Zalamegye, 1898 (17.évfolyam, 1-26. szám)

1898-06-26 / 26. szám

XVII. évfolyanj Zalaegerszeg, i898. jünius 26. 26. szánj. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. társadalmi, kőzi rr \ r i t \r ii | A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. f íi ss gaztni net A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. IMI egj elenik TTX inden. vasárna ;p_ ffyugdíjat az iparosoknak! Talán szükségtelen bizonyítgatnunk, hogy a fejlett ipar mennyire emeli egy ország gazdasági jólétét. Franciaországot leginkább ipara teszi gazdaggá, s a rengeteg hadisarcot, melyet Németországnak nemrég ki kellet fizetniök, rövidesen visszakapta a Németországba kivitt ipartermékek révén. Hogy pedig valamely állam ipara emelkedjék, ahhoz az szükséges, hogy az iparososztály anyagi jóllétét, szakképzettségét, munkakedvét emeljük. Magyar hazánk ipara a külfölddel szemben — mi tagadás — nagyon hátramaradt. Hiába mutogatjuk kiállításunkon a magyar ipar rohamos haladását, a tény mégis az, hogy par excellence őstermelő ország vagyunk és az ipar még sokkal jelentékenyebb országokban is fejlettebb, mint nálunk. Iparunkat fejleszteni s ami ezzel azonos, iparosaink anyagi jólétét emelni, nemcsak ésszerű, okos dolog, hanem egyúttal hazafias kötelesség is ; mert ha hazánk történetét végiglapozzuk, lépten-nyomon megörökítve látjuk azt a lankadatlan áldozatkészséget és szeretetet, melylvel iparosaink a magyar haza iránt viseltettek. Más részről megvan az iparososztálynak az az érdeme is, hogy a tudományos pályán működő középosztálynak legalább 30%-a bizony-bizony iparos családokból került ki. Nyugdíjat az iparosoknak ! Sokan talán megütközéssel fogják ezt hallani, mert azt mondják: dolgozzék az az iparos, akkor majd fog öreg napjaira annyi tőkét gyűjteni, hogy abból megélhet. Igen, csakhogy Magyarországon csak a nagyiparos boldogul. A gyári ipar mindjobban kiszorítja a kézi ipart, s nem kell messze mennünk, nézzünk csak szét Zalamegyében, mit látunk ? Azt, hogy iparosaink kis része épen csak megélni tud ; a nagy többség csak napról-napra tengődik, sok meg épen nyomorog, s csak annyival jobb az útszéli koldusnál, hogy kaptafája van, de munkája ? — az már nincs. Hát ha ilyen napról-napra tengődő iparos megbetegszik, keresetképtelenné lesz, mi történik vele ? Ha özvegyet, árvát hagy maga után, ki táplálja azokat ? Ily viszonyok közt valóságos áldás volna, ha egyéb nyugdíjintézetek mintájára, sikerülne iparosok számára is nyugdíjegyesületet is alakítani. Csekély befizetések árán megszerezhetné (de meg is kellene szereznie, mert a nyugdíjegyesületbe minden egyes önnálló iparos belépni tartozzék) azt, hogy éjjel nyugodtan pihen tetné eltörődött testét, utolsó óráján nyugodtan hunyhatná be szemeit; mert hiszen van, aki öregségére őróla, halála után pedig özvegyéről és gyermekeiről gondoskodik. Őszinte hazafias örömmel kell tehát üdvözölnünk az esztergomi ipartestület kezdeményezését, melynek folytán az Országos Iparegyesület pünkösd-vasárnapra értekezletre hivta össze a hazai ipartestületeket Budapesten, hogy az iparosok nyugdíjügyét az egész országból összegyűlt iparosok meghányják-vessék cs az országos nyugdíjegyesület alakításának mikéntjét megbeszéljék. Küldötteikkel képviselve voltak ott az aradi, bezdáni, békés-csabai, budapesti, csornai, ceglédi, egri, esztergomi, győri, kalocsai, kecskeméti, kis-kőrösi, komáromi, körmendi, kőrösladányi, nagyszalontai, pankotai, soroksári, szegedi, sziráki, szőlősgyöröki, tőketerebesi, török-szent-miklósi, uj falusi, vörösmartii, zsámbéki és zsolnai ipartestületek ; ezenkívül mintegy hetven ipartestület jelentette be irásbelileg a határozatokhoz való csatlakozását. Az értekezlet elnöke Ráth Károly és Gelléri Mór volt, tehát olyan szakférfiak, akikre méltán bizhatjuk a nemes ügyet. Dóczy Ferenc, esztergomi pékmester, az eszme kezdeményezője és itt mint az értekezlet előadója szólt először. Kiváltja — úgy mond — hogy adják meg a módot, hogy az iparos állásához mért tisztességgel megélhessen ; mert hiszen nem annyira a tőke és nagyipar tette tönkre a kézműiparos osztályt, sem az Ausztriával való vámközösség, hanem az a túlságos szabadelvűség, mely az 1872-ik és 1884-ik évi ipartörvényben érvényesül. Nem óhajtja visszaállítani a régi céhrendszert; de szükségesnek tartaná, hogy az iparosnál, ép úgy mint bármily más foglalkozású egyénnél, megkívántassák a kellő szakképzettség, nehogy kontárok árasszák el az országot. Tömörüljön az ország iparossága egygyé s nemcsak föliratban terjessze elő kívánságait az ipartörvény revíziója cs a nyugdíjpénztár létesítése érdekében, hanem egy monstre deputatióval járja be az összes minisztériumokat, az országgyűléshez pedig emlékiratban tegyen fölterjesztést s minden egyes ipartestület kérje föl országgyűlési képviselőjét az ügy támogatására. Többen szólaltak föl pro és contra; végül az értekezlet megállapodott ezekben a főbb pontokban: A nyugdíjbiztosítás az iparosok összességére nézve kötelezővé teendő. Minden iparos, aki üzletet alapít, iparigazolványa kiváltása alkalmából a nyugdíjalapba egy bizonyos összeget törzsbetét gyanánt köteles fizetni. Az összes hazai ipartestületek kebelében elaggott vagy szerencsétlenségbe jutott iparosok, ezek özvegyei és árvái segélyezésére alap létesítendő, mely idővel országos központi szervezetet nyer. Végül az értekezlet felkérte az országos iparegyesületet, hogy az ipartörvény ily irányú módosítására és a fentebbiek érvényesítése iránt a kereskedelemügyi miniszternél a szükséges lépéseket tegye meg. Valóban nagy örömmel kell üdvözölnünk a mi részünkről is az üdvös kezdeményezést. Vajha vármegyénk iparosai is megszívlelnék az értekezleten felhozottak igazságát és felismerve a nagy erőt, mely az egyesülésben rejlik, szívvel-lélekkel csatlakoznának a megindult üdvös mozgalomhoz! Akkor a mi iparunkat is kiragadnók az örvény széléről, mely felé lassú, de biztos léptekkel haiad. N-ó', Szigethy leital 1827-1898. 1 Aki oly sok irányban érvényesítette tehetségét a közérdek javára s aki hajlott kora dacára ilju lelkesedéssel és fáradliatlanúl munkálkodott a közügy érdekében: A „Zalamegye" tárcája. Vakáció s még egyéb. — Tutti—frutti. — Mennyi iskola van az országban ! Mindenikben száz meg ezer ifjú tanuló. Elemistától az egyetemistáig, 6 évestől a 26—30 éves Bukovay Absentiusig. Milyen nagy hadsereg az egész együttvéve! Egy éven át hány órán hány leckét vett mindenik, hány bölcs mondást, hány okos szót tanult, mennyi tudományt szedett össze mindenik külön-külön, hát még összevéve az egész! kivált ha minden órájának leszakasztotta virágát mindenik. Mert való igazság, mint a magvető példája mutatja, hogy egyik magszem kövek közé hull s elégeti a nap, mielőtt kikelne, másikat a rosz idő teszi tönkre, harmadikat a burján fojtja meg, negyediket az ég éhes madarai kapkodják fel; s csak kevesedrésze vergődhetik zölt ágra, vagy eredhet zöld szárba. A tanulósereg azonban szerencsésebb körülmények között van, mint a szántóvető magja. Itt az iskolai törvény meghagyja, hogy a vetőmagnak kétharmadrésze essék jó talajba s legfeljebb egy harmada hullhat útszélre. Mindent összevéve azonban rengeteg az a tudomány, mit egy esztendő alatt az arany ifjúság a begyébe szedett. S ezt a tenger- áradatnyi tudományt most egy-két hét alatt feltálalta az ifjúság az examen asztalára, mint sültet, mint íőttet, mint félig vagy egészen megemésztett portékát, vagy jobb képet használva : mint félig és egészeu megérett gyümölcsöt. Egy óriási nagy tá' ez az exarnen, tele tutti fruttival. Mindjárt meg is nézhetjük, mi van benne. A vallásnemcsak mint kezdet és vég, hanem mint az egésznek savaborsa, a szellemi rés/t teszi, néha az egészet átjáró, de hamar illanó, mint az olaj, néha kábitó, mint az erős fűszerszám, néha lelkesítő, mint a jó bor; mint étvágycsináló megfelel a rómaiak tojásának (ab ovo), a franciáknál pár falat vaj, a magyarok egy kis papramorgót isznak ebéd előtt, ebéd után somlyóit, badacsonyit, de jó az egerszeghegyi is, sőt a szegények megelégednek a Csatár melletti boczföldivel is. Első önálló tantétel, akarom mondani tál étel az anyanyelv, tehát a magyar, ez a jó alföldi búzalisztből készített laskaleves, erős vetemény illattal, sóval, paprikával ellátva. Ezt rendesen senki sem nélkülözi. De a szónoklattan töltött káposztáját csak az erős gyomrú magyarok veszik be. Szép kürtös kalács a poétika is. A görög és latin nyelvet marhahúsnak tartják némelyek. Kényes uri gyomor nem emészti meg. A németnyelv ökörnyelv, mely nagy, mégis belefér mindenkinek a szájába, mert muszáj, inkább a sajátját ölti ki tőle. A többi tudomány mind megannyi sült, van köztök sült tök is, főzelék, olaj, ecet, szósz stb ; a természetrajzzal a legszebb libapecsenye s egyúttal a különféle legjobb és legízletesebb gyümölcsök vannak feltálalva. Ez az igazi tutti-frutti. Az erkölcsi magaviselet hátul — feketekávé, de nem a spártaiak fekete levese. Szóval, csak el kell képzelni azt az országos nagy tál izes étket. De milyen különös! azaz, hogy rendes dolog biz az. A tanuló ifjúságnak e nagy hadserege, ez a sok éhes gyomor, persze a tudományra éhes gyomor, mennyire irtózik s tutva fut e csábítóan párolgó saját tálalmányától. Igen, a szakács is megsüti, főzi s feltálalja az ételt, de nincs étvágya rá, jóllakott már a szagával, amig készítette. Ugy tesz ez a fiatal szakácssereg is. Kitálalja a vendégek számára összes tudományát s azt mondja rá: Egyétek meg ! Ő pedig eszeveszetten rohan a fejérre terített asztaltól a természet zöld szőuyegü asztalára. Törpe epret szed vagy macskamézet vakar a fa oldaláról, forrásvizet iszik s leheveredik az erdőshegy zöld tisztására, s jóizüen szavalja, mert most nem muszáj: Tytire, tu patulae recubans sub tegmine fagi! Két hónapig. Ez a vakáció. Mi a vakáció'? A nagy hegyoldalon egy-egy kis lapos, gyepes hely a megálló pihenésre, árnyékkal behintve s egy-egy forrással üdítve. Az a sok tiz hónapos esztendő megannyi köves meredek tövises része a hegynek, hol a feltörekvőt „tüske tövis tépi, vadvenyige vérzi, ág akadoz arcán, bojtorján beléköt", néha az utolsó lépésen siklik meg s visszagurul, ahonnan kiindult. Van a sok akadály mellett egy-egy vadvirág is, némelyik megrakja a kalapját belőle s futtában ugorja át a bokrokat. A legutolsó nagyobbacska bokor a vizsga. S ugy jön a zöld pázsitos heverő hely. Megint következik egy szakasz köves meredek után a lankás tisztás. S ez igy tart, mig a tetőre jutunk. — De felettébb módon ne siessetek fiatal barátaim, hogy a tetőt minél előbb csak elérjétek. Mert onnan már csak lejeié fogtok menni. Óh, de hiszen én nem ilyen hasonlatokat akartam itt előhozni. Egyszerű prózában akartam megrajzolni azt a képet, milyen igazi örömben van a diáksereg, mikor jól-roszul átgázolta egy esztendő akadályait s a nagy vizsgán, mint a kerten átesett. Nem tudom ugyan, vájjon most is ugyanaz a képe vati-é az öröméletnek, mint régente. Azt hiszem, most is ugy van jól megrajzolva a vakáció képe, hogy ha egy kiaszott sivatag mellé egy kies rétet teszünk, vagy a madarat kieresztjük a kalitkából, vagy ha a fuldoklónak egy levegővel telidesteletelt tüdőt teszünk a mellébe. Talán csak most sem érzéktelenebb a fiatal lélek a különbségek felfogására. De azt már mégsem hiszem, hogy az ambíció a régivel versenyeznék. Itt mégis nagyobbnak kell lenni a fásultságnak. Nem igen van, mert nem igen lehet különösebb morális értéke a pályabérnek, a jutalomnak, a győztes dijának. Mert ha mindenik versenyzőt, sőt a nem versenyzőt is díjazzuk, akkor akár indulás előtt is kioszthatjuk a dijakat s a versenyzők szépen sorjába fekhetnek. Leg feljebb az a magasztos elv érvényesül, hogy a ki első lehetne, az lesz az utolsó. Hát régen bizony keves díj volt év végén a nagy centura alatt, s csak a győzte

s IVla.i számunkhoz fél iv mellél-clet van csatolva.