Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-06-10 / 23. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1891. junius 10. 23. szám. ZALAMECTE társadalmi, közművelődcsi és idíiú hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentellen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kUldUnk vissza. Megjelenik minden vasárnap. Nehéz idők. II Nemcsak a magasabb körökben, hanem lent, a társadalom alsóbb rétegében is, nagyon komorrá, sötétté válott a helyzet. Valami kinos, szinte megmagyarázhatatlan nyomás nehezedik egyeseknek, nagyobb köröknek, sőt — mondhatni — az egész társadalomnak lelkére. Mindenki érez valami olyasfélét, ami nagyon rokon a megelégedetlenséggel, 'de sejtelmes érzésének nem adhat mindenki kifejezést, mert az elégedetlenség még nem nyert mindenkinél teljes alakot oly mértékben, liogy belőle kibontakozhatott volna egy új, határozott vágy, törekvés oly irány felé, honnan a megelégedést legalább jó reménynyel várnia lehetne. A társadalom fölött ná^nk is, más nemzeteknél is sötét felhők gomolyognak, egyet-egyet villámlik is, hol távolban, hol közelben ; tartunk a zivatartól, de nem nagy prófétának kellene lenni annak, aki megtudná mondani, hogy mikor tör ki a vihar ? vagy hogy egyátalán kitör-e ? A társadalom békéjét fenyegető' felhőkkel is csak úgy vagyunk, mint a természet felhőivel. Néha fenyegető, borzalmas fellegek kavarognak fölöttünk ; villámlik és mennydörög; azt hisszük, hogy elkerülhetetlen a vihar. Egyszerre azonban jön egy kedvező széláramlat, mely a nehéz idő bekövetkezését elháritja. Máskor meg a derült égen csak itt-ott mutatkozik pár felleg s egész váratlanul zivatar zudul ránk. A nehéz időjárásnak nincs biztos mathematikája sem a természetben, sem a társadalomban. Azok, kik a vihar pusztitásától féltik a csendes béke alkotásait, a nyugalmas haladás, a békés fejlődés szinvonalam erősen verejtékezve buzgólkodnak, hogy a vihar kitörését megakadályozzák s a társadalom felől a nehéz idő bekövetkezését elhárítsák, de hogy ez az őszinte törekvés, ez a rengeteg sok nehézségbe ütköző munka sikerül-e ? — ki tudná megmondani! Annyi bizonyos, hogy jelenlegi viszonyaink között nem csupán a politikai békés viszonyok l'entartása jár nagy áldozatokkal, de sok áldozattal, sok lemondással jár a társadalmi kifejlődés békés biztosítása is. Fegyveres béke ott; fegyveres béke itt is. A társadalmi törekvések különböző táborai egymással szemben állanak talpig fegyverzetten. Mindegyik óhajtja a békét, de kész a háborúra is. Hogy az egymással szemben álló táborok között az erős fegyverkezés dacára sem tör ki a harc, csak onnan van, mert mindegyik tudja, hogy a kitörő háború vihara ugy megrázza az egész emberi társadalmat, hogy utána annak képe óriási változáson fog átmenni. Egyik tábor sem sűlyedt a fanatizmusnak, az elvaduitságnak arra a színvonalára, hogy egy ilyen vihar következményeit nemtörődömséggel, közönynyel vehetné s egykedvűen nézhetne az elé a roppant erkölcsi felelősség elé, mely a vihar megindításából föltételenül reáhárulna. Farkas fete-á-tete diplomáciája játszik itt is. Mindenesetrenagy lángelmének kellene lenni annak, aki gyökeres módot találna a társadalmi lefegyverzésre, azután még a feltaláló lángelménél is nagyobb, hatalmasabb erejű sziv kellene a föltalált mód keresztülviteléhez. Nálunk Magyarországon a társadalmi békét csak egy érzelem biztosíthatja. A hazaszeretet! Ha az elégedetlenséggel telített magyar társadalom irányadó tényezői őszinte, komoly hazafiak, testestül-lelkestül magyarok (pedig föl kell tennünk, hogy azok !) akkor inkább rezignálni fognak, mintsem a hazát rázkódtatásnak tegyék ki olyan időben, mikor más oldalról is nehéz felhők tornyosulnak föléje. Nem azt akarjuk mondani, hogy nálunk a helyesebb társadalmi kialakulások kérdésétől mindenki elálljon és elejtse véglegesen a lobogót, melyet a jobb és szebb jövő kivívása érdekében kitűzött, hanem csak azt, hogy minden törekvésnek lobogóját szentelje meg békével az édes magyar haza és rokontalanul álló, viharvert nemzetünk legszentebb érdeke. Igazán egyedül, igazán rokontalanul állunk mi magyar nemzet az európai népek óceánjában. Kevesen, nagyon kevesen vagyunk ahoz, hogy számarányunkkal imponálhassunk. Ha tehát még is imponálni akarunk, csak azzal a belső erővel érhetjük el ezt, mely a különböző törekvések küzdőinek békés, testvéries érzésében gyökeredzik. Mert amint kétségtelen, hogy a mi társadalmunk sem zárkózhatik el a földrészünkön keletkezett különböző társadalmi mozgalmak és irányzatok szellemétől : úgy kétségtelen az is, hogy a különböző törekvések diadala érdekében nem kell okvetlenül rázkódtatásnak kitenni hazánkat. Diadalt biztosíthat egyiknek vagy másiknak (bizonyára a kor szellemébe legjobban beillőnek) a békés kifejlődés is. Ha mi a testvéries béke és türelem nemzetboldogító és hazabiztosító jelszavával állunk a különböző törekvések zászlói alatt s nyugalmasan bevárjuk a korszellembe illőbb irány győzelmes kibontakozását: akkor megtörténnek hazánk társadalmában a korszerű átalakulások minden erősebb rázkódás nélkül s azok a fellegek, mik most hazánk fölé gomolyogva, nehéz idővel fenyegetnek, — néhány ártatlan villámlás és dörgés után vihartalanul fognak elvonulni. Az „édes" magyar tengerről. E címmel a „Corr. du Pesth" a következőket irjat Kincses Balaton ivadja beköszöntött. A partok virányai teljes pompában virulnak : a pkylloxera tarlott avaron az amerikai szölőtelepek dúslombú borágai zöldellenek, • reményt keltve a csüggedő gazdákban, sikert biztosítva a fáradalmas munkára. Még pár év s az ország leghiresebb borhegyei ismét felveszik egykori diszes mezüket. . . ismét benépesülnek az elhagyott szőlőházak, daltól hangos lesz ismét a hangtalan part. Szépséges gyöngye az országnak, az „édes" magyar tenger tavaszi ünnepei most vannak napirenden. A tizen két parti fürdő most nyilik meg. A parti Metropolis, Balaton-Füred már kibontotta zászlait mult vasárnap s azóta naponta mind több s több fürdővendéget hoz oda a siótoki gőzhajó. Balatonfüred illustris mentora, a bíboros hercegprímás, palais ját is rendbe hozták már az udvar emberei; most a parkban munkálkodnak a kertéssek, hogy mire pár nap múlva a szeretett egyháznagy meg érkezik, teljesen elkészüljenek. Mikor a főrendiházban a polgári házasság második vitája is befejeztetett, a hercegprímás ő eminentiája azonnal leköltözik Balatonfüredre, hogy az életetadó tiszta ózonon ismét felüdítse az izgalmak — zsibbasztotta idegeit. A „Zalamegye" tárcája. Szeretlek. Irta : Kovássy Elemér. Galay Jenő bement a parkba, ösztönszerűen, szokás hói, anélkül, hogy ez határozott célja lett volna, midőn szokatlan korán, a reggeli órákban sétára indult. Botját hátán keresztbe fektetve, két karja alá fogta, ugy járkált alá s fel a kanyargós utakon. Elfáradt, leiilt egy sürü fenyő csoportban a fehérre fostett padra. Botját kivette karja alól, sziveket rajzolt vele a homokba s a kész rajzot elsimította cipője talpá val. Párszor ismételte ugyanezt, mikor barátnője, a kastély úrnőjének sógornője, kipirult arccal váratlanul a •enyőesoportba lépett. Kölcsönösen megvoltak lepetve. Nem is vettem észre Jenő, hogy Ön itt van, eltakarták előlem a siirii kis fenyők. S ha előbb vesz észre? „Nem lett volna hozzám szerencséje." S igy? „Nos igy — maradok, szólt s egyszersmind üdvöz létül oda nyújtotta a különc nő finom, fehér, keskeny kezét a szintén különc, daliás szép ifjúnak. A leány arcán valami dac látszott, hangja keserűség és felindulástól remegett. Jenő mindezt észrevette. Blanka! kegyed nincs rendes kedélyhangulatban. Eltalálta. Megint a . . . (nem fejezhette be szavait, Blanka közbe vágott.) „Sógornőmmel jáisztunk el egy jelenetet, melynek vége szomorú lehet. En és ő meg nem fogjuk érteni egymást soha. Én a század végének gyermeke vagyok, szabad szellemmel, a mellett büszke szivem van, mely nem rajong senkiért s mégis érzékeny a legkisebb sértésre. O épen ellentétem. Éu szegény, árván maradt leány vagyok, kiuok szemére van vetve minden falat kenyér, mt e citra házban elfogyaszt. — A túlfeszitetthur elpattan, véget kell vetni végre e tarthatatlan hely zetnek ; én az ő házában, az ő kenyerén s szeszélyének hódolva, tovább élni nem akarok ! A leány megrázta szép tejét, pár hajtüje kiesett s hamvasszőke dús haja sugárözönként hullott le fehér nyakára, gömbölyű vállaira s onnan csaknem egész bokáig. Szemeit könnyek homályosították el, torkát összeszorította valami: érezte, ha szólni fog e pillanatban, zokogásban tör ki. Hallgatott tehát, nehogy gyengének lássa egyetlen barátja, kit legtöbbre becsült összes férti ismerősei között s aki egyedül tudta, hogy e leány még nem szeretett senkit s egy gyűlölt emberhez akarja hozzá erőszakolni sógornője, ki, mert akaratát nem teljesité, minden percét megkeseríti. Amint ott állt a festői szép nő, az ifjú csak nézte, nézte, aztán hozzá lépett, megfogta kezét (nem vonta vissza) s megszólalt érces, erős, rokonszenves hangján : És mily módot talál a menekülésre? A leány sötét fekete szemei felvillantak, elszántság látszott bennök, mikor tompán határozottan feleié : „A halált." Ez,hideg, szomorú és ki tudja, nem rosszabb e az életnél. Én ajánlok önnek valamit. „S mi az? ónálló ember vagyok, ura tetteimnek, felajánlom kegyednek kezemet anélkül, hogy annak elfogadása által egyébre lenue kötelezve, minthogy nevemet viselje, jogot adjon neke m bálba, színházba elkísérnem : egyéb ként élhet tetszése szerint. Nos, ez az egyedüli mód a menekülésre. Elfogadja? „Gondolkozni fogk felőle." Még valamit, ha szive valaha szeretni fog valakit, ugy egyetlen szavára vissznyeri szabadságát. Elváltak, az ifjú távozott és — két hét múlva a különös pár megtartotta esküvőjét. II. Az orvosok egymásnak adják az ajtó kilincsét. Galay Jenőné beteg, nagyon beteg. Consiliumot tartanak felette és kijelentik fontos arccal, hogy itt nem segíthet egyéb, mint csoda, vagy oly gondos ápolás, melyet csak anya adhat gyermekének. Csend van. A lámpa félhomálylyal ég a beteg szobájában, hol egy halvány ember már 5 öd napja virraszt Blanka ágya mellett, honnan csak akkor távozik, ha a nő egy pár percre magához tér. De amint elveszti eszméletét, a halvány ember felváltja a fogadott ápolónőt, s virraszt tovább mint egy anya gyermeke felett. Most, amint hátradől székén, a kimerültség erőt vesa rajta, elszunnyad, Blanka magához tér, szétnéz, megpillantja , megösmeri ápolóját, a nemest, a jót, a névleges férjet. Látja arcán a kimerültséget. Nem mer szólani neki, csendesen letörli könyeit, melyeket a meghatottság kerget szemébe. Amint végighúzva kezét selyem takaróján, aa suhog, férje felébred, ő lehunyja szoinoit. Szabályos lélekzeteket vesz. Jenő feléje hajol, hallgatja lélekzetvé telét, valami megsúgja neki, hogy már nincs veszély. Oly szép a nő, mint egy túlvilágról visszatért angyal. Jenő mindig közelebb hajlik arcához, már ajka csaknem érinti ajkát, akkor eszébe jut a feltétel, mit házasságához kötött, az embert legyőzi a gentleman : távozik halkan, nesztelenül, helyét a fizetett ápolónő foglalja el, kitől aztán mindent megtud az a halvány, javulásnak indult szép asszony. Szive, az az érzéketlen, megdobban, hisz az az idegen ember ugy ápolta őt, mint szerető anya a gyermekét. Mai számunkhoz fol iv melléklet van csatolva,