Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 27-52. szám)

1898-11-20 / 47. szám

XVII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1898. noVernber 20. 47. szán). Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. társadalmi, közművelődési és gazdászatí hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. JS/L egj elenik m inden vasárnap. Maholnap itt vannak a téli hosszú esték. Megüli az embert az unalom, amint mondani szokták. Hát még azt az embert, akinek nappal sincs mit tennie. Élete egyhangúságát nem élénkíti egyéb változatosság, mint az, hogy nappal a nap sugara, este a gyertya fénye világit neki. Mit csinál az ember a hosszú téli estéken? Hát bizony mi magyarok, akár vagyunk rokonságban a törökkel, akár nem, jobbára csak olyan törökmulatsággal szoktuk agyonütni az időt. Keresztbe tett lábakkal a kályha köré húzódunk s nézünk egymás szemébe, s ha van sok jóbarát és jó bor a pincében, ezek még megélénkítik a lomhaságot, megmegszáll néha ilyenkor a remény s emlékezet, felfelidézzük emlékezetünkben a letűnt boldogabb időket s gondolunk „merészet és nagyot" a jövőre is, de csak képzeletünkkel, nem az ész okosságával. Majd rajta lesznek gyermekeink és unokáink, hogy azt az időt megteremtsék ők magok. Valahogyan azért csak elbeszélgetjük, elkártyázgatjuk, eipipálgatjuk az estéket. Ez az öreges mulatság a mult idők mulatsága. Egy másik csoportja a társadalomnak a mozgékonyabbak csoportja. Ezek sem a múltra nem emlékeznek, sem a jövőre nem gondolnak, nem pipálnak, nem kártyáznak, annál többet beszélnek, de semmit sem mondanak. Ez a jelenidő tere-feréje. A jövőt képviselik azok az ifjak, akik kikent hajjal mennek a bálba. Ezek már nem is beszélgetnek. A jövőt is csak álmukban látják. Íme, igy töltjük el a hoszú téli estéket. I)e hogy ki ne felejtsem, van még egy társaság, ahol mind a három réteg egyenlően megjelenhetik. Rendezünk hangversenyeket, felolvasásokat, Eljön ide a diskuráló öregség, a tere-ferés középkor s a hallgató ifjúság. Kigyúlnak a hatalmas csillárok. Bódító illatár özönli be a nagy termet. A társaság papja, a felolvasó, fekete kabátbau és fehér kesztyűben diadalmas mosolylyal adja elő tudományát, melyet az értelmes öregség — sajnálatra — nem hall, a hallgató ifjúság nem ért s mely alatt a többi nagyobbrész számlálgatja, hány tollú van a szomszédja kalapján. Végén a gratulaciók özöne árasztja el a szegény felolvasót. Hát igy töltjük be a hosszn téli estéket: ürességgel és hazugsággal. Többnyire. Mert igazságtalanok volnánk, ha mindenüvé és mindenkorra alkalmaznék az ítéletet. Mennyire más ítéletet lehetne alkotni arról a társaságról, legyen az kiskörű vagy nagykörű, amelyikbe nem azért megy az ember, hogy feszes magatartásával imponáljon, hogy szomszédjának a nyakravalókötését tanulmányozza, hogy a jelen nem levőt hátmegett lehűrrogassa s kopómódra szimatolja, hol van még valami hulladéka a szószátyárkodásnak, — hanem a melyikbe azért megy az ember, hogy gondolatot közöljön és új gondolatot nyerjen, hogy — ha szükség —• szunnyadó érzését felkeltse, ha szükség szenvedélyét fegyelmezze, eszméjét sokasítsa; hogy a társadalmi szokásokról és közerkölcsökről Ítélkezzék, hogy talán olykor-olykor szóba hozza a művészetet, vagy az irodalmat is . . . Igen, a gondolatmenetben rájöttem az irodalomra is, s itt alkalmasnak találok egy kis megállapodást, mert erről a demokratikus művészetről mindenki előtt lehet beszélni, mindenki birja a kulcsot ennek a szóló művészetnek a megértéséhez, nem ugy mint a néma festészet, szobrászat és zeneművészetnél, melyeknek kulcsa csak egyesek birtokában van s akiknél ez nincs, nem sokkal volna külömb előttük az ilyen művészetről beszélni, mint a vaknak a színekről, vagy bizonyítgatni, hogy megvirradt. Az a republikánus hatalmas művészet, melynek irodalom a neve, talál utat mindenkinek az agyához és a szivéhez, mert egyetlen feltétele van csupán: az abc megtanulása, ez pedig nem privilegiumos, hanem közös készséges tehetsége az embernek. S demokratikus természete miatt azért nem alsóbbrendű művészet a többinél. Szelídíti a vad erkölcsöket, nemesíti az érzést s egyesek és népek gondolatába világot gyújt. Ezt igy elgondolva, bizony könnyen feltámadhat bennünk az az óhajtás, hogy családos összejöveteleinkben, kisebb-nagyobb társaságokban avagy bármely szórakoztató időtöltéseink között többször lehetne tárgyunk az irodalom. Többször társaloghatnánk a költőkkel. Hátha ezek a jelen nem levő szellemek felfrisitenék sokszor unalmas, sokszor blazírt mulatságunkat. Vessünk csak egy kis figyelmet. Milyen ritkán látjuk egy-egy magyar költőnek a könyvét előkelő s egyebekkel pompázó házakban! Hát még mennyivel ritkábban tapasztaljuk, hogy szóba is hoznák őket, hogy ugy szólva belevonnák a társalgásba Petőfit, Aranyt vagy Vörösmartyt. Pedig milyen háládatos társalgók ezek! Semmitérőnek látszó csevegéseik is aranybányák a mi szegény eszmevilágunkhoz és megromlott ízlésünkhöz képest. Mindenkinek tudnak valami jót és szépet mondani. Elpajzánkodnak a kis elemista gyerekkel, dévajkodva enyelegnek a fiatalsággal s történetet beszélnek régi dicsőségről a férfiúnak. Mesélnek a koldusfiu- s királyleányról, felsorolják az igazság győzedelmeit, s néha ökölbe szorított kézzel riasztanak vissza a romlottságtól . . . Talán csak nem épen ezért az utóbbi „udvarképtelenségökért" kerüljük társaságukat.. Egy nagy ember azt mondta, hogy olvassunk el mindennap legalább egy jó költeményt s mindennap jobbak, nemesebbek leszünk egy-egy fokkal. De ha csak egy parányival is. Fiainkban ez megkétszereződik, talán meghatványozódik. Ugy kell lenni, mert magyar költőknek a szózatja magyar kebelben termő talajra kell hogy találjon. S én azt hiszem, hogy ha mi az erénynek emez ászkétáit, a költőket gyakran olvassuk, jó szellemük bennünk meggyökerezve rajtunk keresztül kihajt fiainkban és gyümölcsöt terem unokáinkban. Olyan jó gyümölcsöt, melyet a korrupcziónak annyi fajta férge nem fog rágni. Olvasgassuk hát legalább az unalmas hosszú téli estéken ezeket a magyar költőket. Borbély György. A „Zalamegyo" tárcája. Álmom. Csakúgy zuhogott ott künn a zápor, ritmikusan verdesve ablakomat. Jó őszre hajlott már az idő, kihalt, puszta volt a természet. A búskomolyság rányomta bélyegét mindenre, bármerre hordoztam tekintetemet. Az eső csak szakadt tovább; csinos szél is támadt, s azzal a sok ezer összetöpörödött, fonnyadt levéllel tudja isten, hol nyargal már. A pamlagon végig heveredve, hideg egykedvűséggel szívtam szivaromat. Édes álom kerülgette szempilláimat, mig nem csendesen elszenderegtem. Furcsa álmaim voltak. Hova mindig vissza-vissza vágyik testem-lelkem, ott voltam : a fenséges Balaton ringó hullámain . . . Könnyen siklott tova a karcsú sajka, kigyódzó fodrokat hagyva maga után . . . Ketten voltunk : egy nő és én. A nő szép volt, mint valami mesebeli tündér. Karcsú volt, majd eltört; sugái és hajlékony volt, mint a nád. Szemei, mint a sötét éj; feketék ós ragyogók, mint a gyémánt. Szénfekete, dús hajzat árnyékolta be babonásan szép fejét. Ez a fejedelmi szépség úgy ült velem szemben, mint egy istennő. Hallgattunk mindketten, s csakis a hullámok csobogtak körülöttünk. Ifjú! — törte meg a csendet, a nő, — mi közben mint igaz gyöngyök gördültek alá könyei — régóta vagy már álmaim elrablója; régóta követlek, mint árnyékod, s tndod-e miért'! Mert szeretlek ! Igen szeretlek, mint senki mást e világon; tied leszek, vagy senki másé! Oh, nyisd meg ajkidat, s mondd, hogy „szeretsz" és én rabnőd leszek ! . . . Nagyot villámlott erre, mit hosszantartó dörgés követett. Majd az előbb enyelgő habok hevesen torlódtak egymásra, s a tornyosuló hullámok könnyedén dobálták sajkánkat. Én megbűvölve, szótlanul bámultam e tüneményes alakot. Szerettem volna lábai elé borulni, ruhájának szegélyét csókolni; de nem volt bátorságom — Szeress! mert szeretned kell, — tört ki végre szeuvedélylyel a nő, miközben magát elibém vetette, s úgy emelte fel rám tekintetét, mint a szent keresztre Mater Doborosa. Egész testem remegett az izgatottságtól. Magamon kívül voltam. Határtalan szerelem ébredt szivemben e csodás női alak iránt. Szeretlek, — susogtam végre lázasan; nagyon szeretlek, bájos ismeretlen. Légy akarki, én el nem hagylak! Megvédelek még a szellő ellen is. Szembeszállók érted a vadállatokkal! . . . De ne sirj, inkább csókolj meg, s e csók legyen tanuja soha el nem muló szerelmünknek! Alig végeztem be szavaimat, átölelt, dobogó szivem fölé hajtva klasszikus fejét, biborajka az enyémre tapadt. Hosszasan élvezhettük boldog szerelmünk perceit, mert mire folocsódtunk a mámorból, nem láttunk körülöttünk mást, mint egy roppant viztömeget, s a föld csak ott volt, hol csónakunk, zátonyra jutva, megállott. Gyönyörű sziget volt e föld. Hatalmas fák illatos gyümölcsei mosolyogtak reánk és fürtös akácok hűs árnyékai csalogattak bennünket, hogy pihenjünk meg alattuk az illatos fűben. A gyermekszeretet nevében! Nemzetközi gyermekvédő-kongresszus lesz a jövő év szeptember havában Budapesten. Édes hazánk vendégei lesznek a világ emberbarátai és tudósai, a kik eljönnek, hogy velünk a multak tapasztalait megvitatva, együttesen tanácskozzunk a módok felett hogyan lehetne a jövő nemzedék csemetéit erőteljes szer' vezetű, nemesen gondolkodó, munkás egyénekké nevelni" Gyengéden támaszkodtunk egymásra, midőn kiléptünk csónakunkból, s letelepedtünk egy közeli árnyas helyre. A nő arcomról csüggedést olvashatott le, miért is igy szólt: Kedvesem! Én akartam, hogy ez úgy legyen! E vidéken csak ketten élünk; te, a második Ádám, s én, a második Éva. De ne csüggedj ! Itt minden van, a mit csak szem, száj kívánhat. A szükség e helyen ismeretlen! Én szeretlek és esküszöm, hogy hűséges feleséged leszek egészen a végtelenségig; mert tudd meg, mi sohasem halunk meg! Teljesen kikelve magamból, hallgattam e csudát jelentő szavakat, s mit tehettem volna mást ? . . . Oda dűltem kis feleségem hófehér keblére . . . Sok év múlhatott el azóta, hogy e szigetre jutottunk s ez idő alatt nem zavarta semmi boldogságunkat; éltünk gond nélkül, mint a hal a vizben. Ő szeretett, én imádtam! Szerelmünknek záloga is volt; egy gagyogó, kedves gyermek! Begyszer azonban minden megváltozott. Feleségem nem várt tárt karokkal, édes csókkal, mint eddig ; gyermekét sem becézte annyi szeretettel, mint ez ideig. , Ugy fájt a szivem, s remegett egesz valóm, szinte fáztam. Egyszer egy szép, holdviláges este, midőn milliárd csillag fürdött a ringó habokban, ott sétáltam a tengerpart mellett. Elméláztam, elmerültem fájdalmamban, kutattam, mi lehet kis feleségem elhidegülésének oka? Közeli neszre felvetettem tekintetemet; iszonyú látvány tárult elibém ... Egy férfiút láttam birodalmamban, a mint bizalmasan nőm karjára támaszkodik, s készültek felszálni Jvlai számunkhoz fél iv melléltlet van csatolva.