Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 1-26. szám)

1898-02-20 / 8. szám

XVII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1898. február 20. 8. szánj. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. .arsau, k n\r i r m ss A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyletéinek hivatalos közlönye. IMI egj el enik: m inden -vasámtxa ;p_ Családi életünk. A nagy ünnepek fényénél és melegénél együtt van a család. Boldogság sugárzik minden arcról. A küzdelemben megaggottak homlokain a redők elsimulnak. A munkára hivatottak új erőt merítenek az enyhület e perceiből; a gyermekszivecskéket pedig a boldog megilletődés hatja át. A kegyes, nyugodalmas, szívbékítő hangulatot nem zavarja semmi. A család egy érzelemben olvad össze: a szeretetben. Kevés napja van az esztendőnek, amikor a családi tűzhely körül ilyen megkapó a lelki összhang. Az élet nagy harcai s apró küzdelmei gyakran megbontják harmóniáját annak a szép hangszernek, melynek minden húrja egy-egy emberi lélek. Dőreség, önzés, hiúság, önérdek, félszegség, sőt még bűn is, itt is ott is rést tör még azon a legegyszerűbb, legtisztább kapcsolaton is, melynek család a neve. Pedig ennek a legszorosabb testi-lelki kapcsolatnak illetetlennek kell maradnia! Az emberi élet egyik legvonzóbb vonása enyésznék el, ha a család nem maradna meg abban a fenkölt tisztaságában, melyre hivatva van. Bármennyire fejlődnek, bonyolódnak az idők haladtával az emberiség társadalmi kapcsolatai, szervezetei: a családnak meg kell maradnia abban az ősi egyszerűségében, melyben teremtetett. Mert a család végső menedéke az emberek lelki nemességének. A korok irányeszméi elfinomíthatják, az uralkodó áramlatok eldurvíthatják az emberi lelkeket. De az a tiszta nemesség, az a naiv fenköltség, mely eredendő magva az emberi léleknek, a családban lel gondos, szerető ápolásra. Ezért volt minden időben nagy hivatás a családi élet ápolása. Nálunk ezt a hivatást a társadalom teljesíti, de nem érzi át egész jelentőségében. Hiányzik nálunk az öntudatosság a család cultusában. Szeretetünkkel, hitünkkel, bizalmunkkal vesszük ki részünket a családi életből; de inkább a természet adta ösztön, az életkörülményei adta szükség és vonA „Zalamegye" tárcája. emmitteVés. Többször megtörténik társaságokban is, tehát ott, a hol több ember össze van gyűlve, hogy a beszédes ajkak is egyszer elnémulnak s hosszas, néma csendesség áll elő. Pedig mennyi ember, mindeniknek mennyi témája, vagy ha ez nem, mennyi mondani valója van, vagy ha ez sincs, mégis mennyit beszél mindenik ! Némelyik élet-halál harcra megy, hogy az ő mondása is beférkőzhessék. Ha másként nem sikerül, elkiáltja magát: Tűz van! s rémülten figyel a társaság s ijedezve kérdezi : Hol van ? Merre van a tüz ? S a társalgó nyugodtan feleli: nincs sehol, de a tűzről jut eszembe, hogy nagybátyámnak egyszer kigyúlt a pajtája s én hogyan mentettem meg a libát! . . . stb. Mondom, még ilyen leleményes emberekkel is megtörténik, hogy, rövid ideig bár de eláll a szavuk. Persze rövid ideig, mert a szomszédnak épen jó alkalom, hogy ezt a hallgatást szóvá tegye. No, egyszerre minő csend lett! mondja, — igen, angyal motoszkál a fejünk felett, tóditja a másik. S a kátyúból kilóditott gondolat-kerék gyorsan forog odább, mintha üres szekeret vinne, tücsköt bogarat összetaposva vagy meghurcolva perifériáján. Könnyű nekik, ahol annyian vannak. De mit csináljak én, édes Istenem ! Ki szól bele az én hallgatásomba V Elkiáltanám magam, hogy : baj van ! De senki sem kérdi, hogy mi a baj? hol a baj? Hogy kitárhatnám előtte szivem keserűségét; azt, hogy nem tudok egy tárca cikket megirni, még belekezdeni sem. Már elütötte a tizenegyet, s még az üres fehér papirost nézem. Hatvannégyszer mártottam bele a tollat a kalamárisba s ott vagyok, hol a mádi zsidó. Olyan nehéz ez a toll, Jönnek komoly, féifias eszmék, de nyomban kitaszigálják helyökből a könnyelmű, léha gondolatok'. Ivi-kikirepül zalom tartja bennünk ébren s táplálja a családias szellemet. A meggyőződés erejét nélkülözzük nálunk a családban. Nem egyeseket ér ez a vád, ha ugyan vádnak mondható! Nem ritka családot kell felmentenünk nézetűnk alól, azonban az összeséget méltán illethetni felfogásunkkal, amely az első pillanatra tán ridegnek, kegyetlennek látszik. Mert csak végig kell pillantanunk a mi társadalmunk tagjainak élete folyásán és azonnal feltárul az érzelmeknek és gondolatoknak az a világa, amelybe bevilágítottunk. Látni fogjuk, hogy a családi élet az embert majd túlon túl leköti úgy, hogy gondolatvilágában nem tud kibontakozni ennek szűk köréből; majd pedig hogy nagyon lazán fűzi magához. Vannak társadalmi osztályok, ahol minden érzés, minden gondolat, minden cselekelet s minden érdek a családé, ami nyilván félszegség a társadalom nagyobb érdekei ellen. Más részt bizonyos társadalmi osztályokban a családi kötelék olyan laza, hogy hiúság, érzékenység, könnyüvérűség, léhaság vajmi könnyen szét is szakítja, ami bemocskolja a család eszméjének romlatlan tisztaságát. Ez a két ellentét tűnik szembe társadalmunk családi világában. S nyilván akadni fognak, akik a művelődésnek vagy a művelődés hiányainak fogják tulajdonítani ezt a két ferdeséget. Azonban tévedés úgy az egyik, mint a másik felfogása. A művelődés ugyanis nem lohasztja a családi élet melegét, mig a művelődés hiánya nem rontja meg a családi vonzalom tisztaságát. Nézzük az angol családi élet megkapó összhangját, vagy nézzük a műveletlen népek egyikének vagy másikának kisded családját: csupa sziv, csupa melegség mind a kettő. Mert a művelt és műveletlen család egyaránt lehet erős, összeforott, lia összetartja a család tagjainak az öntudata. A mi társadalmunkat még ezután kell belenevelni ebbe az öntudatba. A mi társadalmunk tagjai még számtalan olyan lelki szükséglet kielégítését keresik a családon kivül, amelyeket a család is betölthetne teljesebben, odaadóbban. A mi társadalmunk élete phantaziám a mezőre; szinte hallom a természet őserejében megnövekedett erdő fája mint recseg a szélben. Aztán a kemencébe nézek, a piros parázsra; nem lángol, de úgy ég, mint a falusi leány orcája 18 esztendős korban. Látom a városi életet hamvasztó bohóságaival s eszembe jut egy-eíiy paraszt história, melyet még nem mondott ugyan el senki, de már régen történt. — Egyikbe sem tudok belekezdeni. Áhá! Volt egyszer egy fiu, akit én jól ismertem. No erről sok érdekest lehetne irni. Pedig ugyan közönséges fráter volt, ugy szemre. De csapongó képzelete volt. Akaratereje is vo't. . . Oh! milyen is az a fiatalság. Emlékszem rá jól én is. Nem tudják azt elég szépen leirni, nem tudják azt elég erős duzzadó vonásokkal lerajzolni — Hát a művészetnek micsoda kontárkodása az, még ha piros felhőbe mártja is ecsetjét, hogy lefesse az ifjú lányt. Lerajzolják a kék eget s homlokára festik lángsugarakkal az égő napot — — de nem melegít az. Igen. Az ifjúságot én már csak az emlékezetnek e hideg művészetében élvezem — sok embertársammal együtt. . . Ivity kety az egyik óra, kip-kop-kip-kop a másik óra. De mindenik retteneteT egyhangúsággal őrli az időt. Monoton. Egyforma időközzel, egyforma ütéssel végzi mindenik a magáét Mintha a világ végéig ugy lenne. Mintha megkötnék az időt. Pedig őrlik. Az egyik pláné ugy hangzik, mintha koporsót szögeznének. — Ez a bolondos óra kizökkentett a kerékvágásból. Az ifjúságra még csak visszaemlékezni sem enged. Iíity-kety, kip-kopkip-kop. Azonkívül csendes: minden. A szomszéd szobából áthallszik a lélekzetvélel.JIiszen a három szoba mindössze ha teszen egyet. Alusznak mélyen, csendesen. Egyik hosszabb, másik rövidebb lélekzetet vesz, pedig mind gyermekek . . . Csak alugyatok. Boldogolt vagytok most. Egész gyermekkor egy szép álom. Ha fölébredtek az életre, talán másként lesz. Ki tudja, virraszt-e akkor is fölöttetek apátok. Akkor falán ő fog ajunni. Az óra üt mindegyre. Nem szeretném, ha korán elütne előletek. ínég igen sok tekintetben csak külső, felszínes; a család még mindig nem az a magasztos lelki tényező, amelynek lennie kellene. Ezt kell társadalmunknak belátnia, ebből a ferdeségből kell kivetkőznie. A nevelés bensősége volna a legjobb eszköz erre. Kevesebb külszint, cifraságot, sallangot vigyünk a nevelésbe, de annál több szivet, meleget. S ez namcsak a család szűkebb körének a szükséglete, hanem a társadalom egészének is. Mert a családi élet kisugározása átmelegíti az egész társadalmat. Az a kegyes, szivből fakadó részvét, vonzalom, szeretet, melyet a család magában fejleszt a szivekben, kiárad a társadalom legszélsőbb rétegéig. A családi részvétből nő ki az embertársi részvét, a családi vonzalomból a vonzalom ember és ember között, a családi szeretetből a minden érzelmek legszebbike: az emberszeretet. Nálunk — mi sem természetesebb — az emberszeretet is arra a képre vall, amelyet családi életünkrőlfestettünk. Az emberszeretet benn lakozik szi veinkben, de még nélkülözi azt a magasztossságot, amelyet az érzelmeknek az öntudat ád. Vagy talán nagyon is öntudatosak volnánk a humanismus gyakorlásában ? . . . Nem! Ami itt öntudatnak látszik, az inkább önzés; ami meggyőződésre vallana, az inkább a hiúság áltató, alakoskodó ereje. Nem uralkodó jellemvonása ez a mi humanismusunknak, de emberszeretetünk képének hátteréből eléri ez a törpe vonás is. Még sok a külszin a mi humanismusunkban, de nem elég a lényeg; sok benne a szó virága, de kevés a cselekedet. Ne átaljuk ezt bevallani. Ne szégyenkezzük az igazság előtt! így van ez! Érzi e/.t kiki, bárba e/t önmaga előtt sem vallja be. Nem korholás ez az önismeret! Nem feddés titkolt tudatnak ez a feltárása! Sőt ha a társadalom átérzi és megnyilatkoztatja a titkolt tudatot, kaput nyitott magának az önzetlenség ösvényére. Hiszen ti még olyan gyámoltalanok vagytok, legkivált te apró pisze orrú gyermek, te gyönge és gyöngéd nemű, kinek olyan vak lutria a boldogsága. Vájjon mi is lesz belőletek? Ugy szeretném tudni előre. De mégsem. Legyek inkább tudatlanságban, de boldog reményben. Azt hiszem : „boldogok lesztek, mert jók lesztek." Talán nem fogjátok majd kikacagni azt a „jót." Ugyan mi is az a jó ? kérdeni fogjátok. Teméntelen sok ága-boga van annak lépten-nyomon, az igaz. De meglátjátok, hogy a „rosz" ugy aránylik a jóhoz, mint a hajszálak sokasága az emberhez s még több cseppből áll, mint a tenger. Hogy megismerjétek, nem ellenzem, sőt fürödjetek is meg egyszer a — szélloen, de többször ne, ha el nem akartok merülni. Uh, oh, mit töröm én azon a fejemet. Lesz a hogy lesz, a vén emberek philosophiája szerint. Talán ha szólhatnék is majd nekik, rám sem hallgatnának. A mi ma bűn, holnap erény lehet. A mire én vénember létemre büszkeséggel mutatok, azon ők mint gyarlóságon hahotara fakadnak majd. Mert igy múlik el minden s „jön változásra változás." Hanem azért most csak alugyatok. Most boldogok vagytok. Ugy szeretnek még veletek időzni sokáig, mind végig, ha ti nem tudtok is semmit róla; de el kell mennem, figyelmemet le kell vennem rólatok, kinyargalok képzeletemmel megint az ablakon, ki a sötét éjszakába, mintha keresnék valamit. Ez is értetek van. Beleütődöni egy-egy részeg emberbe. Erről nem irok. Mit keresek én künn éj föl után ! Engem is könnyen részegnek gondolhatnának az emberek. De meg innen — onnan virradóra is szól már a kakas. Az óra már sokat ütött. Mint a hogy a vitorlát összevonják, visszahuzogatom én is képzeletemnek és figyelmemnek hasztalanul kiküldött szálait. Összekötöm mind egy csomóba — csupán a ti számotokra. S nem irok tárcacikket. „ _ ,, Baran Golo. Mai számúiíltlioz fél iv rnellélvlet van csatolva.