Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-04-22 / 16. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. április 22. Ifi. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 Irt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 1- kr. A „Zalamegyei gazdasagi egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A selyemtenyésztés fontossága. Midőn Kemény Gábor miniszter 1880-ban a szegszárdi selyemtenyésztő feliigyelőseget újjászervezte, hogy — tekintettel a selyemtenyésztés nagy hasznára — ezen iparágat hazánkban újból meghonosítsa: voltak, akik elismerőleg szóltak erről, a nemzetgazdasági tekintetben oly igen fontos intézkedésről, azonban nem hiányoztak olyanok sem, akik kicsinyelve a selyemtenyésztés után járó hasznot, roszalásukat fejezték ki eflelett, úgy, hogy a laikus valójában nem tudhatja, hányadán van ezzel a kérdéssel ? Mielőtt ezen iparág fontosságának kimutatásához fognánk, oszlassuk el a selyemtenyésztés hasznossága felől támadható kételyeket. Bármilyen iparág meghonosításáról és emeléséről van szó, felmerülnek bizonyos kérdések, amelyeknek sikeres megoldásával valósíthatjuk meg szándékunkat. Igy van ez a selyemtenyésztésnél is. Minthogy lehetősége az tgalji viszonyoktól is. függ, első kérdés, váljon klímánk alkalmas-e a selyemtenyésztésre? E kérdésre igennel felelhetünk; mivel az eperfa mindazon helyeken sikerrel nevelhető, ahol a szőlő megterem; a selyemhernyó pedig mindenütt haszonnal tenyészthető, ahol az eperfa diszlik. Uj kérdés gyanánt felmerül, képesek-e földmivelőink a selyemhernyó okszerű tenyésztésére? Ha az olasz, francia, német földrnivelők erre képesek, bűnt követnénk el, ha magyar földmivelőinktől megtagadnánkaz ehli9z kivánt ügyességet és értelmi képességet. Utolsó kérdés, haszonnal üzhető-e nálunk a selyemtenyésztés? Ugyanis bármily kedvezők legyenek a klimatikus viszonyok ; bármily ügyesek és értelmesek legyenek a munkások: biztos haszonra való kilátás nélkül balgaság volna o ö valakit ez iparág üzésére ösztönözni. A selyemtenyésztésnél főszabály a munkafelosztás elve. Eperfa termelés, selyemhernyó tenyésztés, selyemgombolyítás, selyemszövés, selyemfestés és végre a selyemszövetekkel való kereskedés mind külön önálló ágai a selyemkulturának. Ezeknek mindegyike nehézségekkel jár, külön ismeretet, ügyességet és főleg nagy tőkét kiván s így nagy merészség 'enne, ha valaki ezen iparágakból ogyszerre többet, vagy éppen valamennyit meg akarná honosítani. Csak a munkafelosztás elvének hódolva, várhatunk sikert a selyemipartól s akkor is csak úgy, ha az a nép különböző osztályainak nyújt, jövödelmező foglalkozást. A selyemtenyésztés megteremtésének és fejlesztésének ellenzői keveslik a vele járó hasznot. Szerintük földmivelőink, akik oly nagy terjedelmfí földnek birtokosai, sokkal jobban tudják értékesíteni idejüket. Ezek azonban feledik, hogy a selyemhernyótenyésztés olyan időben történik, amikor a kerti és mezei munkák mellett földművelőinknek, ha ugyan velük is akarnók gondoztatni a selyemhernyókat, erre is marad elég idejük. Nem ismerik földmivelőink anyagi körülményeit; nem tudják, vagy talán nem akarják tudni, hogy az igy szerzett összeget oly időben kapják, amikor erre leginkább reá varinak szorulva s a pénzhez a legtöbb esetben csak uzsorakamat mellett juthatnak. Ebben az időben szokott földmivelő osztályunk eladósodni. Hazafiúi kötelességünk, hogy megmentésére minden alkálid 1 ÖJ o mat megragadjunk. Karoljuk hát föl és terjeszszük az eperfanevelést és selyemhernyó tenyésztést ! Ezzel is egy eszközt adunk polgártársainknak, amelylyel őket az eladósodástól megmenthetjük. A selyemknlturának első és elengedhetlen kelléke a selyemhernyók tápanyagának, az eperfának nevelése, ami az egyes községeknek és földbirtokosoknak lenne feladata. Földmivelőinkre a legnagyobb befolyást gyakorló és minden hasznos és közérdekű ügyért nemesen buzgó papjaink és tanítóink, valamint községi jegyzőink eszközöljék tehát ki, hogy a községek lakói a mezei utak szélét, a legelők delelŐit, a lakóházak udvarait eperfákkai ültessék be; a kerteket és udvarokat a költséges kővagy deszkakerítés helyett élő eperfasö%

rénynyel vegyék körül. Tanítsák meg a népet a törpe törzsű eperfák okszerű nevelési módjára, melyek egy részt levélgazdagon is csak kis területű árnyékot vetnek és igy más növénytől a szükséges világosságot nem vonják el, más részt a levélszedést is fölötte megkönnyítik. Nagyobb földbirtokosaink vegyenek példát az olasz- és franciaországi földbirtokosoktól, kiknek szántóföldjeit, és rétjeit eperfák veszik körül, legelőik pedig ilyenekkel vannak befásítva. Ily módon a selyemhernyótenyésztéshez szükséges eperfalevél mennyiséget a többi gazdasági növény megkárosítása nélkül nyerhetjük. Ami magát a selyemhernyótenyésztést illeti, ezt csak kicsinyben a nép alsó osztálya részéről véljük eszközöltetni. Ezek a szükséges eperfalevelet akár a község területéről iugyen, akár földbirtokosaink területéről a termelendő gubómennyiség értékének bizonyos hányadrészéért szedhetnék. Agubónyerést nagy tenyésztőkben űznie nem lenne tanácsos. Olasz- és Franciaországban nagy tenyésztőt alig találni. Ezek a kisebb tenyésztőkhöz viszonyítva, nem járnak haszonnal ; mert nagy, költséges eszközökkel felszerelt, tisztán csak erre a célra berendezett helyiségeket, nagy szánni, értelmes, ügyes és főkép jóakaratú munkást igényelnek. Nagy merészség lenne kolosszális épületeket tisztán selyemgnbótermelés céljából emeltetni. A selyemtenyésztő nem vászon vagy posztógyár. Lenből és gyipjtiból, egész éven át lehet dolgozni, ha a szükséges tőkével és munkaerővel rendelkezünk, azonban a selyemhernyókat csak 5—6 héten át kell nevelni. Mit mivelnénk tehát az év többi tiz hónapján az épületekkel, eszközökkel, főkép pedig a munkásokkal ? A gubótermelésnek az olasz és francia alsóbb néposztálytól már nagy idő óta gyakorolt kicsinyben való eszközlését külön, e célra l emelt épületek és költséges eszközök nélkül is A „Zalamegye" tárcája. Ö r ii 11 s z e r e 1 e iu. — Novella. Irta: Dr. Jenvay Géza. Gyönyörű szál legény volt. — A falubeli leányok rajongtak, verseugtek érte s boldognak érezte tnagáf, kire csak egyszer is mosolyogtak azok a szénfekete szemek. Bodor Miklóst azonban csak jegyzőék Juliskája felé vonzotta szíve. — Szerették, imádták egymást s boldogságuknak mi sem állt útjában, mint az a nyomo ruságos fizetés, melylyel nálunk a segédtanitókat szokás „javadalmazni." Mikor azután, hosszú két év elteltével Miklóst rendes tanítóvá választotta meg a község — le volt küzdve az utolsó akadály is, meg volt a mindennapi kenyér, — végre teljesülhetett szivük leghőbb vágya : egymáséi lettek. Az igaz, hogy csak csekély pár száz forint járt ezzel az ujabb állással is; de hát nem elége ennyi egy szerelmes párnak? Vagy nem mondta e el Juliska százszor és ezerszer, hogy: „veled boldog leszek a legutolsó kunyhóban is." csakugyan boldogok is voltak. Hiába irigykedett a világ, hiába sugtak-bugtak a falubeli szép asszonyok s leányok, az ő boldogságuknak, szerelmüknek nem árt Itattak semmit s az a szőke fiirtii kis angyalka, kivel az első évben áldotta meg őket a sors, csak még szorosabbra lüzte a kél szerető sziv között a kapcsot, melyet — azt hitték — hogy az életben nem is fog szétszakít hatni semmi; de semmi. S mégis, hogy megváltozott minden, rövid néhány év múlva! Hogy kihűlt az a forró sziv, mely egykor oly szenvedélyesen dobogott; milyen hidegek lettek azok az üde ajkak, mik csak nem rég oly forrón tudtak I csókolni. S uiikor már másodszor is beköszöutött a sze | rény hajlékba a gólya, s a sovány jövödelem mind szűkebben lett elég a család növekvő szükségleteinek fedezésére, milyen elégedetlen lett sorsával a kis asszonyka, ki egykor azt hitte, hogy a szegény kunyhóban is boldog lehet az ember azzal, kit igazán szeret s milyen hamar elfeledte, hogy éppen abban áll a boldog családi élet titka, hogy oly édesen tudjunk csókolni akkoi is, ha üres az asztalfia, mint. akkor, ha van kenyér; ha az élet nehéz küzdelmeiben van elég bátorságunk megvivni a gonddal s ha van erőnk holtomiglan holtodiglan hordozni a türelem keresztjét, midőn csapások látogatnak bennünket; ha nem keressük, ki, mit hozott a házhoz, hanem együtt keressük meg azt, ami — nincs! Csakhogy, sajnos, ehhez manap az asszonyok közül már nagyon kevesen értenek! — Mit törődött Juliska is azzal, hogy honnét szerzi meg az ifjú férj azt, ami nincs, ő csak a szegénységet látta s a nélkülözés keserűséggel tölté el egész valóját. — Komor, szótlan, hideg, közönyös lett minden iránt s lassan lassan kihalt szivéből a szeretet s elfeledte, hogy az Isten oltára előtt örök és igaz szerelmet esküdött az élet minden bajaiban. S Miklósnak mindezt végig kellett nézni. Ismerte a bajt; tudta, hogy a fiatal asszony lelkébe az elégedetlenség fészkelte be magát; tudta, hogy a szegéuység oka mindennek s még is nem változtathatott sorsán, nem tehetett semmit, vagy ha tett is, az ő keserves fáradságának jutalma vajmi kevés volt ahhoz, hogy vissza varázsolhassa családjának letűnt boldog napjait. Igy ment ez hónapról hónapra, míg nem egyik nap váratlan dolgok történtek. A nyirlaki grófné — ez a szépségéről messze vi déken hires asszony — nevelőnek hívta meg a szegény tanítót a kis comtesse ek mellé, fáradozásaiért épen két szer annyi jövedelmet helyezett kilátásba, mint a mennyi a nyomorúságos tanitói fizetés volt. Miklós kapva kapott e fényes ajánlaton s azt hitte, hogy most mar örökre száműzve lesz otthonából a szegénység s ezzel együtt az elégedetlenség s újra visszatér oda az egykori boldogság. Pedig, hogy csalódott szegény ! Eleinte ugyan ugy látszott, miutha Juliska is boldogabb, uiegelégedettebb volna, mint csak nem rég, hanem mind ez csak csalóka látszatt volt. Szive maradt a régi hideg sziv, melyből örökre kihalt az a forró érzemény, mely oly boldoggá tette egykoron az iíju férjet. (Jsuda e hát, ha ily körülmények között s egy ujabb csalódás után, az ő lelkébe is befészkelte magát a keserűség; ha utóvégre neki is terhére kezdett lenni az élet gondja, mely csak addig'nem nehéz, mig kárpótlást nyer a sziv az édes családi boldogságban, amit ő otthon már Inában keresett. Elfásultan. szétzúzott szívvel lézengett napról-napra s meghasonlott lelke nem talált sehol és semmiben megnyugvást. A délutáni órákat rendesen a kastélyban töltötte s alig volt már egyéb óhaja, mint hogy kiérdemelje a grófné elismerését s kegyeit, ki a nyomasztó szegénységben, mint egy mentő angyal, jelent meg, hogy kira gadja őt és családját a kétségbeejtő nyomorból s kinek gyermekei neveltetése oly nagyon is a lelkén látszott feküdni. Ritka nap volt, hogy a tanteremben fel ne kereste volna őket. Negyedórákon át ott időzött körükben, figye lemmel hallgatta tanítójukat, ki a stúdiumokban egészen elmerülve, észre sem vette, hogy a szép asszony néha néha percekig rajt feledi égő szemeit. Csak akkor rezzent meg, mikor egyik délután oda lépett hozzá egész közel s a legmelegebb szavakban adott kifejezést, a kis coui tesse-ek előmenetele feletti megelégedésének. A szegény tanító, kit az elismerés e uagyon is leereszkedő és soha remélni sem mert módja egészen megzavart, tiszteletteljesen emelkedett fel helyéből s midőn mélyen meghajolva, kezet csókolt volna úrnőjének, ugy érezte, hogy azok az apró bársony kacsák forrón szorítják meg az övét s úgy vette észre, mintha azokban a mélységes fekete szemekben nem annyira az anyai öröm s büszkeség, mint iukább a féktelen szenvedélyek szikrája lobbant volna fel, mely egész a szivéig hatolt a szegéuy nevelőnek. Mai számunkhoz fol iv melléklet van csatolva,