Zalamegye, 1897 (16.évfolyam, 27-52. szám)

1897-10-24 / 43. szám

XVI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1897. október 24. 43. szán^. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 20 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. társadalmi A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. IMI egj el e m_ ± xn inden a s á :r? icl a ^p. i nyomor ellen. Nekünk, magyaroknak, különböző ázsiai erényeink között nem utolsó az sem, hogy rendesen csak akkor gondolunk komoly cselekvésre, mikor már valami a körmünkre égett; mikor már a foganatos intézkedésre ütött a tizenkettedik óra. A lapokból is, meg a közvetlen tapasztalatokból is, meggyőződést meríthettünk például ez idő szerint arra nézve, hogy a legközelebbi télen — akár szigorú lesz az, akár enyhe — egy kis ínségnek, egy kis nyomornak nézhetünk eléje. Gabona kevés termett, Az ára meglehetősen felszökött. Földmivelő gazdáink jól értékesíthették termésűket, az igaz; vittek is a piacra gobonát, mert annak árából fedezniök kellett azokat a szükségleteket, amik halasztást nem tűrtek. De ebből meg azután beáll az a körülmény, hogy a tél vége felé és tavasz folytán nem lesz sem kenyérnek, sem vetőmagnak valójuk s részben a lisztet, részben a maggabonát majd csak uzsora-utján szerezhetik be. Azok a szegényebb emberek, akiknek földjök nincs, akiknek készpénzen kell megvásárolniok az élelemrevalót, már most is érzik a beállott drágaságot. A napilapokból tudjuk, hogy a főváros szegényebb munkás-osztályánál már is beköszöntött a nyomor. Előrelátható, hogy ez az inség oti, a tél beálltával csak növekedni fog, sőt kiterjed majd egyes vidéki városok, később falvak szegényebb, földtelen néposztályára is. A fővárosban minden ilyen Ínséggel szemben vigasztalást nyújt annak tudata, hogy ott részint a humunitárius egyesületek, részint a nyomort közvetlenül tapasztaló kormány is meg szokták tenni s most is bizonyára meg fogják tenni a szükséges intézkedéseket. Mi azonban a vidéken egészen másként vagyunk. Aki a nép között nem él, vagy azzal köz vetetlenebből nem érintkezik, el sem tudja képzelni, hogy most már éveken át milyen n/omorgással élt ez a mi szegény népünk. Igazán csak a magyar fajban meglevő rendkívüli szívósságnak, a minden nyomorral, nélkülözéssel A „Zalamegye" tárcája. jubileum. — A Zalamegye eredeti tárcája. — I. Ormódy Béla fiatal segédtanító volt Gárdonyban. A segédtanítóskodás nem rossz mesterség falun, különösen iskolán kivül. Ha az urak akarnak mulatni, ott kell lennie okvetlenül, mert hát „fiatal erő"; birja még nemcsak a felső „b"-1, hanem a spirituszt is. Ha az úrasszonyok és leányok akarnak valami fesztelen családias mulatságot aranzsirozni: ott is csak a segédtanítót rántják elő. Szóval: amig a közoktatásügyi miniszter urak egymásután őszülnek és kopaszodnak (nagyon természetesen a tanítók sorsa fölötti aggodalmak miatt): az alatt a fiatal segédtanítók összeverik a bokájókat és vigan intonálják a falusi öreg uraknak : „Eb fél, kutya fél, Mig a kopasz ipam él." Az öreg-urak rezes hangon szekundálnak hozzá, a mamák pedig összenéznek ós sóhajtanak, mert leányukra goudolnak. Ebben a sóhajtásban van — legalaposabb kritikája a 300 forintos fizetési minimumnak. Mert hát példának okáért Ormódy Béla, a gárdonyi segédtanító is aranyokat ért a kitűnő jókedvével, gyönyörű táncával, pompás hangjával, meg azzal az aranyos, életrevaló modorával; de mi haszna, ha ez az emberbe temetett sok arany csak í;00 forintot jövedelmezett. dacolni tudó kitartásnak és a végtelen hazaszeretetnek lehet köszönni, hogy a mi munkás-néposztályunk egész tömegekben nem vándorolt ki. Ez a nyomor a beálló tél folytán talán máitetőfokra hág. A nép között élők ezt nagyon jól tudják; hallunk is tőlük keserves, szánakozó sóhajtásokat ; a fejleményeket azonban valami megmag3

rarázhatatlan rezignációval a jó Istenre bízzák. Pedig ha a növekvő drágasággal beköszönt a nagyobb mértékű és magasabb fokú nyomor, a megyék a kormánytól csak igen kis mértékű támogatást várhatnak, mert az onuan nyerhető segély-összeg — tekintve az egész országban uralkodó állapotokra — igen-igen föl fog részelődni. Nekünk nem marad más hátra, mint a társadalmi szövetkezés, vagyis egy oly humanitárius szövetkezés megteremtése megyeszerle, melynek működése a vármegye minden legkisebb zúgára is kiterjedjen. Vármegyénknek majdnem minden városában vannak jótékony egyesületek; ezeknek működése azonban az alapszabályok szerint nagyon is határolt, amennyiben jótékonyságuk gyakorlása az illető város területén túl nem terjedhet. Éppen azért nagyon is szükséges volna egy megyei jótékonysági egyesületet szervezni, mely a vármegye minden községéből tagokul nyerné meg a kedvezőbb anyagi viszonyok között élő egyéneket kivétel nélkül. Á tagsági dijakat nem kellene magasra szabni, hanem csak olyan összegre, hogy kisebb földbirtokú, de — a földtelen és házatlan egyénekhez képest mégis kedvező viszonyok között élő íöldmives-gazdák is tagjaivá lehetnének. Még olyanképpen is lehetne szervezni ezt a jótékonysági egyesületet, hogy a tagsági dijakat birtok vagy jövedelem arányában lehetne megállapítani. A belépés teljesen önkéntes levén, minden ember abba a tagsági díjosztályba iratkoznék be bizonyára, amely jövedelmének megfelelne. Ily módon azután a vagyonosabb-osztály megfelelő arányban kivétel nélkül hozzájárulna a nyomor enyhítéséhoz és vármegyénkben körül-belül eleje vétetnék minden olyan veszedelemnek, mely a nyomorral járni szokott. felvéve október a bagolai állami iskoláCsak egy hete nevezték ki hoz tanítónak 300 frt. fizetéssel. A gárdonyi intelligencia nem akarta az ő megszeretett segédtanítóját csak amúgy „hidegen" útnak ereszteni ; bucsulakomát rendezett a távozónak. Ott voltak a mamák is, tehát a leányok is. A mamák gyönyörködve hallgatták a lelkes tósztokat, különösen Ormódy Béla tósztjait. Gyönyörűségük közben azonban eszükbe jutott a 300 forint minimum és megint csak sóhajtottak. Es oh azok a kedves aranyos leányteremtések úgy megértik a mamák sóhajtásait. Azok is csak sóhajtottak nagy-títkosan, mikor a búcsúzó fiatalember meghatottan, szívből fakadó szavakkal köszönte meg az őt környezők szeretetét. Azokban a fekete, barna, kék és tengerzöld szemekben is egy néma gondolat felhőzött : — Istenem, az a 300 forint! Csak tiszttartóék Micije, ez az ábrándos szőke szépség, emelkedett lelke hagyta ott a fizetés-kérdés prózai talaját és szállott az érzelmeknek ama tiszta, napsugaras magasába, hol elfeledünk mindent, mindent egy édes gondolatért. Ez az édes gondolat pedig már oda simult Arday Micike, ábrándos lelkére. Ó csak Ormódy Béláné lesz, más senkié. A szegény segédtanító megértette, tudta ezt a gondolatot ; de le akarta tagadni még maga előtt is. Minden áron kerülte a leányt. Annál inkább, minél inkább érezte, hogy ugyanolyan gondolat lesz hatalommá az ő lelkében is. A szűzies tiszta lelkek szent némaságával szerették egymást. Egymást kerülve, majd meghaltak egymásért. Most, hogy az utolsó estét töltötték együtt, mintha Azt szokták mondani, hogy a harag rossz tanácsadó. Igaz! De van még annál rosszabb tanácsadó is. A nyomor, az ínség! Az éhező ember végső kétségbeesésében nem válogat sem a módban, sem az eszközökben. Elsötétült lelke nem mérlegel, nem itél. nem következtet, nem válogat, nem különböztet. Csak borzasztó éhségét érzi és égő, üszkös szemekkel nézi azt, aki jóllakott Még talán úgy egyes ember csak elviseli valahogy az éhínséget minden lázadás nélkül. Ha koldulni nem akar vagy nem tud, véget vet életének. De mikor egész családok, tehetetlen aggok, ártatlan gyermekek úsznak, vonaglanak az éhínség kínjaiban : az már beleüti a lelkekbe a lázadás üszkét. Es a föllázadt éhes emberek nem jogot követelnek már hanem kenyeret. Es olyankor már, ha jóllaktak is kenyérrel, viszi, ragadja őket tovább a vad szomjúság, amivel a boszú égeti leiköket. Nem! Az ilyen állapotot nem szabad bevárni. Tenni kell valamit a tizenkettedik óra előtt. * Hisszük hogy vármegyénk irányadó körei foglalkozni fognak ezzel az eszmével és módot adnak a vagyonosabb osztálynak arra, hogy ezt az eszmét nemesen fölkarolva, annak gyakorlati foganatosításához járuljanak, hogy áldozatkészségökkel elsimítani ügyekezzenek az élet, a sors nagy aránytalanságait. Ez nem puszta frázis. Ezt meg kell tenni. Ha meg nem teszszük, mulasztásunkat a fejlemények iszonyúan meg fogják bőszülni Jegyzőkönyv a „Zalamegyei Gazgaséiyi Egyesület" 1897. évi hó 3-án Zala-Egerszegen tartott rendes közgyűlésében. Jelenlevők: Háczky Kálmán ügyvezető elnök, Koller István ll-őd elnök, Csertán László, Csiliagh Gyula. Szily Dezső, Gaál Ödön, Hertelendy Ferenc, Udvardy Ignác, Desső Béla, Nagy László, Farkas József, Strausz Sándor, Dervarits János, Farkas Gábor, Fitos Márton, Szűcs Dezső, Königmajer János, Kócza János, Csutor János, Orosz Pál egyl. tagok, utóbbi úgyis mint jegyző. Ügyvezető elnök üdvözölvén a tagokat, az ülést megnyitja, az ülés jegyzőkönyvének hitelesítésére félkérettek : Nagy László és Udvardy Ignác egyleti tag urak. Ügyvezető elnök első sorban felolvasta a „Keszthelyi az elmulasztottakért ohajtottak volna kárpótlást venni, szakadatlanul egymáson csüngtek tekintetőkkel. Ivet halálosan szerető lélek legyőzhetetlen vágyódása ölelkezett tekintetökben. Mikor a tánc megkezdődött, Ormódy Béla mintegy delejes erőtől ragadva, sietett táncra kérni a szép, hallgatag Micikét, Mindkettőnek keze reszketett, mikor egymást érintették. Tánc után a leány kimerülten, szinte megtörten ült le. Ormódy Béla melléje ült. Aztán hallgattak azzal a csodásan beszélő némasággal, mely átlopja a szerető lelkek minden gondolatát, mely alatt két lélek gondolat- és érzelemvilága szakad egybe a szerelem öröktítkú bűvöletével. Ormódy szakította meg a csendet, mintegy folytatva a lelke néma társalgását. — Tudom, nagyon jól tudom, hogy nem lesz az enyém soha, de azért én szeretni fogom örökké. A leány egy pillanatra fölemelte árnyas szempilláit s elbűvölő szép szemeivel révetegen nézett a semmiségbe. — Elhinné Ön, ha én is ezt mondanám? — Mindent, mindent! — suttogta a fiatalember szenvedélyesen. A leány végig simította homlokát, mintha valami gondolatot akart volna onnan elűzni. — Béla! hisz ön a sejtelmekben ? — Megtagadnám a lélek titkos erejét, ha nem hinnék. — Lássa, én önt e pillanatban valahol ismeretlen helyen, nagy embersokaságban láttam, ahol ünnepelték. Hallottam a lelkesedek zaját; láttam az önnek szánt koszorúkat. Mondja : mint jelenthet ez V Ormódy Béla ajkán keserű mosoly jelent meg. Ivlai számunkhoz fél iv melléltlet van csatolva