Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 27-52. szám)

1895-09-29 / 39. szám

XIY. évfolyam. Zala-Egerszeg

, 1895. szeptember 29. 39. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 írt. Egy szám ára 70 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Njrilttér petitsora 12 kr. I arsu, it ii rt ': és mdúzati hetilan. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A kenyérmezei küzdelem. Minden iskolai év kezdetén erősebbé lesz a jelenség, bogy az ifjúság mily tömegesen siet a tudományos pályákra előkészítő középiskolákba. Csak megyénk középiskoláit kell figyelemmel kisérnünk s már abból is meggyőződhetünk, bogy szinte bámulatos arányban szaporodik évről évre a tanulók száma. Annak dacára, bogy a keszthelyi gy mnasium első osztálya s a ZalaEgerszegen megnyilt gymnasium első osztálya megtelt, Nagy-Kanizsán párhuzamosítani kellett a gymnasium első osztályát. Igaz, bogy ezeknek a beiratkozott tanulóknak nagy része az alsóbb osztályokban elmaradoz, de azért még mindig elég tekintélyes számban maradnak, kik a középiskolát elvégezve, valamely tudományos pályán iparkodnak érvényesülni. Kilépnek az életbe és ott megkezdődik a rettenetes küzdelem a kenyér mezején. Élni kell. A küzdő ember helyet követel magának a társadalomban, kenyeret a pályán, melynek megszerzéséhez, elérhetéséhez anyagi és erkölcsi erejénekjjegész odaadásával járult. A pálya nyitva van mindenki számára, aki ahhoz a jogot a megkivánt kvalifikáció megszerzésével magának biztosította. Ámde a pályák legnagyobb része olyan, hogy ez existentiát, a boldogulhatást semmiféle fixummal nem biztosítja ; hanem a megszerzett joggal körül-belül egyenlő fontosságú az is, hogy az illetőnek szerencséje legyen, hogy magát a pályán ne csupán erkölcsi, hanem anyagi eredménynyel is érvényesíthesse. Mivel azonban az úgynevezett lateiner emberek elszaporodása napról napra szembeötlőbb lesz : mi sem természetesebb, mint hogy a lateiner pályákon folyton fokozódik az a versengés, mely a létkérdést szembeállítja a pálya érdekének kérdésével. Ez azután igen természetesen : nem teremthet egészséges állapotokat. Elszomorító dolog : nézni azt a lázas kapkodást, egymás megelőzésére törekvő lótás-futást, ahogy egyik másik életpálya emberei a kenyérA „Zalamegye" tárcája. , i • •• ~ — Az utolsó jelentés. — Trikolor alatt. — Fekete, nehéz, villámhullató fellegek kergették egymást a fehéregyházi csatatér fölött, mintha a természet is megakarta volna gyászolni a nemzet elhullott virágait, nemes ifjúságát. Kereszt úrtól egész Segesvárig egy vérpaddá vált a virágos mező. Hollók kóvályogtak a ködös alkonyatban s rekedt károgásuk illett az enyészethez, melyről beszéltek : — Oda van az erdélyi hadsereg ! . . . Ludersz orosz táborszernagy tisztikara ott tivornyázott a hires Haller féle kastélyban, mig Behm apó hadserege, a vezérrel együtt, a héjjasfalvi országúton menekült, űzetve a kozákok táborától. Me-'áradt a szőke vizii Küküllő a sok kiomlott vértől s a csobogó habok undorodva simultak el, mikor látták, hogy a vad katona szigonyos dárdája mint fúródik hátulról a menekülő honvéd hátába, a ki összezúzott szivével leomlott a porba, ajkaihoz emelte a véres göröngyöt, megcsókolta s utolsó sóhajtásában is azt rebegte : — Éljen a haza ! Sötét kép, szomorú történet, melyet azután fekete fátyolával betakart az ég. Imitt-amott a győztes orosz hadsereg taborának szélein kigyúltak a lobogó őrtüzek s a pikáját vállához szorító kozák ajkán valami bús, sejtelmes dal fakadt, mely csak a keleti népek költészetét jellemzi s melyben a szegény muszka katona talán megsiratta elhagyott kunyhóját, epedő szerelmét. Valami hideg, borzalmas csend nehezedett a síkra s csak elvétve, néha hangzott fel az őrszemek jelkiáltása, hosszú, többszörös viszbangot keltve a hegyek ormain. mezei küzdelem hevében önfentartásuktól, különböző egyéni érdekeiktől iizve előttünk hullámz tnak, nem egyszer közönséges üzletté fokozva le az eszményibb felfogást igénylő életpályát. Hiába akarná ezt szépíteni bárki, igy van ! Elvitathatlan tények állanak előttünk, amikhez nem kell kommentár. Es hiába akarná azt valaki a kapzsiság vádjával úgy tüntetni föl, mint ami csak az egyén lelkületét, életviszonyait jellemezheti. Nem kapzsiság az, hanem létküzdelem az általános emberi jogok keretében használható fegyverekkel, amiket valami megcsinált törvény-paragrafus esetleg onnan ki nem szorított. Kinek jutna azután eszébe elitéini, az erkölcsi jogrend szabályaival sújtani az olyan egyént, aki az öníentartási ösztön vagy a családfentartás nyomása alatt esetleg olyan módokhoz is nyúl, amit talán az életpálya idealistikusabb színvonalán az elfogadott gyakorlat nem acceptál ? ! Az eszményiség nagyon szép dolog és kényelmes is azokra nézve, akik illatos sultánfiort csibukozva, egy-egy ebédutáni sieszta alkalmával tele gyomorral meditálhatnak az életpálya gyönyörű szépségéről, magasztos voltáról. De a korgó gyomrú ember, akit tiz, busz felő 1 is megrohannak a kielégítést követelő igények, minden teketória nélkül hátat fordit az eszményi színvonalnak és habozás nélkül száll a göröngyök közé, ahol kenyér után nyúlhat. Szóval : keres, küzd, kenyérért harcol, a saját érdekének előtérbe helyezésével s éppen nent csodálható, ha e közben a pálya általános érdekei némileg mindig szenvednek. Ennek a mindegyre fokozódó lázas küzdelemnek oka pedig az, hogy a tudományos életpályákon aránytalanul oszlik meg az ifjúság. Ez az aránytalan megoszlás abból ered, hogy a lateiner életpályákhoz egy forrna anyagi és szellemi erővel juthat mindenki; de azután a különböző tudományos pályákon nem egyforma anyagi és erkölcsi eredményt igér a befektetett anyagi és szellemi tőke. Igy természetesen azokat a pályákat, melyeken nagyobb eredményt remélnek, tömegesen lepi el a fiatalság, mig ellenben egyiken-másikon (mint p. a tanári pályán is) egyre nagyobb lesz a hiány. A túlzsúfolt pályákon azután elkerülhetetlenül beáll a kenyérmezei küzdelem, az üzletszerű versenygés, ami jót, üdvöset sohasem eredményezhet a magasabb közérdek szempontjából. 1 Mióta egyik-másik életpályát a nők számára is megnyitottak, ez a versenygés a nők között is lábra kapott. Nem lehet tagadni, hogy a nőknek is joguk van a fennforgó családalapítási és fenntartási viszonyok között a maguk számára tért biztosítani valamely életpályán. De annak a minden módot és eszközt megmozgató tolongásnak, ami itt Í3 tapasztalható, üdvös eredménye semmi esetre sem lehet. Végre is az képtelenség, hogy abban az arányban, ahogy a fiatal leányokba magasabb iskolákba tódulnak, az életpályák existentiát nyújtsanak és biztosíthassanak szakpályára készülő nőinknek. Mi lehet azután ennek egyéb eredménye, mint hogy egyre jobban szaporodnak a nőproletárok, akik a könnyebben, természetszerüebben elérhető megélhetési módhoz már vissza nem térhetve, íolytonos elégületlenségükkel nom találják meg helyöket sehol az életben. A kenyérmezei küzdelemnek bizonyára ezek a legszerencsétlenebbjei, akik munkára hivják a társadalmi kérdések megoldásán fáradó, hivatott egyének szellemét. Általában úgy a férfiak, mint a nők életpályáival szemben komolyan, nagyon komolyan kellene foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy minő módon lehelne a kenyérmezei küzdelmet szelídebbé, a közérdekeknek megfelelőbbé tenni ? Módokról kellene gondolkodni különösen arra nézve, hogy miként lehetne biztosabb boldogulást szerezni a valóban hivatott, tehetségek számára, akik közöl akárhány ez idő szerint háttérbe szorul a náluk sokkal tehetségtelenebb és nem hivatott parveníikkel szemben. egy Ilanem egyszer, a villám vakító fényével alakot lehetett látni a csatatéren. Szép, halovány arcú ifjú volt, kezében karddal, mellén, oldalán nehéz sebekkel. Alig bírt mozdulni a hullák között. Ismerte ezt is, azt is ; tudta, hogy egyiket az anyja, másikat a menyasszonya várja s nem megy haza egy sem, itt feküsznek halva. Azután gondolkozott. Nézte a sötétbe borult eget, kereste a csillagok járását, hátha arról megtudná, hogy merre vegye útját? Erezte, hogy neki még egy fontos küldetése van, melyet bármi áron, de teljesíteni kell. A hetedik zászlóalj lobogóját, a trikolort, ő mentette ki a csaták viharából, ott van a derekán s ezt nem hagyhatja a csatatéren, ennek a Bem apó kezébe kell jutni, ha az örök üdvösség árán is. Megindult az éjben. Lassan, óvatosan lépkedett a holttestek között, s elnémította szivében a szánalom érzetét, mikor mellette egy-egy haldokló végsőt sóhajtott, reá bizva üzenetét a szelek szárnyaira. Milyen szomorú, leveiő üzenetek lehettek a/.ok ! Mikor azután kiért a menekülő honvéd a tábor széléhez s a legszélső őrtűz fényvilágán kívül, az őrvonalt át akarta lépni, egy rekedt vad ordítás szelte a léget, s egy hosszít, éles handzsár villant meg az éjben. — A halál! — rebegte az ifjú s a másik pillanatban kardjához kapott. Fényes, szemkápráztató villára cikázott keresztül a morajló fellegeken, melynek fényénél megpillantotta az őrtálló kozákot, a mint handzsárját reá emelte, bogy megakadályozza menekülését, hogy megváltsa szenvedéseitől. Es ekkor eszébe jutott az otthon, az édes szüle karja és eszébe jutott a zászló, a trikolor, annyi fényes győzelemnek örök dicsősége. A másik pillauatbau már suhintott s valamelyik kozák menyasszony a távol Oroszországban feltűzhette pártájára a fekete fátyolt. — Te akartad igy, pajtás ! — szólott a leroskadó őrhöz s neki eredt újból a sötét éjszakának. Most már szabad volt, csak sietnie kellett, hogy utói ne érjék üldözői, a kiáltásra felriadt tábor, hogy rá ne virradjon a reggel. Pedig a fekete hadrend ott üvöltött már a nyomában s a lovak lábainak patkói alatt döngölt a föld. Es ereje is roskadozott, homlokán gyöngyözött a hideg verejték. — Istenem, hát most hagysz el, az utolsó órában ? — tört fel szivéből a kétségbeesett panasz s zihált mellel, vérző sebekkel neki iramodott a süppedékes érnek, a szakadékos hegyoldalnak, vízmosás partnak, megtévesztette üldözőit s mikor a hajnal első pirkadó sugara feltetszett az égen, ott járt Kereszturon, a hol a romokba tört magyar hadsereg roncsaléka pihent. A kik látták haloványságát, nehéz sebeit, megijedtek tőle. — Soha ilyen arcot I Azután kérésére elvezették a vezérhez, a székelyek imádott Bem apójához, a ki a Matsh isyéknál volt szállva. Nehezen, vontatottau tudott már csak menni s ajkán megtört a szó. Hanem az öreg generális előtt még egyszer kihúzta magát s katonásan adta be a jelentést : — Ezt a zászlót nem akartam muszka kézre hagyni, elhoztam, itt van, tűzzétek a nyelére I . . . Azután leroskadt. Vonagló ajkai még mintha az anyja nevét susogták volna, de ezt már nem lehetett hallaniISibó Lajos. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.