Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 1-26. szám)

1898-04-03 / 14. szám

XVII. évfolyam. Zalaegerszeg, 1898. április 3. 14. szánj. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. ~ir A ZALÁMEGYE társadalmi, közművelődési és gadászati hetilap. JL A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. II! III ,Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. JS/L egj elenik mo. inden vasárna ;p-A. középút. A középút a legjobb. Legalább azt szokták mondani. De a mit szoktak mondani, az már erős hiten, meggyőződésen alapszik, vagyis a példabeszédekben, közmondásokban igazság van. Igazság van tehát abban az állításban is, hogy: A középút a legjobb. Az életnek sokféle apróbb nagyobb nyilvánulásában helye van ennek a példabeszédnek. De most csak egy dologra használom fel. Ez a középút az egyenlőségre vezető ut. S egyenlőség alatt is csak a prózai élet egyenlőségét tekintsük itt; csak az anyagi életünk egyenlőségéről szóljunk, amelyet teljesen el nem érhetünk, csak megközelíthetünk azon az emiitett középúton. Milyen áldás volna a közügyre, ha mindenki e középút felé törekednék ! Milyen áldás van azon az országon, melynek népe a középút körül forgolódva, sem a szemkápráztató fény után nem vágyakozik, sem a rongyot nem türi magán; melynek népe egytől-egyig megélhető állapotban van ; melynek népe a rendes megélhetésre birja az úgynevezett vagyont. De hol van az az ország ? — A kívánságban. Csak ott van. Mert a valóságban úgy áll a dolog, hogy minél jobban nő az aranyhalmaz, annál inkább nő a sóvárgás utána ; s evvel szemben minél inkább pusztul vagyonunk, annál könnyelműbben nézzük azt, sőt reményt vesztve vagy elkeseredve, szándékosan is lódítunk rajta egyet, mint az egykori magyar, ki a jégverés mellé állva bottal verte vala a gabonáját. Minél magasabbra kapaszkodtunk, annál feljebb törtetünk, — egy botlás, s mint a hegyről leguruló kő, meg sem állunk a fenekéig. Ez a két szélsőség ragadja az embereket. S minél kevesebb a száma azoknak, kik a középúton haladnak, annál vékonyabb az összekötő kapocs a két ellenirányban haladó tábor között, s annál ijesztőbben erősödik a két ellentábor, mely a kapocs elszakadtával veszedelmesen néz farkasszemet egymással. A „Zalamegye" tárcája. I~b oly afa,3s:acLáts_ — A Zalamegye eredeti tárcája. — Gyönyörű, derűs, ibolyafakasztó tavaszi nap volt. A százholdas park rügyező fái alatt egy-egy korai pillangó röppent tova bizonytalan, félő lebbenéssel, nyugtalanul. A hallgató csendben valami bűvös zongás ringott tova. A sokáig szendergett természet óletrekelésének titkos hangja ez. Napfényben gyönyörködő, édesen sütkérező madárkák libbentek ágról ágra, féloldalt fordították minduntalan ovatos kis fejecskéjöket, ha valami parányi neszt hallottak, úgy nézdeltek jobbra, balra, föl, le. Minden csendes volt. Csak a platánok alatti padok egyikén ült két fiatal teremtés és halkan suttogtak. Talán éppen őket figyelték a lombtalan gályákon sütkérező madárkák. — Tudom én azt Elza, hogy mi nem lehetünk soha egymásé. — Miért, Endre ? Talán mivel maga szegény, én meg gazdag vagyok ? Bizony azért. A maga szülei sohasem egyeznének abba, hogy magamfajta szegény, szürke ember felesége legyen. Majd egyszer csak betoppan valami gróf vagy báró és aztán — És aztán ? Megejtik a lelkét rábeszélő szép szóval. A leány komoly, határozott tekintettel nézett a fiatalemberre. Akkor maga még mindig nem ismer engem. Ej dehogy nem. Csakhogy az életet is ismerem. Nem maga az első Elza, aki fogadalmat tesz a szive üdvösségére és nem maga lesz az utolsó sem, aki kénytelen lesz megtagadni a szive üdvösségét. Az egyik csoport a gazdagok csoportja, másik a szegényeké, — egyik az urak, másik a proletárok tábora. Az ilyen két táborra oszlott tömeg szembenállását hijják másképen még szocializmusnak is. Az ilyen állapot pedig nem rózsás állapot sem a kis társadalomban, sem a nagy államban. Ennek elkerülésére céloznak a humánus tanok, hogy tudniillik nem az ellenségeskedést kell nevelni, hanem kibékíteni és összeegyeztetni a szétváló elemeket. Hogy a lehetőleg mindnyájan, vagy legalább a nagyobbrész a középúton haladjon ; hogy ne legyen se nagyon gazdag, se koldus, se felette nagyúr, se pária. Am a két szélsőséges tábor egy barátságos és egységes hadsereggé olvadhatna, ha az egyik egy lépést tenne előre, a másik egy lépést hátra. — Csakhogy jámbor óhajtás ez. — Nem lépnek ők egyetsem sem előre, sem hátra: a már emiitett okok miatt egyik csak kapaszkodik fölfelé, a másik csak hull alá. Mert lám milyen féle emberek ezek. Nézzünk meg egy-egy példányt a két csoportból. Menjünk el inkább jó messzire, pl. a keleti mezőségre, vagy az északi felvidékre. Ott van egy kastély. Ugy emelkedik ki egy sereg viskó közül, mint a falu tornya a szalmásházak közül, mint az istenháza az emberek háza közül. A nagy ház ura ugy jelenik meg a falu népe között, mint mikor a pásztor közeleg a nyáj felé s egy intésére azok megmegrebbennek. S az istenadta nép úgy meglapul a méltóságos ur lábainál, mint a százados tölgyfa tövében a lapos moha. És a méltóságos nem evett bolondgombát, hogy a nagy fa koronáját nyesegetve azt törpitse, sem hogy a mohás cserjéket magasabbra nőni engedje: majd saját fája sem látszanék ki a többi közül. Hadd maradjanak azok lent, minél lentebb. „Uralkodni csak gyávákon — gyengéken és törpéken — lehet." Vagy elmehetünk egy más példányért pl. a fővárosba. Szembe találunk, egy iíju „Zsenit", kinek az apja nagy határmezőt szerzett s egyúttal nagy „pénzügyi kapacitássá" is tett, ugy hogy csupán már puszta nevét is öt-hat hivatalnak teszik az élére — Én, Endre ? Nem soha ! Majd meglássa, hogy nem. A fiatalember lélekvizsgáló szemekkel nézett a leány nyugodt, szenvedélytelen, de erős határozottságot sugárzó arcára; aztán megragadta annak áttetsző rózsaszínű kis kezét és áhítattal emelte forró ajkaihoz. Reszkető hangon suttogta: — Köszönöm; hiszek és remélek. A kastély felől valami erősebb zaj hallatszott, mire az édesen suttogó pár szétrebbent éppen úgy, mint a fölöttök sütkérező madárkák. Elza a kastély felé vezető uton ment kissé gyorsított léptekkel, Endre pedig ellenkező irányban tűnt el a nagyterjedelmü park hatalmas fái között. Elza alig haladt pár száz lépést, atyjával találkozott. — Mi ez Elzácskám ? Te egyedül jársz a paikban? — Igen, apuskára. Itt csak nem érhet semmi baj. A madárkák és ibolyák nagyon jó, nagyon ártatlan teremtések. — Igazad van ; valóban azok. Talán ibolyáztál ? — Nem, apuskám, csak gyönyörködtem az ibolyafakadásban. — Kedves gyönyörűség ! Az ibolyafakadás a természet legédesebb költészete. Elza tágra nyilt szemekkel bámult atyjára, Lüneburg Tóbiásra, akiről még eddig csak azt tudta, hogy nagy vállalatok tervezeteivel van tele a lelke. Hát a tavasz még a folyton számító üzletemberek lelkébe is költői érzést lehel ? Még el sem oszlott bámulata, mikor atyja egyszerre meglepő fordulattal azt kérdezte : — Nem láttad valahol a nevelő urat? Elza a \áratlan kérdésre szédülni kezdett, elhalványult. Zavartan kérdezte : — A nevelő urat keresed ? — Igen, igen. Talán találkoztál vele? — Igen, úgy hiszem: valahol a pai kban lesz. Mikor kijöttem s öt-hat ember helyett fogadja el a bért — hódolat jeléül. Mert tudja, hogy a pénz mindent pótol és a „pénzt nem pótolja semmi". Hát ennek a csapatnak az emberei ugyancsak nem akarnak a középúton megmaradni, sem másokat nem engednek arrafelé közeledni. Ennél még nagyobb szemlét tarthatunk a nagyobb ellentáboron. Ennek tagjait lépten-nyomon megtalálhatjuk közelben és a távolban. Ez a szegények, a koldusok, az elnyomottak s az elesettek tábora. Ezek vagy már kezdettől — alant születtek, alant élnek s alant halnak meg, — vagy időközben gurultak alá a magasabb helyről, s vagy önhibájokon kivül a rosz sors avagy az erőszak nyomta el, — vagy saját magok vágták magok alatt a fát; s mindanyija közül vagy felemelkedik néhány, vagy mindnyájan alant maradnak; s ezek vagy nem tudnak, vagy nem is akarnak feljebb jutni a középút megközelítésére. Leginkább a lutrizó módjára csak a legfelső polcról — álmadoznak. S ez az álomkórság a nagy betegsége ennek az osztálynak. Ugrani akar, holott lépni sem tud, mert kiesett a föld a lába alól. Segítségre van szükség. Hogy a lábát megvesse. Hogy álljon erős talajra: az akaratra. Akaratot kell belé lehelni, a küzdelem akaratát, — mert azt mondják, hogy az akarat egyúttal már erő is. S ha evvel az erővel egyet-egyet lép, mint a járni tanuló gyermek, szakadatlanul erősödik. Küzdelmes munka ez a gyermeknek s verejtékes dolog a renyhe népnek; de később játék lesz a járás, mulatság a munka s élvezet az élet — koldusrongy és éhség helyett. S nagy boldogság az államra és társadalomra. Csak egy két lépést előre ! Hát még ha a nem sokkal munkásabb méltóságos urak is tennének a nagy ür betöltésére egykét lépést hátra! Megtelnék a középút ! S lenne egy erős hadsereg a két szemben álló portyázó csapat helyett. Együttesen rakosgatnák az ország szekerét, nem külön-külön tépegetnének le róla egyet és mást, Egyfelé húznák a szekeret, nem jobbra-balra, hogy ez is szakadjon, az is törjék rajta... Td_ — Merre ment? — Valószinüleg a platánok felé. — Persze, persze, mint a fele poéta-lélek, ő is gyönyörködik az ibolyafakadásban. Elza most fülig pirult és félő tekintettel vizsgálta atyja arcát. — Beszélni akarsz vele? Természetes, még pedig sürgősen. Meg fogom keresni. A leány gyorsan verő szivére tette balkezét, mintha csillapítani akai'ta volna a nyugtalan kis jószágot. — Veled mehetek én is ? — Nem angyalom, te csak menj be, anyád vár. Négyszemközt kell beszélnem a nevelő úrral. Lüneburg elsietett a platánok felé. Elza félig megsemmisülten állott meg néhány pillanatra és reszketve nézett siető atyja után. Vájjon mit akarhat olyan sürgősen beszélni a nevelővel ? És négyszemközött ? Csak nem vett észre valamit ? Mi lesz akkor ? Kinzó aggodalom szállotta meg lelkét. Néhány pillanatig tétovázva állott. Azután egyszerre va'ami hősies elhatározás ébredt szivében. Endrének csak egy pillanatra sem szabad megaláztatást, szenvednie őérette. Atyja után fog lopózni. Es ha azt látja, hogy Endrét megtámadja, eléje áll és kimondja nyíltan szerelmét. Azután történjék, aminek történnie kell. A park egy kis kanyargó mellék-utján atyja után surrant s mikor már jól közelébe ért, a hatalmas törzsű fák mellett meg-megállva, követte annak lépteit. Látta nemsokára, hogy atyja és Endre találkoztak. A szive lázasan vert. Visszafojtott lélekzettel leste, hogy mi fog most történni. Azok udvariasan üdvözölték egymást. Nesztelenül surrant közelebb ós egy fatörzshöz simulva, hallgatózott és feléjök kandikált. ÍVIai számunkhoz fél ív melleidet van csatolva.