Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)

1896-06-14 / 24. szám

XV. évfolyanj. Zalaegerszeg, 1896. jtiijUis 14 24. szán). Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szára ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. lí, közművelődési 55 ii Miiaf. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. HVCegj elenik: -vasárnap. Igazságok. A magyar közmondás nem ok nélkül tartja : „Mondj igazat, betörik a fejed !" — Az élet majd nem lépten, nyomon igazolja, liogy azok, akikben meg van az erkölcsi erő,, véleményüknek szabad, leplezetlen nyilvánítására, — bizonybizony nagyon sokszor betörik a fejőket. Egyik kellemetlenségből ki sem vergődik, már jön a másik. Es lia — amint mondani szokták — nem enged a negyvennyolcból, akkor sohasem jut ki a kellemetlenségek, a folytonos afférek láncolatóból. Az emberek csak hirdetik az igazmondást, de nem szeretik. Prédikálják az igazmondást, de opportunusabb dolognak tartják a hazugságot. Mindenkinek jobban izlik a hazugság méze, mint az igazmondás mérge ; ez nagyon természetes. Igy azután az emberi finomság, mely mindenkinek kellemes akar lenni, formálisan szalonképessé tette a hazugságot. Aki ügyesen és kellő mértékkel mond másoknak olyan dolgokat, a miket maga hisz el legkevésbbé, arra azt mondják, hogy finom, udvarias ember. Aki pedig gondolatait, érzelmeit úgy fejezi ki, amint azok benső világában vannak s ennél fogva igen sok embernek kénytelen gkeserü labdacsokat adni be : egyszerűen érdes, darabos, udvariatlan embernek tartják és társaságát kerülik. Ha valaki megir valami irodalmi munkát s megkérdezi egyik vagy másik illetékes egyén véleményét, szemtől szembe legtöbben rendesen kedvező kritikát mondanak, sőt akad akárhány, aki égig magasztalja. Elvétve találkozik csak olyan egyén, aki megmondja őszintén véleményét s nyiltan kijelenti, hogy a munkát jónak, vagy rosznak találja-e ? Saját munkája iránt legtöbb ember elfogult s mindig azoknak véleményét fogadja el, akik munkáját magasztalják; azokat pedig, akik felőle kedvezőtlen kritikákat mondanak, irigy, rosszakaratú egyéneknek tartja. Azt persze nem gondolja meg, hogy a kedvező vélemény puszta udvarias hazugság is lehet. Azt nem tudja, (mert a háta mögött történik), hogy azok a szentben magasztaló egyének másutt éppen olyan kritikát hangoztatnak, amint azok az irigyeknek tartott őszinte emberek. Hány ember van, kik emelkedésüket, szerencséjüket kizárólag annak köszönhetik, hogy adott körülmények között, befolyásos egyénekkel szemben ügyesen alkalmazták a finom hazugságok hálóját. Kiismerték azoknak gyönge oldalát és annak dédelgetésével olyan szárnyak alá jutottak, mely saját erejök megfeszítése nélkül emelte őket olyan pozícióra, hova a valódi, önérzetesen munkálkodó érdemnek csak erős küzdelem árán is csak ritkán sikerül eljutnia. Igaz, hogy a társadalom azért tisztában van az efféle emelkedéssel és nem valami megtisztelő néven strébernek nevezi az ilyen egyént ; de ez mit sem árt magának az ügyes strébernek. O markába nevet és meghúzódik a nagyok árnyékában. Igy táplálja az élet-tapasztalat a hazugságokat. Igy mutatja be lépten, nyomon, hogy mennyivel praktikusabb dolog a hazugság, mint az igazmondás, mely mindig csak kellemetlenségeket okoz. Az oldalborda arra való, hogy a szivet védje, a száj pedig : hogy eltakarja, vagy meghazutolja. A jellemes ember, ha a hazugság és hallgatás között kell választania : igen természetes, hogy mindig a hallgatást választja. De hát az ilyen hallgató ember sem tartozik a kellemes emberek sorába a társadalom felfogása szerint, mert olyannak tekintik, aki sakkban tartja a vele érintkezőket. A hazugságok magasabb praktikáját és theoriáját kétségtelenül a diplomacia teremtette meg. A diplomaták sima, glassc-keztyüs hazugságai hamar kedvező talajra találtak a sima parketteken ; innen pedig átsikamlottak abba a társadalmi rétegbe is, mely hosszú időn keresztül őszinteségéről, nyiltságáról volt nevezetes. A régi, patriarchalis őszinteséget, szókimondást a diplomatikus hazugságok szertelen előnye folytonosan szűkebb térre, lejebb-lejebb szorította s ma már úgyszólván csak a romlatlan, rusztikus lelkekben van hazájok. Az úgy nevezett intelligens körökben ma már a szókimondás nem olyan erkölcsi erő, mely előtt mindenki tisztelettel hajol meg, hanem olyan eszeveszettségnek tekintik, amivel igen alaposan lehet pályázni a Lipót-mezőre. A tévedéseket dédelgetni, egyes körök ostobaságait vagy bűneit is acceptálni, magasztalni kell annak, aki kedves, aranyos ember akar lenni ebben a mi mai, hazugságokon épült társadalmunkban. A ki farkasok között él, ordítson a farkasokkal, különben őt is felfalják. Ez az elv dominál társadalmi életünkben s ez veti meg ágyát a hazugságok egész tömegének. Mindegyre kevesebb lesz a betörött fejű ember, de kevesebb lesz a társadalmi erkölcs értéke is. Oh, ha az a végtelen simaság, amivel az emberek egymáshoz közelednek, amivel egymásról egymásnak (persze csak szemben) olyan szép, tetszetős jellemképeket festenek, valódi, szívbeli őszinteségben gyökereznék : akkor az emberiség nemes filantrópjai boldog megelégedéssel nézhetnének szét a világon ; mert az emberiség csupa emelkedett szellemekből, nemes, nagy lelkekből állana. De fájdalom nincsen igy ! Sőt az erkölcsi értékükre, folytonos tökéletesedésökre súlyt fektető egyének száma is csak napról-napra fogy abban az arányban, amint az emberi fonákságokat, tévedéseket szemtőlszemben szépitő, sima társadalmi hazugságok száma szaporodik. Felhívás. Zalavármegye tanítói- is tanáraihoz. Hivatkozással a „Zalamegyei általános tanítói egyesület" mult évi zala-egerszegi nagygyűlésén „a turistaság és a tanitók" cimen tartott s a „Magyar Tanitók Turista Egyesület"-et ismertető felolvasásomra s indíttatva a most nevezett turista egyesület központi választmányának A „Zalamegye" tárcája. A színpadi csillag. Irta: Szántó Fcrencz. A baktai ispánlakban lábujjhegyen járnak. A cselédség nem zajong ; a haza térő csordát más útra tereli a csordás; a béresgyerekek nem pattogtatják ostorukat; az aratók sem jönnek dalolva, hanem csendesen rakják le kaszáikat. Tudják, hogy Erzse néni, az özvegy ispánné, kit mindnyájau édes anyjukként szeretnek, nagyon beteg. Az egész falu népe a templomban imádkozik felgyógyulásáért s a tisztelendő ur misét mond érette. Erzse néni nagyon beteg, és ezt csak ő nem tudja. Mindig körülötte van az urodalmi orvos, a plébános ur, fia, a községi tanitó, és ennek két gyönyörű kis gyermeke, a hat éves Pistika, meg az öt éves Lujzika. A beteg arca mindannyiszor felderül, ha kis uno káira esik tekintete, és csak akkor komolyodik el, ha leányára gondol. „Különös" — szól környezetéhez, — az én Évikém teljesen elfeled, mióta oly hires színésznő lett. Egész betegségem alatt egy sort sem irt. Pedig mikor még egész pici volt — mint te drága Lujzikám — olyan aranyos kis jószág volt; már ekkor nagyon szépen énekelt. Gyönyörűség volt hallgatni. Boldogult férjemmel elhatároztuk, hogy színésznőnek neveltetjük. Hadd hozzon fényt, dicsőséget üreg napjainkra, hírnevet, gazdagságot saját magának ! Még most is emlékezem, mint tapsolt örömében apró kezeivel, mikor beadtuk az iskolába. Fülemben cseng még, mikor ujjongva mondá : Meglásd édes anyám, ha hires színésznő és gazdag leszek, mindketten nálam fogtok lakni. Hadd tudják meg az emberek, milyen aranyos jó szüleim vannak ! Mikor már beírattuk és haza készültünk, nyakamba borult, olyan keservesen sírt, és zokogva mondta, hogy nem tud szülei nélkül Pesten maradni! Csak akkor vigasztalódott némileg, mikor megígértük, hogy egy héten háromszor írunk. Olyan jó gyermek volt!" A beteg arca egészen áttszellemült. Azután elragadtatással folytatá: „Igen, fejlődött az én kis Évikéin, egy elsőrangú színpadi csillag lett belőle. És milyen szép teremtés I Nem is csoda, hogy úgy körülrajongták az előkelő mágnás urak ezt az én Madonnámat I Nagy vagyont kiuáltak neki szerelméért, de megközelíthetetlen volt ám e drága gyermek. Erzse néni lassan, vontatottan beszélt, és az orvos szünetet rendelt. Midőn megengedte, hogy egy keveset beszélhet, ismét csak leányáról szólt. „De meg is jutalmazta az Isten. Milyen szép drága ruhákat, ékszereket, palotát és hintót szerzett már a fizetéséből. Mert nagy fizetése van ám ! És tavai nőül vette a Záray gróf! Most méltóságos asszony ! Mintegy hat hónap előtt fenn voltam nála, meg akartam látogatni. Elmentem a palotájába. Egy komorna jött ki, és kérdezte, ki vagyok ? Mondtam, hogy a grófnő anyja. Olyan furcsán nézett reám, olyan furcsán I . . . . Azután bement. Mikor ismét kijött, azt moudta, hogy nincs itthon a méltóságos asszony Este elmentem a színházba. Hogy tapsolták ! Majd leszédültem a székről örömömben. Felvezették a színpadra, be akartam menni az öltözőjébe, hogy hosszasan, édesen megcsókoljam — Istenem már olyan régen nem csókoltam meg ! Nem mehettem be hozzá. Azt mondták, .... hogy ilyenkor nem szabad .... belülről mintha vidám nevetéseket hallottam volna. Azután hazajöttem a nélkül, hogy megcsókolhattam volna". Az öreg asszony egészen elkomorodott és mintha fájdalmas arckifejezése lett volna e pillanatban. Állapota is rosszabbodott. Nehezen beszélt s alig hallható hangon. Az orvos csillapító szereket adott be neki, melyektől pár percre elaludt. Azután ismét kezdi szakadozottan : „El van foglalva nagyon Nem ér rá még egy levelet sem írni szegény beteg anyjának . . . Pedig meggyógyulnék a keze írásától .... S ha megcsókolhatnálak — óh édes Évikém, egyszerre egészséges lennék, megfiatalodnám! Egyszer még szeretnélek megcsókolni .... Csak még egyszer . . . mert tudom, hogy nem élek reggelig. Ne biztasson orvos ur! Oh a a haldoklónak finom érzékei vannak ! Szemeim ugy-e üvegesek már, de a lelkieknek kitűnő a látóképességük. Nem látja, hogy int már felém a szent asszony ? ! Megyek szent anyám, megyek, csak még egy kicsit hagyj itt, egy keveset, míg leányom megölelem. Mindjárt itt lesz, lehetetlen, hogy e percben el ne jöjjön. írtál neki ugy-e Pistám ? kérdé ágyánál levő fiát. „Igen, édes jó anyám" feleié könnyes szemekkel fia. „Akkor mért nem jön? Biztosan nem ér rá szegény, annyira igénybe veszi minden idejét az a rossz színpad ! Istenem mire gondolok ! . . . . Sátán, távozz tőlem ! !" kiáltá egyszerre kétségbeesetten. Azután csend lett. A beteg elvesztette eszméletét. Mikor felocsúdott, és környezetét megpillantotta, csodálkozva szólt: Már elment a sátán ? Itt volt és azt mondotta .... hogy Evikém nem jön. Szégyenli magát. .. Csak nem jöhet egy grófné egy szegény ispánuéhoz látogatóba .... Ilyet mondani az én drága leányom ról ? . . . Ti hajtottátok ki innen ugy-e édesem ? Jól tettétek. Oly jól érzem magam, hogy már nem látom. De^ki beszél itt oly hangosan ? Te vagy Pistikém ? „En tanulok nagymama". „Mit tanulsz szivem ?" „A hittant nagymama ; a negyedik parancsolatnál tartok." „Hogy szól az gyermekem?" „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű lehess a földön." „Jertek ide édes kis unokáim, hadd lássalak még egyszer benneteket" szólta nagymama megindult hangon. Mai számún lel \oz fél iv melleidet van csatolva.