület)) központi választmánya csekélységemet tüntette ki azzal a megbízással, hogy mélyen tisztelt Igazgató Urat buszonötéves jubileuma alkalmából üdvözölvén, egyesületünkben kifejtett nagy buzgalmu működésének hatását méltassam. E kitüntető megbízatással könnyű feladat jutott nekem. Az egyes életpályák kiváló munkásai között ugyanis vannak varázskezü emberek, kik minden munkájukkal, működésük minden mozzanatával a saját egyéni hatásuk halhatatlanságát vésik munkatársaik szivébe. Mélyen tisztelt Igazgató Ur is ezek közé a varázskezü nagy munkások közé tartozik, aki a «Zalamegyei Alt. Tanítótestület)) működési keretében kifejtett lángbuzgalmu tevékenységével mindnyájunk szivébe irta, szivébe véste egyúttal a a saját feledhetetlen érdemeit, a saját megérdemelt halhatatlanságát. Mindnyájuknak lelkében él annak a munkás kilenc évnek emléke, mely alatt mélyen tisztelt Igazgató Ur megyei tantestületünk ügyeit, mint elnök, lankadatlan erélylyel vezette és az egyesületi élet iránt tanusitot.t felemelő idealismusával, lángoló lelkesedésének tiszta fényével egyesületi életünk minden mozzanatát megaranyozta. Ezért könnyű az én feladatom, midőn e hatást méltatnom kell; mert csak reá kell mutatnom erre a kimagasló kilenc évre, mely az egyesületi életnek minden mozzanatával szivünkbe szőtte mélyen tisztelt Igazgató Ur emlékezetét. Az a tisztelet és ragaszkodás, mely a «Zalamegyei Ált. Tanítótestület)) központi választmányát képviseleti uton a mai szép és megható ünnepség diszes keretébe elhozta, csak gyenge visszasugárzása ama lángaló lelkesedésnek és nagy ügybuzgalomnak, melylyel mélyen tisztelt Igazgató Ur elnöki működésének hatását lelkünkben és egyesületi életünk történetében örök emlékezetűvé tette. Fogadja e mélyen érzett tiszteletünk és ragaszkodásunk kifejezését a mai lélekemelő ünnepség alkalmából ama forró óhajtásunk kapcsán, hogy nagyon tisztelt Igazgató Urat, egyesületi életünk varázskezü, föl kent vezérmunkását, édes hazánknak, a népnevelés szent ügyének magasztos hivatása apostali lángolásában Isten még igen-igen sikáig tartsa meg. Az elemi iskolai tantestület nevében Páukovich György igazgató tolmácsolta kartársai tiszteletét, szeretetét és rajongását, kérve az Istent, hogy az igazgató urnák adjon hosszú életet, hogy még sokáig munkálkodhassék az édes haza és kultura javára. A szívhez szóló szavak megtalálták .'..IWFJJI .^

IT

TCJ

.1—-ZR LD

JJM'II I I I •!

• MBBBPMIBMM

M

MMBW

—— melyikünk azt kérdezte: mi különbség van az ifjuember és a vénember között. ? A jó öreg igy magyarázta meg: Mikor én fiatal voltam, ha megbotlottam, kukra szöktem, — most meg sem botlom, ugy is elesem. Aztán ő is ad fel kérdést: hogy keresik a kenyeret ? S mindenik felel, hogy ekével, kapával, kaszával, szántással-vetéssel, fáradsággal, cséppel, hadaróval stb. — Nem ugy, azt mondja, hanem lapáttal a kemencében. Én, aki már a „ kollégyumban" is jártam s ott tanultam és irtam az exameni szépírásba, hogy a ki vet, az arat, komoly térre vittem a dolgot s kérdeztem, hát hogy van az, hogy édesapám olyan sokat vet, s olyan keveset arat, én meg egv magot sem vetettem, mégis arattam tegnap is, ma is köröm szakadtáig ? Hm ? s köhint egyet a jó öreg, aztán gondolkozik egy kis időig, mert oknélkül hiába nem szokott beszélni, s noha „czondra" gúnyában járt, tudott annyit, mint a pap, — hadd el fiam, azt mondja, nálad a hüsteron-proteron tígurája érvényesül, te meglehet előbb aratsz, azután vetsz ; lehet, hogy most, learattad a magad porcióját, — a vetést már megkezdted s gondolom, becsülettel derekasan folytatod, de az aratást majd csak szálanként szeded s abban is sok üres szalmát találsz. — Nem értettem, mit beszél. Most már tudom. S furcsa. Hogy eltalálta ! Harminc év óta éjjel-nappal szántok-vetek (most is éjjel szántom ezeket a barázdákat), — de olyan vékonyan, olyan keveset aratok ! Borbély György.