Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 27-53. szám)

1893-08-06 / 32. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. augusztus 6. 32. szám. ZALÁMÉ GTE JL I! 1, isi i r 31 SS A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől logadnnk el. Kéziratokat nem kliltlHuk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Nyelvében él a magyar! Ha van nemzet, melyet nyelve tesz azzá, a mi, akkor az a magyar nemzet. A magyar faj messze Ázsiából került e haza szent földjére és fajrokonok és testvérek segítsége nélkül alapított hazát és nemzetet. Megtartotta magyar fajú jellegét, dacára annak, hogy köröskörül teljesen elütő idegen nyelvi! és fajú nemzetek laktak ; dacára annak, hogy folyton vad ellenségek vették őt körül, kik kiakarták irtani a föld szinéről, bele akarták olvasztani saját nemzetiségükbe. Megpróbálták édes anyanyelvünket eltörölni tűzzel, vassal, morális kényszerrel, udvari rendeletekkel, szép asszony mézes-mázos szavaival ; voltak időszakok, mikor már siker kezdte koronázni elleneink nyilt- vagy orvtámadásait, de az igaz magyar sziv mindig megérezte azt, hogy ha a magyar nyelve elvész, akkor utána vész az alkotmány, utána az államiság, utána a haza. Es lerontották a gyász lepelt, mely ránk volt borítva, elmúlt a káprázat, a szem világosabban kezdett látni, az agy gondolkodni, a sziv működni és újra kezdett a nép magyarul beszélni, a költő magyarul énekelni s igy folytonosan harcolva nyelvünkért, elértük az ezredik évet. Es most, a mikor már azt hisszük, hogy ezer évi harc után, ha egyebet nem, de kivívtuk azt, hogy nyelvében él a magyar s e nyelvet feltétlenül tiszteli és elismeri minden, e hazában élő lélek, egy különös jelenséget látunk támadni. Itt bent a hazában vannak egyes társadalmi rétegek, melyek nyiltan merészelnek szembe szállani a magyar állam jogával, a magyar törvénynyel, egyszerűen negligálva nyelvünket, idegen szót, idegen nyelvet akarnak becsempészni, sőt követelőleg kezdenek fellépni, hogy mi magyarok ismerjük el az idegen nyolv jogosultságát hazánkban. Vájjon nem létezik-e már magyar társadalom, hogy ezt így tovább türjiik V ! Majd itt, majd amott az országban támad egy hamis próféta, ki templomban a szószékről, i&kolában a katedráról, nyilvános gyűlések alkalmával a legarcátlanabb módon szónokol nyelvünk ellen ; törvényszékeknél, bíróságoknál kihallgatások alkalmával nyiltan bevallják, hogy ők igenis tudnak magyarul, de elvök, hogy nem beszélnek magyar nyelven és a törvényszék elnöke kénytelen tolmácsot hozatni, hogy egy leendő fegyencet kihallgathasson és megérthesse, hogy az idegen nyelven mit beszél ? Sőt mi több, magyar hatóságaink saját hadseregünktől idegen nyelvű iratokat kapnak és megkivánják hazafias magyar hivatalnokainktól, hogy ők okvetlen megértsék az idegen nyelvet s talán még idegen nyelven válaszoljanak is reá. Te magyar társadalom és te nem látsz, te nem emeled fel tiltakozó szavadat e páratlan orvtámadások ellen ? Talán ismét gyászfát.yolt kezdenek borítani szemedre a XX-ik század és ezredéves ünneped előestéjén ? Már e század elején 1830-ban hoztak egy bölcs törvényt, melynek Viii-ik cikke kimondja, hogy az országban levő valamennyi katonai parancsnokság magyarul tartozik levelezni. Avagy nem ösmeri-e saját hadseregünk az ország törvényét, vagy ösmeri azt és nyiltan ellene mer szegülni? Mivé lesz akkor a társadalmi rend, ha egyes kasztok, egyes körök törvényeinket magokra nézve kötelezőnek el nem ismerik ? DS40-ben hozatott egy törvényczikk, a V1 -ik, melynek czíuie: „A magyar nyelvről." Mily szépen hangzanak annak bevezető sorai: (J felsége atyai szívének hiv magyarjaihoz viseltető jósága azon ujabbi dicső példáit, melyeket a nemzeti nyelv gyarapítása eszközlése végett a jelen országgyűlés alatt is adott, a karok és rendek mélyen tisztelik. Es ezután következnek sorban a pontok, hogy az országos felírások U felségéhez magyarul történjenek, a törvényhatóságok egyedül magyar nyelven szerkesszék felírásaikat, az egyházi hatóságok egyedül magyarul levelezzenek, a gyülekezethez a szent beszédek magyar nyelven tartassanak; minden vallásbeli A „Zalamegye" tárcája. Válságos utón. — Novella. — Irta: Keresztúry József. (Folytatás.) Hiába igyekezett tovább küzdeni magával Deményi Emma; testén végig szaladt a neki szabadult indulat. Ebben a pillanatban már csak nő volt. Két kezével belekapaszkodott Árkos karjába. — Ön mondhatja ezt? te mondhatod? Hát nem látod, hogy szeretlek ? Szeretlek, jobban, mint gyűlölnélek, ha elhagytál volna. Keszked a testem és nem birok j magammal. Nem tudom, hogy mit csinálok, csak szeret lek, itt vagyok, a tiéd vagyok ! . . . . Nem engedem tovább, hogy másé légy. Te az enyém vagy és nem is voltál másé! Nem bocsájtlak ! Választanod k»ll köztem és közte; akarom, hogy engem válaszsz — akarlak! Hajlékony, nyúlánk teste szinte hullámzott, amint egy egy indulat végig száguldott rajta. Árkosnak szörnyű melege volt, homlokán verejték gyöngyözött, mikor az igézetes test az izgalomtól bágyadtan foszlott le róla. Fölkelt; azt hitte, megbolondul, ha nem mozoghat valamit. Aztán megint visszaült s meglógta a leány kezét. — Sajnálom Önt! Deményi Emma fölemelte szemeit és rátekintett. — Ez minden, amit mondhat? — A dolgon már változtatni nem lehet. A mi boldogságunknak örökre vége van. — Tehát nem hajlandó a válásra? — Ha azt akarnám, uem tettem volna meg az első lépést. — Jó tehát! Már nyugodt vagyok újra; beszél hetünk. Ali hát az, ami önt kötve tartja? — A becsület és a gyermekem. — Es hogyha én azt mondanám, hogy az a gyermek nem az Öné, elhinné-e nekem? — Ne beszéljünk képtelenségekről ! — Es ha bebizonyítanám?! — Lehetetlenség ! Deményi Emma ekkor elővette a Ferek Annának szóló számlát és oda tartotta Árkos Adám szemei elé. IX. Árkosné egy idő óta bizonyos gyanakodással figyelt az urára. Feltűnt neki, hogy nagyon sokat jár az ügyvéd a házhoz; sokszor és sokáig tanácskoznak zárt ajtók mögött kettesben? Félt, hogy a gazdaság körül lesz valami baj, azért kell az ügyvéd. És a bizonytalanság csak lokozta aggodalmát. Meg akart győződni a dolog felől. Egyszer, mikor bizonyosan tudta, hogy férje eltávozott hazulról, bement a szobájába. Elő nem látott semmit. Megpróbálta kinyítani a szekrényt. — Nyitva volt, valószínűleg feledékenységből. Egyik rekesz aktacsomókkal volt tele. Kivette a legfelsőt. Egy kérvény volt, petitumában a következőkkel: „melyben Árkos Ádám nejétől, született Ferek Annától, a benn foglaltak alapján ágy- és asztaltóli elválását kéri." Árkosnénak kiesett kezéből az irás és elhűlt benne a lélek. Fölkapta az iratcsomót, bedobta a helyére, becsapta a szekrény ajtaját, mintha gyilkosok elől szaladt volna, eszeveszetten rohant ki a szobából, be a magáéba. Ott lerogyott a gyermekére. Az ura válik töle. Nem lesz apja a gyermekének. O elmehet majd, amerre tetszik. Ki tette ezt ? Ki tette ? Hangtalan ajkai közt, fuldokló fájdalmában egy nevet tördelt. Az tette, Deményi Emma tette! különbség nélkül plébánosoknak, egyházi szónokoknak, káplánoknak és segédeknek olyanok alkalmaztassanak, kik a magyar nyelvet tudják; a magyar nyelvnek tudása a katonai véghelyeken is gyarapíttassék, s a magyar ezredeknek kormányai a magyarországi törv-ényhatósáságokkal magyar nyelven levelezzenek. Felséges uram és királyom! A te atyai szived hű magyarjaid iránt ma sem változott meg, de igeius alattvalóid hűsége a magyar haza iránt megváltozott, mert igen sokan vaunak, kik a szentesített törvényeket nem tisztelik és annak ellene szegülnek. A te parancsod, a te akaratod, szent legyen minden honpolgár előtt ! (Jh nézz körül e hazában, Szent-István koronájának van még fénye, mely beragyog a sötétség minden zugába, királyi pálcád fenségével sújtsd le mindazokat, a kik ellene szegülnek az elődeid által szentesített törvényeknek! És te magyar társadalom ébredj éa zuditsd haragodat mindazokra, akik buta gőggel, hitvány rosszakarattal, szemérmetlen tudatlansággal nem akarják elismerni azt, hogy e hazában egyedüli jogos és törvényes nyelv a magyar ! Igen a magyar társadalom becsülete forog itt kérdésben. Ne ámítsuk magunkat, ne higyjünk azoknak, kik azt mondják, hogy soviniszták vagyunk, mert a magyar tanul és tud is idegen nyelveket, a külföld irodalmát minden müveit magyar ismeri és nagyra becsüli, de nekünk jogunk és kötelességünk itt a hazában az állam hivatalos nyelvén beszélni, levelezni és összes hatóságainknak kötelessége vissza utasítani minden olyan iratot, mely nem magyar nyelven, vagy legalább nem magyar nyelven is, lesz hozzá bek üld ve. Anglia, Német, Francia, vagy Oroszország hatóságai, pillanatig sem gondolkodnak azon, hogy idegen nyelvű iratokat visszautasítsanak-e és őket senki sem vádolja sovinizmussal, de a magyar, ha jogát követeli, akkor soviuista lesz. Nem ugy magyar társadalom ! Te még szabad vagy, téged még le nem nyűgözött a hi| Meg akarta ismerni ezt a nőt; szembe akart vele állani. Ugy, amint volt, — csak éppen egy kendőt terített magára, — neki indult, keresni. Nem gondolt vele, hogy alkonyodott s a mozgalmas utcákon már kezdték gyújtogatni a gázlámpákat. Azt sem tudta, merre indul jon, hol keressen, csak neki ment egy iránynak ; úgy hitte, meg kell találnia okvetlen. Közel a falakhoz, az árnyékban haladt. Meg-meg állt egy pillanatra, mikor valami ismerős arcot vélt látni, hogy meg ne lássák, aztán tovább hajtotta ösztöne. Egy saroknál végre megállapodott. Valamit mégis kellett határoznia, mert így nem érhet célt. Ebben a perezben hátulról megérintette valaki. Megrezzenve fordult vissza. Gidró gróf volt. — Engedelmet bátorságomért, szólt udvarias hangon a gróf — de kénytelen voltam megszólítani. Ön egyedül ilyen későn? Ne vegye tolakodásnak, ha megkérdezem, hová szándékozik ? Árkosné előbb valami ürügyet akart mondani, hogy megszabadulhasson a gróftól, de aztán ugy vélte, ez az ember útba igazithatná. Félre vonult egy kissé, hogy ne essenek a járókelők áramlatába és még jobbau arcára vonta a kendőt. — Ön szerencsémre jött, gróf ur — szólt suttogva. Útba igazítására van szükségem. Ön bizonyára tudni fogja Deményi Emma lakását. A gróf már sejtette, hányadán áll a dolog; csak épen hogy kérdezte. — Miért? Az asszony izgatott volt, ugy látszott, fázott is egy kicsit. — A választ engedje el most — szólt türelmetlenül. Jó — felelt a gróf. De talán kocsiba ülnénk, az ut jó hosszú odáig. Árkosné ráhagyta; nem törődött vole akárhogyan, csak egyszer ott lehessen.