Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-05-06 / 18. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. május tí. 18. szára. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 Irt. Egy szám Ara 10 kr. Hirdetmények : ;i hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Kélyegdij 30 kr. Nyiltfér petitsura 12 kr. i, közművelődési és i A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak isméit kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az idealizmus. A niai kor realizmusa egymásután sodorja el a mult időknek klasszikus korából megmaradt ideális vonásokat. Az idealizmus lassankint kimegy a divatból. Ma már ideálisán gondolkozni, érezni nem modern, nem tetszetős dolog. Ha azt akarod, hogy ki ne nevessenek, vagy fölötted ne szánakozzanak, ha idealista vagy is, jó lesz azt titokban tartani. Mert hát mi az élet ? A létfentartás realizmusa. És mi a realizmus? Az élet érvényesítése a létfentartásra. Ezt vallják korunk nagy reálistái s ezzel mindazokat a törekvéseket, mikkel az emberi életnek eme mindennapi apró-pénzre váltását meg nem eléglő, magasabb regiókba emelkedő lelkek a közönséges létfentartás méretein túli célokért küzdenek, — haszontalanoknak, a reális élet szempontjából semmit sem érőknek tekintik. Minek az életidőt felhasználni olyan célok utáni küzdelemre, amik azonnal nem tőkésíthetők & a realizálhatatlan erkölcsi hasznon kiviil egyáltalán semmit sem kamatoznak ? ! Az erkölcsi haszonból — bármilyen óriási mennyiségben emeljék elénk — kenyeret gyúrni nem lehet. Tessék jóllakatni az emberiség millió éhezőjét erkölcsi elméletekkel ! Ha kenyerem van, ha jóllaktam, nyugodt lélekkel elmélkedhetem ama nagy problémákról, miknek megoldásától az emberiség idealisabb színvonalra jutása függ s igy egyensúlyban maradhat nálam az élet realizmusa az idealizmussal. Tehát először élni, azután gondolkozni a magasabb célokról! Ezt hirdetik a kor modern apostolai. És bizonyos tekintetben igazuk is van, mert a helyes út csakugyan az, mikor a realizmus és idealizmus a hatás egyenlő erejével ölelkeznek a lélekben. Csakhogy az a baj, hogy ez az egyensúly nincs meg s hogy akkor, mikor ezt az egyensúlyt föl akarjuk állítani, a I gyakorlati élet mérlegén rendesen az idealizmus serpenyője billen föl. Mindenütt: a mindennapi társaséletben, a családban, a politikában, az irodalomban egyaránt H realizmus nyomul előtérbe ; ez képezi a m ii kor áramlatát. És ha nem akarsz ezzel az áramlattal úszni ; ha fölteszed magadban, hogy azokat a vonásokat, mik talán valami fiatalkori hatás folytán, vagy valami eltörülhetetlen emlék gyanánt lelkedben megmaradtak, — érvényesíteni fogod : minden lépten, nyomon kinevetnek, sentimentalis bolondnak tartanak és ha esetleg sorsod nagyobb, tágasabb szerepkört jelölt ki számodra, — jól vigyázz, liogy Lipótmezőn ne végezd pályafutásodat. Ezt rendesen meg is gondolják jól azok, akik még ideálisan éreznek és gondolkoznak és o o találkozunk a gyakorlati életben akárhányszor olyan egyénekkel, kik azért, mert a kinevettetés, vagy szánakozás eshetőségének magukat kitenni nem akarják, — inkább annak az elméletnek nyomán, hogy „ha farkasok közt vagy, ordíts a farkasokkal" — maguk is teljesen reális felfogást vallanak, a leikükön emlékként maradt zománcot pedig elrejtik. Már a fiatalok, a magasabb osztályok tanulói, a serditlőbb leányok is affektálják az idealizmus megvetését és játszák azt a blazirtságot, ami hiladotabb korunknál már nem aft'ektácio, hanem a reális élet örömeiből kifogyott modern lélek igazi vonása. Már az iskolák padjaiban eikezdődik a gúny mindennel szemben, ami az emberi lelket, az valóság rögei közül csak egy pillanatra is kiemelhetné. Már azok a fiatal teremtések, akiknek még lelkén ,,a natura" ott van az idealizmus zománca, — komoly képpel próbálgatják játszani az élet nagy matematikusait, kik ajkbiggyesztássel vesznek mindent, ami az életben nem reálísálható. Mi lesz ezekből azután abban a korban, mikor már szintén ,,a natura" lohad még a legidealisztikusabbb lélekben is az eszményi célok i iránt való lelkesedés tüze?! Vájjon nem az élet realizmusának túlsúlya okozza-e, hogy napjainkban megőszült agg emberek, kifogyván az életnek aprópénzre váltható reális gyönyörűségéből, — vagy teljesen fásulttá lesznek minden iránt, vagy pedig öngyilkosokká ? Mert mit is kereshet már a földön, minő gyönyörűséget találhat az életben az olyan ember, aki az életet a maga reális oldalával használni már nem tudja s akit e reális szempontokon kivül semmi magasabb cél, semmi ideál nem csatol az élethöz, a földhöz ? Ma már az olyan öregség, — mely bágyadt fényű, de azért mosolygó, mint az alkonyi ég, — a nagynagy ritkaságok közé tartozik. Ha találkozunk vele, szinte álomképnek tűnik fel az a messzemult klasszikus kor világából. Rendesen mogorva, zsémbes, szatirikus képű öregekkel találkozunk, kiknek lelkében csirája sincs az élet költészetének, mely alkonyukat megaranyozhatná. Annyi és annyi komor vonás int bennünket, hogy térjünk vissza az élet ideálizmusához, hogy legalább egyensúlyozzuk vele a reálizmus túltengését: azért mi mégis csak megmaradunk az élet nagy mathematikusainak ; mégis csak tovább hisszük, hogy a „kétszer-kettő" mellett halomra dűl az életnek minden költészete ; hogy csak az üdvözít, az boldogít bennünket, ami anyagilag is értékesíthető. Es váltogatjuk a maga értékére, reálizáljuk az életet és küzdünk és boldogtalanok vagyunk egész a sirig. Megyei rendes közgyűlés. Május l.

} 2-án. Zalavármegye törvényhatósági bizottsága május havi rendes közgyűlését a bizottsági tagok élénk részvétele melett tartotta meg Svastits Benó tőispán őméltóságának elnöklete alatt f. hó 1. és 2-áu. Elnöklő tőispán üdvözli a megjelent bizottsági tagokat; jelezi, hogy a törvény értelmébeu e közgyűlésnek fő tárgyát az évi zárszámadások képezik, továbbá oly administrátionális ügyek, amelyekben érdemlegesen intézA „Zalamegye" tárcája. Örült s z e r e 1 e 111. — Novella. Irta: Dr. Jenvay Gáza. (Folyt, és vége.) Másnap — mint rendesen — Miklós a grófi család körében töltötte az estét. Az agg főúr azonban — nem a legjobb hangulatban lévén — figyelemre sem méltatta titkárját. Köszvényes lábait a duzzadó chaise-longue on végignyujtva, kedvetlenül szürcsölgette theáját s ugy látszott, hogy még a grófné művészi játéka is terhére volt. Miklós, halvány arccal s mozdulatlanul, mint egy szobor, ott állt a zongora mellett, úrnője háta mögött és csak alig birta roppant izgatottságát s zavarát elpalástolni. Néha néha, télve, lopva, oda oda pillantott a zsém bes öreg úrra s megremegett egész valójában, ha tekintete véletlenül találkozott a gróféval s össze kellett szedni minden erejét, hogy le ne roskadjon lábairól. Aggódva, rettegve nézte, mint torzulnak el lassan lassan a beteges ember vonásai, látta, amint kezét fenyegetőleg emelte a magasba, nagy nehezen feltámaszkodott a pamlag ván kosaira s azután egy fájdalmas kiáltással hanyatlott oda vissza. A grófné ijedten ugrott tel a zongora mellől s lérjéhez sietett. — Semmi! Semmi, már elmúlt! — szólt gyenge hangon az öreg ur, miközben hálásan szorítá meg nejének fehér kezeit. — Már jobban érzem magamat. — De hisz egészen fel vagy hevülve. Lázad van. Mily lörró a fejed. .Jer a másik szobába, mig kipihened magadat, itt roppant nagy a hőség. A gróf szótlanul engedelmeskedett s neje karjaira támaszkodva, kitámolygott a szomszéd terembe. Miklós, amint egyedül maradt, óvatosan hordta körül zavart tekintetét s mint a hiúz, oda lopódzott a pamlag előtt álló kis asztalhoz, egy üvegcsét vett elő . zsebjéből s annak tartalmából pár cseppet öntött a gróf j theájába, azután újra visszatért előbbi helyére s télig eszméletlenül egyik közeli fouteuilba rogyott s csak akkor kezdett egy kissé magához térni, midőn a grót neje karján ismét a salonba lépett s elfoglalta helyét a kényelmes pamlagon, mig a grófné újra oda ült a zongora mellé s folytatá az előbb félbeszakított ábrándot, melynek mélabús aceordjai egy chaossá folytak össze Miklós zűrzavaros lelkében. Majd egyszerre elnémultak az édes hangok, a szép asszony felkelt helyéről, oda lépett férjéhez, gyengéden megfogta kezét s a következő pillanatban velőtrázó sikol tással zuhant a drága szőnyegekre. A zajra előrohant a szomszéd szobákból a cseléd ség s mindenki a gróf segítségére sietett, ki eltorzult arccal, élettelenül feküdt a pamlagon. — Vége van! . . . Meghalt! — zokogott a szép asszony s apró fehér kezeivel elfödte könyektől borított arcát. — Megütötte a stél — szólt közbe az Öreg kul csár, ki legjobban megőrizte hidegvérét. — Hamar, gyorsan orvosért t — G.orsati, . . . gyorsan orvosért ! . . . megütötte a szél ! szólalt meg szakgatott hangon, e pillanatban, a titkár is, azután mint egy őrült rohant ki a szobából s a lelkiismeret furdalásaitól űzetve, erdőn, mezőn végig, bolyongott egész este és csak késő éjnek idején tért lakására, teljesen megtörve félig őrülten. Nagy bűne, végtelen szerelme azonban otthon sem engedte nyugodni. Kínos vergődés között tölté az egész éjet, alig várta, hogy megvirradjon s láthassa, beszél hessen a csábos asszonynyal, kiért eladta lelkét a po kolnak. Heggel azután, halál sápadtan s önmagából egészen kikelve sietett a grófnéhoz, ki hangos zokogás között, önfeledten vetette magát a bűnös ember karjaiba. — Menj! Távozz 1 — szólalt meg elhaló hangon rövid percek múlva, amint egy kissé legyőzte első telindulását s gyengéden kibontakozott az ölelő karok közül. — Együttlétünk még gyanúra adhatna okot. Miklós némán, esdőleg emelte karjait a szép asszony felé, Sabina azonban elutasítólag intett kezével. * ¥• * Ileczédy gróf váratlan elhunyta nagy részvétet keltett a környéken. A halál rögtöni bekövetkezése azonban legkisebb feltűnést sem okozott. A grót már idős ember volt, nagyon is rendetlen életet élt, szélhiidési bántalmakban gyakorta szenvedett s maga a család régi orvosa is úgy nyilatkozott, hogy a szeszes itaok mértéktelen élvezete vitte sirba a szenvedélyeiben határt nem ismerő elaggott főurat. A temetés nagy pompával, fénynyel ment végbe s a gyászszertartás alatt nem egy szemben csillant meg az igaz fájdalom könye Hetek, hónapok multával azon ban feledésbe ment a szomorú eset s rövid télévi gyász után a kastélyban is visszatért minden a régi kerékvágásba. Csak Miklós számára nem volt feledés, csak őt nem hagyta nyugodni setét lelkiismerete. Kerülte az embereket, félt, hogy homlokáról olvassák le iszonyú bűnét. Orák hosszatt elbolongott egymaga a park legelhagyatottabb helyein ; de nyugtát nem lelhette sehol 3 egyedül csak a grófné körében tudott, habár pillanatokra is, szabadulni attól a fekete rémtől, mely lépten nyomon üldözte. Csakhogy a szép asszony is nagyon megváltozott férje halála óta. Magas rangú udvarlók, dúsgazdag kérők rajongták körül s versenyeztek kezéért s igy nem csuda, ha az egykori szegény tanítónak csakhamar érezni kellett a mellőztetést s a boldogtalan ember, kit eddig egyedül a grófné szerelme s azon édes remény kötött csak az élethez, hogy majdan bírhatja, magáénak mond hatja szive bálványát, — a féltékenység ördöge — lelkiismeretének furdalásaitól gyötörtetve s iszonyú bűnének felfedezésétől rettegve — kétségbeesésében nem egyszer nyúlt a gyilkos fegyver után, hogy önkezével vessen Mai számunkhoz fol iv melléklet van csatolva,