Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-03-24 / 12. szám

XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. márczius 24 12. szám Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyílttól- petitsora 12 kr. társadalmi, közművelődési es gazdászaii hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi Ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Meg-hivó. Zalavármegye gazdasági egyesülete f. évi március hó 27-én délelőtt 10 órakor saját helyiségében kSsgtUM tart, melyre t. tagtárs úr ezennel meghivatik. A közgyűlés főbb tárgyai: 1. A számadás vizsgáló bizottság jelentése az 1894. évi egyesületi számadások megvizsgálásáról. 2. Az egyesület 1895. évi költségvetéséről és munkatervéről, 3. Az egyesület képviseltetéséről az „országos gazdakongresszus"-on. 4. A kender nagyobb arányú termeléséről megyénkben. 5. Miniszteri leiratok és rendeletek. 6. Folyó ügyek és netáni indítványok. Kelt Zala-Egerszegen, 1895. március hó 16-án. Háczky Kálmán sk., ügyvezető elnök. A szenzáció. Idegeink betegesek. Valami megmagyarázhatatlan petyhüdtség vesz azokon erőt. Az élet normális körülményei szinte észrevétlenül suhannak el mellettünk. Annak mederben tartott rendszere kifáraszt, untat bennünket. De mi érezni akarjuk, hogy vagyunk ; élni akarunk s e végből keressük, hajhásszuk az izgalmakat ; keressük a szenzációt, ami ereinkben a vért felforralja, idegeinket felpezsdíti, ami a mindennapiságból felráz bennünket néhány napra, néhány órára, vagy csak néhány pillanatra is. Azzal már nem törődünk, azzal nem gondolunk, hogy ennek az ideg-túUeszítésnek nyomban bekövetkezik a reáctiója : a még nagyobb fokú petyhiidtség. Oda jutottunk már, hogy csak azt az állapotot tartjuk valódi életnek, mikor valami hatás alatt minden idegszálunk megrezeg. Az okosság, mértéktartás, az élet bölcs berendezésének eszközei lassankint minden téren lomtárba kerülnek s helyettök előtérbe lépnek az izgatásra szánt fogások, a mesterségesen kieszelt szenzáció különféle alakban megnyilatkozó hatásvadászata. Mindenben, ami a közönségnek van szánva, amivel a nagyobb tömegre akarunk hatni, az a cél lebeg előttünk, hogy a kedélyvílágot kizökkentsük mindennapi, megszokott vagy (amint mondani szokás) megunt nyugalmából. A publicista úgy ir, úgy beszél, hogy a közönségnek főképpen idegeire hasson. És mivel ezt az igazság meggyőző csendes nyugalmával nem igen lehet elérni, előrántja a szenzációt; személyeskedik ; belenyúl az ő meggyőződését nem osztók magán-életébe, privát-ügyeibe; mindennapi önzés színvonalára íigyekezik lesülyeszteni annak nemesebb inteutióit ; gyanúsít, vádol, leleplez; mert tudja, hogy csak ennek van hatása a publikumra, mert minderre azt mondja, hogy ez valóban szenzációs. A szépirodalom tollforgatója talán szivesen emelkednék az idealizmus világába; talán örömmel és gyönyörrel rajzolná meg azt a tisztultabb világot, mit a mindennapi élet göröngyei közé a nemesebben érező lelkek hiába álmodnak ; de emelkedő lelkének szárnyait szegi az a gondolat, hogy a nagy közönség nem fogja őt megérteni; mert ennek nem kell a menyország csendes derűje, békés ragyogása, mely izgalom helyett megnyugtat ; hanem kell a pokol : borzalmaival, vétkeivel, kárhozatával, hogy idegeit felrázza. Ha akad még olyan naiv iró, aki megrajzolja a családi élet bájos, csendes képét, az élet normális, nyugalmas körülményeit, arra azt mondja a beteges idegzetű közönség, hogy százszor elcsépelt, mindennapi dolgokat hoz elő ; a kritikusok pedig (akik szintén az ideges áramlat hatalma alatt állanak) azt mondják munkájára, hogy taposott uton halad. Annak az irónak munkája, aki a házasélet édes, idilikus boldogságát mutatja be derűs, boldogságtól ragyogó képben, majdnem teljes bizonyossággal a molyok munkásságának marad meg. Ellenben azok a munkák, mikben a házasságtörés jelenetei vannak megfestve tarkábbnál tarkább, izgatóbbnál izgatóbb változatokban, rendkiviil kapósak, több kiadást érnek, s az ilyenekre szokta mondani a csalhatatlan kritika, hogy : „nem szabad egyetlen intelligens egyén olvasóasztaláról sem hiányozniok." — Ezekre szokták azt mondani, hogy hatalmas rer álizmussal vannak megcsinálva. Mert hát vannak bennök szenzációs részletek. A hírlapirodalom terén pedig (amely különben is a „má"-nak nyújt pillanatnyi élvezetet} éppenséggel lehetetlen elzárkózni ez elől a modern áramlat elől. Botrányokat (amiket a közvetlen környezet discretiójának kellene megőriznie), bűnügyeket (miknek a törvényszéki tárgyalótermek falai között kellene maradniok) a legnagyobb, a legmesszemenőbb részletességgel kell tárgyalnia, ha azt akarja, hogy olvasóközönsége legyen s annak Ízlését kielégítse. Ez a szenzációt leső izlés, ez az idegfizarató 7 O o táplálékra éhes beteges petyhüdtség egybenmásban megdöbbentő szélsőségekre vitte már hírlapirodalmunkat. El kellene ítélnünk ezért határozottan a hírlapírókat, ha nem tudnók, be nem látnók, hogy ők, kik legközvetlenebbül a közönség ízlésének, igényeinek pressiója alatt állanak, kiknek nap nap után úgy szólván vadászniok kell a szenzációt, nem foglalhatnak állást ezzel az áramlattal szemben. Ez csak úgy volna lehetséges, ha a prenumeráció fejében új, egészséges idegzetet is küldhetnének olvasóik számára. Ez a szenzáció-hajhászat minden esetre nagyon megdöbbentő, komoly aggodalmakba ejtő jelensége korunknak ; mert előre vetett árnya lehet ez annak a szomorú és nagy erkölcsű bomlásnak, mely előbb-utóbb nyomába fog lépni. Hogy miként lehetne ezt a bajt orvosolni, nagyon nehéz volna megmondani. Roppant nehéz az olyan bajt orvosolni, mely a haladással járó túlkapások eredménye. A haladást nem lehet útjában megállítani, még kevésbbé megakadályozni, hogy ki ne csapjon a józan okosság, bölcs mérséklet medréből. Az idegesség szimptoinái már az ifjúságnál, az iskola falai között 'jelentkeznek, természetes következményeül a túlterhelésnek, ami megint a haladás kényszere folytán állott be. A „Zalamegye" tárcáía. A titok. Irta. Fodor Gusztáv. Olyan sárga, olyan reszketeg egy idő óta, miként őszszel a sárguló falevél. Mint a színehagyott virág helybe, olyan az ő arca is. De szemeiben csillogó fény lakik, s ha néha-néha sápadt arcát halvány pir önti el, azt hinnéd, csupa élet, merő üdesóg az egész leány I Pedig oda benn lappang a gyilkoló elem és várja kitörése idejét . . .* Termete nyúlánk, kissé talán igen is nyurga, de tartása meglepően szép. Fejét állandóan magasan hordja, csakhogy meghazudtolja az őt szemlélőt. Félti azt a benső titkot — elárulni, mintha örökké a sajátja maradna. Pedig már rég megnyilatkozott az ! Azt hinném, bölcső-dalával . . . Átlátszóan fehér ujjait is mintha megnyújtotta volna az a benső kór : hosszúak és feltűnően vékonyak. Talán azokkal akarja széttépni ismeretlen belső zsarnokát . . . Alig játszotta még el gyermekjátékait és már milyen nagy színművész ! Dalolni, táncolni se szégyel — saját maga előtt, pedig jól tudja, mi bűn neki az! Szereti az élcet, hogy is ne ?! Hisz ő maga is egy nagy éle. Ha társaság verődik össze náluk — és ezt gyakran egyba hívja ő — ugy kacag a mások élcón— a saját élcével. ilyenkor ki kacag belőle ölő mérge ; csakhogy benszakadt annak gyökere és újra elfajul, még jobban nő. Mint fáj szive, ha csengő hangon hall nevetni, mikor az ő kacagása olyan fátyolozott I . . . Jól illik hullámos szöghaja is e harmóniához. És alabastrom arcával, mély tüzű szemeivel, szöghajával, hogy igyekszik meghazudtolni mindent, elámítani mindenkit, de talán legjobban önmagát ! A minap is, hogy a jó Klári nénivel sétálgattak a virágos parkban, észrevette, hogy nagynénje nagyon végig nézegeti fürkésző tekintetével az ő termetét, aztán meg mélyen az ő szemei közé nézett. A leány megismerte a fürkésző tekintetben a gyanakodó szemlélőt, s hogy eloszlassa kételyét, hirtelen e kérdéssel fordult rokonához : „Klári néném, édes lelkem, ugy-e elég üde az én arcom ?" Klári néni nem hallotta, mint vert ott benn a beteges leány szive s önkénytelenül rá mondta az „igent" . . . •a Épen tegnap volt 17 éves. Osz utója volt. Borús, ködös nap délutánján lesték el az ő féltett titkát. Akaratlanul is tudtára adta azt annak, aki már két év óta ismeri baját s akivel eljegyezte szivét is — titokban. Ez azonban igazán csak az ő titka volt — haláláig. Lendvay Ákos fiatal orvos ott lakott velük tőszomszédságban. Gyakori vendége volt Faludy Lászlónénak, egy dúsgazdag földbirtokos özvegyének, kinél mint házi orvos és mint jó bará*, szivesen látott egyén volt. Két óv óta szereti ő is Ellát — titokban. A beteg Ellát, akinek gyógyíthatatlan mellbaját már egy év óta ismeri, de nincs lelki ereje felfedezni az anya előtt. A leánynak meg ugy sem kellett azt mondania, dacára hogy oly jól tudta elpalástolni baját. Pajkosabb volt a porban játszó gyereknél, elannyira, hogy Lendvay már már csalatkozni vélt feltevésében. Egyszer azonban oiyan furcsán köhögött előtte a leány, amire az arca is szokatlanul halovány lett. Az orvos most már nem birta tovább magában rejteni titkát, hirtelen e szavakra fakadt : „Ella ! maga beteg . . . Határozottan mondhatom, súlyosan beteg ... Ne titkolja előttem baját, melyet már régóta ismerek . . . Én az orvos, szólok most Önhöz" . . „Ö, az orvos" . . . súgta magában a leány, azután oda futott remek ébenfa zongorájához, hosszú ujjaival elébb végig nyargalt az elefántcsont billentyűkön, azután eljátszotta Lendvaynak kedves dalát: Kétszer nyilik az akácfa virága. Es lágy hangjával kisért játéka oda talált az orvos szivéhez. „Nemde erőteljes és érzésteli a játékom? kérdezte Lendvayt. Ez pedig visszafojtotta sóhaját és rámondta, hogy „tökéletes." Nem volt lelki ereje e csodaszerü leány előtt őszinte vallomást tenni . . . * Néhány nap múlva komoly arccal lépett be Lendvay Faludyék szalonjába. Ella a nagy márvány kandalló közelében ült, elmélyedve olvasta Beuiczkynének „Rang és Pénz" cimü regényét. Az orvos üdvözölte és hirtelen igy szólt hozzá: „ KI la, imádott angyal! egy kéréssel jöttem önhöz ... Ne tagadja meg kérésemet . . Leghőbb óhajomat, legőszintébb tanácsomat teljesitenie kell ... Az idei telet édes anyjával az enyhe levegőjű Olasz földön töltse el — az én kedvemért is . . . És a leány most már jól olvasott a nyitott könyvből Az Ön kedvéért is" ? . . . Igen — megyek . . . Ámde mondja, kedves doktor, miért ez az elköltözés ? .. Miért kell itt hagynom „Önt is" . . Ah ! . . meglelém . . Talán délen — nemde jól mondom — „talán délen, Itália enyhe, naraucsillatos levegőjében, rózsaszirmokkal megtöltött párnák között könnyebb és gyorsabb a kimúlás" ? Most azután igazán kikacagta saját élcét, féltvo őrzött nagy titkát. * Két hónap múlva megjött a lesújtó gyászhír, Ella halála. A gyászeset földhöz sújtotta azt az erőteljes férfiút. Pedig rég tudta már ezt, el lehetett rá régen készülve. De amikor nem szólhat már többé hozzá, — meg sem mondhatta neki szive hő szerelmét. Es viszontlátni őt majd menyasszonyi ruhájában, myrtussal övezett szé p Mai számunkhoz fól iv melléklet van csatolva.