Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 27-52. szám)

1896-12-25 / 52. szám

Nem azért irom mindezeket, mintlia hivatva volnék arra, hogy a budapesti kereskedő segédek a socialismas felé öntudatlanul hajló . kis töredéke felett pálcát törni avagy kritikát gyakorolni akarnék ; hanem nyilatkozom azért, mivel a nagy contingens kereskedő ifjúsága méltán megérdemli, hogy józan viselkedése, higgadt gondolkozása és munkaszerető törekvése hirlapi méltatásban részesüljön. Szép társadalmi erényről tettek fényes tanúságot úgy a jelenben, mint a sociális tanok megindulásától a mai napig azzal a fumigáló viselkedéssel, melylyel minden féle sociális törekvést megitéltek, elitéltek és megvetettek. E társadalmi erénynek megvannak a sajátlagos kutforrásai ! Érdemes ezekkel közelebbről foglalkozni, ezeket terjeszteni, népszerűsíteni és fejleszteni. A vidéki kereskedő ifjúság szilárd elhatározással halad jól felfogott kettős céljának t. i. a gyakorlati és szellemi kiképzésének utjain. Dolgozik három négy évig kora reggeltől késő estig mint tanonc, hogy az üzleti gyakorlat összes szál ut kezéhez ragadhassa és hogy mire felszabadul, főnökének hasznos segéd munkása lehessen. Már tanonc éveiben bejár szorgalmasau az ismétlő, vagy kereskedő tanonc iskolába, hogy csekély ismereteit el ne felejtse, ellenkezőleg azokat kibővitse és kiegészítse; hogy megszerezhesse magának a szakműveltségnek ama nélkülözhetlen ágazatait, a melyek mellett jövendő fontos hivatását becsülettel betölteni képes lesz. Ez iskolák tanárai nemes munkát végeznek akkor, mikor az ifjúságot korán megtanítják a leendő kereskedőnek nélkülözhetlen ismereteire; midőn becsepegtelik az inas sereg lelkületébe a soha nem feledett haza iránti szeretetet ; midőn képesítik a gyermeki szellemet leendő szép hivatásának sikeres betöltésére; midőn megértetik a tanoncokkal, hogy mennyire alkalmas zengzetes anyanyelvünk a a könyvelésre, a kereskedelmi levelezésre és bármi féle üzleti irodai munkálatokra és midőn szeretettel és odaadással oltják maradandó emlékképen a gyermekek szivébe, hogy ők első sorban magyarok és csak másodsorban kereskedők; vagyis hogy ők: magyar kereskedők. És az ifjúság mindenkor hálával és szeretette) csügg mindazokon, kiknek akár gyakorlati, akár szellemi kiképzését köszöni. Becsüli főnökét és utolsó leheletéig szereti tanárait. Amint a kereskedő ifjú három vagy négy év nehéz és sokszor megpróbáltatással járó inas idejét befejezte, — felszabadul. Örömmel és önérzettel kezd újra a munkához, mely reá nézve ekkor kezd csak igazán be caes lenni, amennyiben láthatja munkájának értékét, mit köznyelven fizetésnek neveznek. Ha bár kezdetben ez az úgynevezett fizetés annyira csekély, hogy a nélkülözhetlen ruházatra is alig elég : mégis első dolga az ifjúnak, hogy beiratkozzék sz önképző egyletbe. Meg jegyzem : amely helyen tizenkét—busz segéd van, ott már találkozunk önképző egylettel. És ez a körülmény iüegint erénye vidéki ifjúságunknak, hogy a maga érdekében kibontja az önképzés zászlóját, amely alatt haladni ákar előre korával; mert jól tudja, ahol a szellem elmarad a kortól, ott a munka sem tud megtelelni a kor sok oldalú igényeinek és belátja azt is, hogy a müveit nyugat előre haladott kereskedelmével csak ugy fogunk versenyezhetni, ha sokat tanulunk, ha speculativ szelle műnket kellőképen kimüveljük. Az önképző egyletbe részint szépirodalmi, részint a szakműveltséget felölelő könyvtárt létesítenek ; ehhez a vidéki segéd kevés fizetéséből készséggel járul filléreivel 8 ezt élvezettel olvassa, tanulmányozza. Gondoskodik róla, hogy hetenkint legalább egyszer jeles tanférfiak, előkelő szakemberek, ügyvédek, művelt kereskedők egyletükbe szakelőadást tartsanak. Ezekre az ifjúság ellátogat pontosan és szorgalmasan, figyelem mel hallgatja ezeket és midőn tudvágya kellőkép kielégitve nincs, felszólal és kérdést intéz a szakemberekhez — miért van ez igy és nem lehet-e ez máskép ? A felöl vasók iránt pedig tisztelettel, önzetlen szeretettel és nagy fokú becsUléssel viseltetik ; ezeket igazi jóltevőknek ne vezik és mégis adják nekik a legnagyobb kitüntetést, megválasztják „az egyesület tiszteletbeli tagjának." Es ezek a szakemberek büszkék a kiüiutetésre; mert az ártatlan és romlatlan ifjúság szeretetében látják sikeres hatását annak, hogy az előadások nem csak a szellemet fejlesztették, hanem a szivet és lelket is nemesitették. A kereskedő itjak önképző egyletük vezetésére mindenkor találnak hivatott egyéneket, akiket az imá« dásig tisztelnek és szeretnek, ezeket körül rajongják és ügyük érdekében kitejtett munkájában odaadással támogatják. Felszólalnak a gyűléseken helyes logikával, szép magyarsággal és megmondják, hogy ők kis egyletük javára miként vélekednek. Vitatkoznak, opponálnak, indítványoznak s várják vezérük nézetét s mikor ezt megtudták, elállnak ellenzéki hajlamaikkal és helyeslik az elnök szándékát; mert tudják, hogy csak igy van jól, ahogy az okosabb ember akar cselekedni. Hébe korba rendeznek hangversenyeket, mulatságokat, nagyobb szabású felolvasási estélyeket és ezekre meghívnak mindenkit, szegényt úgy, mint gazdagot és bebizonyítják a kis város szeme láttára, mdy ügyesen tudnak rendezni, fesztelenül és művelt emberhez illő módon mulatni. Mert hát a munka emberének is szabad egy évben egyszer vagy kétszer a gondok tanyájától elmenni oda, ahol a zene hangjai mellett örvendünk a jelennek és nem törődünk a kétes jövővel. Ilyen formán aztán a vidéki kereskedő ifjúság nem ér reá holmi socialis tanokkal foglalkozni; nappal szorgalmasan dolgozik, este eljárogat kis egyleti othonába, ahol kedélyesen eltársalog, olvas lapokat, politizál és a hol ó is valaki. 0 nem törődik az általános titkos szavazással, a szabad egyesülés és gyülekezéssel, a szabad sajtóval, az országos kereskedelmi testületek létesitésével, a teljes vasárnapi munkaszünettel, a törvényes fölmondási idővel, a próba idő megszüntetésével, a záróra 8 a fizetés törvényes szabályozásával, a kereskedelmi szakiskolák létesítésével és még sok mindenfélével; hanem csak arra törekszik, hogy önmagát képesítse az anyagiak nagy küzdelmére; hogy magát ellássa a becsületes munkához szükségelt szellemi fegyverekkel ; mert jól tudja, hogy amekkora a műveltsége, annyit fog érni a munkája és a milyen lesz munkája, olyanná alakul anyagi viszonya, függetlensége. Az anyagi függetlenség pedig emeli a társadalmi tekintélyt s mivel ilyenformán a kereskedő társadalmi értékének egyedüli hév-mérője a műveltség, azért csak üdvözölni lehet vidéki kereskedő ifjuságunk szép erényekre valló önképző törekvéseit és a socialis mozgalmakkal szemben tanúsított visszautasító magatar • tását és biztosíthatom vidéki kereskedő ifjúságunkat arról, hogy mindenkor társadalmi közönségük elismerése fogja kisérni a haladásnak általuk kibontott zászlaját, a melyet mindaddig, míg a komoly munka mezején meg maradnak, diadallal fognak lobogtatni. Balassa Benő felső kereskedelmi isk. taoár. A soproni kereskedelmi- és iparkamara köréből. I. Spanyolországban az 189G/97. évi külttégvetéssel egyidejűleg a szállítási adótörvény is életbe lép, mely nek értelmében a tengeren és szárazföídön eszközölt személyés áruszállítás adónak lesz alávetve. Az oly áruk azonban, melyek f. év junius 20-ika előtt létrejött kötések alapján be- vagy kiszállíttattak, az említett adó fizetése alól föl vannak mentve. Miről az érdekelt körök ezennel értesíttetnek. Sopron, 1896. évi november havában. A kerületi kereskedelmi- és iparkamara. II. A „magyar-belga fémárugyár részvénytársaság" Budapesten levő rugó- és láncgyárán kivül ujabban a „magyar acélárugyár részvénytársaság" is létesített egy rugógyárat és azt a folyó évben üzembe helyezte. Mely körülményre az érdekelt körök figyelmét ezennel fölhívjuk. Sopron, 1896. évi december havában. A kerületi kereskedelmi- és iparkamara. III. Wiener Moszkó, budapesti lakós, a in. kir. földmivelésügyi minisztei segélyezése mellett megírta a magyar cukoripar történetét, mely tanulmánynak első része már el is hagyta a sajtót. Minthogy a szerző munkájának megjelent része arra enged következtetni, hogy a tanulmány irója a magyar cukoripar érdekeinek művével kiváló szolgálatokat fog tenni, a magyar cukor ipar törtéuetét tárgyazó szakmunkát, mely minden könyv árus utján megszerezhető, melegen ajánljuk az érdekelt körök figyelmébe. Sopron 1896. évi december havában. A kerületi kereskedelmi- és iparkamara. Karácsonyi csamoüs:. Asszonyi "b-ixm.. Irta : Szántó Ferenc. Irén 18 éves volt, midőn tiszteletből és hálából férjhez ment Kereszty Bélához, gyámatyjához, ki ekkor 52-ik életévében volt. Kereszty bálványozta ifjú nejét, határtalan finomságával, előzékenységével igyekezett annak minden egyes perczét megédesíteni és ezzel keresztlevele és tükre hangos szemrehányásait pótolni. Ez a két fekete szellem folyton üldözte. „Tekits reám, nézz belém", mondák, „miért törtél le egy szép viruló rózsa-szálat, miért lánczoltál egy gyönyörű fiatal teremtést öregségedhez? Gondolhattad, hogy Irén nem szerethet; tudod, hogy ifjú lelkében egy más alak él. Te széttépted eszményképét, megfosztottad boldogságától. De Kereszty elcsitította e két őszinte jó barátját, nejének a lehető legnagyobb kényelmet biztosította; szalonjafejedelmi fénynyel volt berendezve, öltözékei Páris első műtermeiben készültek. De Irén nem volt boldog. Mit ért mind e fény, ha lelkében sötét éjszaka volt. Egész életét odaadta volna az „()" egy öleléseért. Hogy esdekelt Zoltán utolsó találkozásukkor, legyen az övé! ultárkép gyanánt fogja imádni, isteníteni. De gyámatyja sürgetéseinek, nagy vagyonának nem tudott ellentállani; győzött a démon és a szegény kezdő ügyvéd helyett a gazdag Keresztyt választotta. Az esküvő napján Zoltán is jelen volt a templomban. Nagy sötét szemeivel folyton a menyasszonyt nézte. E keserű szemrehányó tekintetet látja folyton maga előtt, ez üldözi a szalonban, boudoirjában, férje ölében, még kis gyermeke mellett, az egy éves kis szöszke Margit mellett is. Pedig Zoltán akkor elutazott, most már két éves asszony és mégsem tud feledni. December közelgett, Irén születése napja, mely napot férje fényesen készült ünnepelni. Az estélyre Zoltánt is meghívták. A ház úrnője énekelt és ő kisérte zongorán. A hangverseny végeztével a társaság a pompás téli kertbe ment. Nemsokára visszatértek. Csak a házi asszony és Zoltán maradtak egyedül. „Miért jött ide Zoltán?" kérdezte reszketve Irén. „Miért? Mert még mindig szeretlek te szép asszony, mint ahogy férfi még nem szeretett soha! Itt le vagy lánczolva, mint egy gályarab, egy öreg ember mellé! Jöjj velem ós én a földet menyországgá varázsolom számodra! „De én szeretem ezt az embert! Megesküdtem az oltár előtt, hogy el nem hagyom soha és eskümet meg fogom tartani!" Irén egész testében reszketett. Meglátszott, hogy szavai ellentmondanak érzelmeinek, mert szerette volna e férfit itt tartani keblén sokáig . . . örökké. Zoltán észrevette az asszony felindulását. Közelebb lépett hozzá, oly közel, hogy ez lehelletét érezte arcán. Megfogta remegő kezét, szemébe nézett mélyen és Irén nem tudván uralkodni magán, kábultan dőlt Zoltán karjaiba. E perezben lépett a kertbe férje. Az istenitett férfi még mindig karjaiban tartotta szerelmét. Kereszty megállott, arcza halvány lett ós majdnem eszméletlenül támolygott vissza a szalonba. Most nem — hörgé, majd holnap számolunk. Noblesse obiige! csitítgatta magát kétségbeesve. Másnap megverekedett Zoltánnal. A pisztoly golyója súlyosan megsebesité, mig ellenfele sértetlen maradt. Irénnek távoznia kellett a házból. Búcsúzott minden egyes kedvenc helyétől, tárgyától és midőn gyermekét, ezt az ártatlan kis szőke angyalt utoljára keblére ölelte, azt hitte, szivének meg kell repednie. Azután a hintó kigördült vele a radnai kastélyból. * * * Hat év telt el azóta. Kereszthy felépült súlyos sebéből. Lassan-lassan feledni kezdé amely lelki fájdalmat. Visszavonult a világtól. Egyedüli vigaszát kis leánykájában lelte. Sokszor elmerengett a gyermek kék szemein, melyek egészen hűtelen édes anyjáéi voltak. Irén ez idő alatt egy rokonánál tartózkodott. — A lelkiismeret furdalásai teljesen megtörték. Büszkeségét elnyomva, sokszor irt férjének, hogy vegye vissza nejének, gyermeke anyjának, de levelei felbontatlanul érkeztek vissza. * * Karácsony est van. Mindenki örül a szent napnak. Kis gyermekek epedve várják a kis Jézuska születését. Hópelyhek szállingóznak. Megkondul a harang, ünnepi ruhában sietnek a hivek a misére. A templomban felhangzik a gyermekek kara. Szent zsolozsmákat énekelnek tiszta csengő hangon és mintha a levegőben angyalok énekelnének és hirdetnék a Megváltó születését. * * * A templomhoz vezető uton megy lassan, ingatag léptekkel egy fiatal nő egy férfi karján ós a templom előtti feszületnél megállanak. A nő arca halvány. Hosszú szenvedés nyomai látszanak vonásain, beesett fénytelen szemeivel fürkészőleg néz a kastély kivilágított ablakaira, melyek egyikében észreveszi a kis Margit karácsonyfáját mindenféle csecsebecsékkel feldíszítve. „Lássa orvos ur" szólt gyenge, remegő, mintegy túlvilági hangon, ezen szent helyre jöttem vezekelni. Betegen nem tudok meghalni, mig áldott férjemtől bocsánatot nem nyerek, mig drága gyermekem még egyszer nem láthatom. Minden karácsonykor a templomba mentünk ; most is ott lesznek. Megvárom itt, mig kijönnek,, és ha ő megbocsát, ha megengedi hogy gyermekem még egyszer, utoljára keblemre öleljem, ugy szívesen halok meg. Mit is keresnék még a földön? Ki néz egy tévedt nőre ? Ha gyermekem felnő, mernók-e szemébe nézni ? Nem-e rázkódnék össze, ha „édes anyám "-nak nevezne, és boldog mosolylyal közelednék felém? De Isten könyörületes a bűnbánókkal, meg fog bocsátani egy szerencsétlen teremtésnek, ós én odafent imádkozni fogok érette ós őrködni felettük. Csak ő is, ő is bocsásson meg! „Meg fog bocsátani", feleié az orvos. Egy haldokló utolsó kérése mindenki előtt szent, melyet nem szabad megtagadni." Mialatt az orvos e szavakat mondá, a hivek kijöttek a templomból. Mindenki tiszteletteljesen emelte meg kalapját Kereszthy előtt, ki leánykájával a kastélyba igyekezett. A mint a feszülethez értek, az orvos oda 'lépett hozzá és megszólította: „Uram — szólt —• e nő, kit karomon lát, beteg', csak rövid ideje van még hátra. Könyörgéseim dacára is ide kívánkozott, hogy Önnel még egyszer, talán utoljára találkozzék. Nem büszke neje, egy haldokló áll Ön előtt, ki lelke üdvösségét várja bocsánatától. E szavak után Irén némán a feszületre mutatott, esdeklően nézett férjére, a gyermekre, szólni akart, de nem volt annyi ereje. Ivereszthyt e jelenet egészen megrendítette. Felidézte lelkében a multakat. Fiatal, gyenge asszony volt, ő öreg; Zoltán csinos, fiatal ember; szerette, botlott. De hisz azóta sokszor megbánta vétkét, most már szeretni fogja, visszaadja az anyát gyermekének. „Megbocsátok Irén" szólt remegő hangon, és hevesen magához ölelte. „Ugy-e édesem — folytatá Kereszthy — most már boldogan fogunk élni ? Látod Margitból mily szép nagy leány lett! Mindig kérdezte: Hol van édes anyám papa? Miért nem jön el? Ugy szeretném már egyszer látni! Újra és újra csókolta és nem vette észre, hogy halottat szőrit karjai közt. A felindulást, a rohamos nagy boldogságot a gyenge test nem birta elviselni. Összetört! Janika beteg". — Karácsonyi történét. — Ölébe sűlyesztott kezekkel, mint a segíteni képtelen, remény és aggódás örökös változásával szivében, csügg tekintete a nyűgös fiucskán. FA kis emberke ődöngve jár- kel összehalmozott játékai között, melyek egyikéhez sem képes most hozzákötni gyermeki képzelete szingazdag szálait s az élettelen bábokba lüktető, eleven életet belopó csapongásait. Duzzogva hagyja végül őket cserbe s anyjához botorkál. Ráhajtva forró fejét annak átölelt térdére, hangjában megszólal a test szenvedése : — Mamácskám . . . Janika beteg! Maga mondotta ki a félemletes szót, amely órák óta határozatlan alakban ott vibrál anyjának lelkében. Az anya a szivébe nyilaló fájdalom terhétől megrázkódik : ez az ez, a mitől félt a mit reménykedésében magától elutasítani megkísérelt. Ölébe kapja a kicsikét, a göndörfürtü fej laukata-