Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 1-26. szám)

1893-02-26 / 9. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. február 26. 9. szára. ji iL Ül I rt\f i r si es m. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik, minden vasárnap. *J A legöldöklöbb fegyver. Aki figyelemmel kiséri az egyes államok évi budgetjeit: szomorúan kell tapasztalnia, hogy a népek keserves verejtékével áldozott adó legnagyobb részét a hadügyi kiadások nyelik el. Dacára annak, hogy úgy az uralkodók, valamint felelős minisztereik rendszerint a békét hangoztatják és ennek állandóságát helyezik kilátásb*

1 : mégis ezen folytonos békenyilatkozatokkal szemben, előttünk, laikusok előtt, megfoghatatlan okból az államok egyedüli és legfőbb törekvése a hadi létszámnak nem apasztására, hanem ellenkezőleg, évről évre nagyobb mérvű fokozására irányul. A hadi költségvetés emelésére nagyban hozzá járulnak a fegyverek tökéletesbítcsére irányuló folytonos törekvések, aminek természetes folyománya a már meglevő fegyvereknek átalakítása, vagy egészen újakkal való felcserélése. A különböző gyilkoló eszközöknek oly nagy mennyiségével rendelkeznek az államok, hogy borzadva gondol az emberi ész egy bekövetkezhető háború rémes következményeire. De mig az államok e gyilkoló fegyvereiket a háború bekövetkezésének esélyeire az árzenálokban rejtegetik : addig a legöldöklöbb fegyvert az emberek folyton magukkal hordják és nap nap után ezer és ezer ember erkölcsi meggyilkolására fordítják. Ez öldöklő fegyver: a gyanú. Veszedelmesebb fegyver ember kezében nem volt és nem lehet, mint a gyanú ! Míg a régi kor emberének veleszületett nyiltsága maga után vonta, hogy ha esetleg bármi tekintetben hibát észlelt, a hiba elkövetőjét nyiltan felelősségre vonta, alkalmat adva neki ezáltal egyúttal saját igazolására : addig a mai vakondok rendszer a világosságnak, a nyiltságnak halálos ellensége. Elrejtőzik odújába s onnan ereszti ki s szövi hálóját és ha bármi csekélyet észrevesz, azt veleszületett gonosz természeténél fogva háromszorosan megnagyítva, bocsátja a szellő szárnyaira. Társadalmi viszonyaink éber megfigyelője szomorúan kénytelen tapasztalni azon aknamunkát, amit ezen gyilkos tegyver, a gyanú, minden téren véghez visz és félő, hogy ha ily rohamosan foglal tért, megrontója lesz a közel jövőben az egészséges társadalmi szellemnek. Leszorítja a közpályáról a társadalom érdekében önzetlenül munkálkodókat. Mert ne feledjük el, hogy a gyanú az alant mozgó, a tehetség nélküli egyéneket nem érinti. Ezek nincsenek urjában. A gyanú öldöklő fegyverét azok ellen irányozza, akik a közpályán működve, szivök egész melegével, tehetségűk összes erejével, önzetlenül s minden haszon nélkül, a közjó előmozdításán fáradoznak. Akiknek hosszú, fárasztó munka- és önfeláldozással sikerül a közönség bizalmát, rokonszenvét, szeretetét megnyerni s működésüket egy részt siker, más részt elismerés kiséri, ami fáradozásuknak egyedüli és legszebb jutalma. De nem élvezhetik soká ezen legszentebb emberi érzést ; mert íöltámad ellenök a gyanú s polip karjaival őket addig szorongatja, mig a sárba leránthatja ; vagy ha ez nem sikerül, az eddig tisztán állt képet bemocskolja úgy, hogy ki csak kevéssel előbb köztisztelet és közbizalomnak örvendett, anélkül, hogy okát tudná adni, tőle lassanként elfordulnak, irányában az emberek elhidegülnek. Hány önzetlen, a közügyért lelkesülten küzdő férfiú lett a gyanú szánandó áldozata, nehéz volna megmondani. Tény azonban, hogy ha valamikor, úgy főkép napjainkban tapasztalhatjuk társadalmi életünkben a gyanúnak romboló hatását anynyira, hogy alig van név, bármily tisztelt és becsült legyen az, melyhez férkőzni, melyet befeketíteni, ne iparkodnék ! Szomorú jelensége ez társadalmi állapotunknak ! Ahelyett, hogy a közjó érdekében feláldozi nók tevékenységünket és annak előmozdításán A „Zalamegye" tárcája. Egy végrendeleti — záradék. (Beszély.) Irta : Németh Elekné szül. Audaházy Irén. (Folyt, és vége.) A mellékszobában is megváltozott azalatt a jelenet tragoediai színezete váratlauúl jól fejlődő vígjátékká. Udo első figyelmes vizsgálata után rögtön észrevevé, hogy Lilly erei nyugodtan, csendesen lüktetnek a bőigyöngéd hamva alatt, mint olyan emberéi, ki valamely nagy szellemi megerőltetés, vagy az idegrendszert meg zavaró heves izgalom után aludni szokott. Úgy okoskodtak, hogy az üvegcsében netán fenn maradt néhány szemernyi morphium hatása növelhette ugyan ai erős láz után bekövetkezett laukadtságot, de semmikép sem lehetett okozója a mély narcoticus álomnak, mely igen könnyen megfejthető természetes követ kezménynek volt tekinthető. Mimy sugárzó arccal csókolá meg jegyesét e váratlan s meglepő felfedezésért s Honórnak nyájasan kezet nyújtva, néhány vigasztaló szót mondott. Honór Lilly ágyához lépett, lehajolt s fehér kezeire egy-egy forró csókot lehelt. — Még nem mert remélni. Ebben a pillanatban, a mélyen lecsukott szemek csöndesen, lassan felzárultak és a nefelejtsszinű szempár menyországa nyílott meg Houór könybe lábbadt tekintetének. — „Hol vagyok . . . ? Mi ez . . . ?" — kérdi Lilly mintegy álmadozva. — „Álmodom? — „Oh! nem, nem! A valóság ez . . . Karjaim között vagy — Lilly kém" — rebegé Honór túlboldogan. — „Honórl" — „Szeretsz-e?! — Megbocsátasz-e? . . vállvetve közreműködnénk : ellenkezőleg, még azokat is, akik a közügy szolgálatában állnak, a gyanú átkos fegyverével a küzdő térről leszorítjuk. Mennél jobban elharapódzik e veszedelmes betegség : annál kevesebben lesznek, akik a közjó érdekében tehetségöket, idejöket feláldozzák. Pedig az lenne a legveszedelmesebb állapot, ha a gyanú romboló hatása odáig terjedne, hogy a tettre hivatott és tenni kész egyéneket a cselekvés teréről egészen leszorítaná. Veszedelmesebb lenne ez s károsabb hatású, mint egy európai háború ! Némuljon hát el a gyanú! Lépjen helyébe az ember legszebb jellemvonása : a nyíltság ! Bátran, minden utógondolat nélkül tárjuk fel az esetleg észlelt hiányokat! Adjunk módot és alkalmat az ellenfélnek saját igazolására ! Így tisztázzuk a helyzetet. Így szolgálunk a közügynek, igy számüzzük körünkből egyszerés mindenkorra a legöldöklöbb és legveszedelmesebb fegyvert: a gyanút. A soproni kereskedelmi- és iparkamara közgyűlése. A soproni kereskedelmi- és iparkamara f. 1893. évi január hó 19. én tartott rendes közös üléséről felvett jegyzőkönyv alapján közöljük a következőket: A kereskedelemügyi m. kir. miniszter 1892. évi november hó 20 án 71.220/V1. sz. alatt kelt magas leirata kapcsán véleményes jelentéstétel végett megküldte a kamarának a budapesti fővárosi sütők, cukrászok és mézeskalácsosok ipartestületének — az ipari munkának vasárnapi szüneteléséről szóló 1891. XIII. t.-c. 3. §-a alapján hivatali előde által kiadott 14.837 892. számú rendelet II. c. 1. pontja akként leendő módosítása tárgyában tett fölterjesztését, hogy a sütőiparhoz szükséges ipari műveletek a szüneti napnak már esteli 10 órájától számítva vehessék kezdetöket. Mivel a sütőipar termelési viszonyai a vidéken is az előmunkálatok korábbi megkezdését kívánják, mint azt a fent hivatkozott végrehatási rendelet megszabja: ennélfogva a rendelet vonatkozó határozatainak fentartása a sütőipar és a fogyasztó közönség érdekeinek és a kormány rendelkezéseinek összeütközésével járna, a kamara elhatározta, hogy véleményes jelentésében a budapesti fővárosi sütők, cukrászok és mézeskalácsosok ipartestülete kérelmének elfogadása mellett nyilatkozik Lilly számtalanszor intett „igent" — aztán mosolyogva fordult a könyeiu keresztül mosolygó Mimyhez. — „Mi van velem? . . . Soká aludtam ugyebár?" De Mimy nem tudott szóhoz jutni, a könyek összeszoriták torkát. — „Talán beteg vagyok, — meg kell halnom talán, — Houór, Mimy ! mit sirtok itt ?" — „Te csúnya Lilly ! . . . Te rossz leány! . . ." mond Mimy most, Lilly kitárt karjai közé leborulva. — „Hát nem szeretünk-e jobban az életünknél és te szivtelenűl itt akartál bennünket hagyni! .. . Szép volt ez tőled?" A beteg bágyadtan tekintett maga körül. — „Tehát aggódtatok miattam, — szegény szeretetteim? . . . Oh! pedig nincsen kedvem most meghalni. Élni szeretnék soká — soká . . ." — „Élni is fogsz te értem, — én érted" ; — szólalt meg Honór térdelő helyzetben maradva a beteg ágya mellett. — „Miért tetted hát ezt — rossz Lilly?" — folytatá a nővér szemrehányásait, szeretetteljesen simo gatva az átlátszó kis kezet. — „Ugyan, mit tettem hát . . .? Hiszen én aludtam, mélyen és sokáig — de nem éreztem semmit!" Mimy az üres üvegesét tartá most a beteg szemei elé: — „Hát ez mi . . ?!" Lilly minden megdöbbenés nélkül felismerte a teg nap kezében maradt phiolát — és ártatlan pirulással mosolyogva viszonzá : — „A doktor meg fog bocsátani . . . Emlékszem, hogy e csinos üvegcsék ott a szekrénykében felköltötték érdeklődésemet. Álmatlanul hánykolódtam és úntam magamat. Kíváncsiságból aztán egyeukéul kihúzogattam kicsiny rekeszkéikből az üvegeket és tűnődtem mysticus felirataikon. Ez az egy véletlenül a kezemben maradt . . . aztán megfeledkeztem róla. Nem emlékszem, hová tettem . . .? Talán csak nem lett baja?" — „Az üvegnek nem, — de hová lett a tartalma, ... a halált hozó méreg?" kérdi Mimy még mindig inquisitori hangon. Lilly még mindig nem értette el a gyanút, melyet iránta tápláltak. — „A méreg . . .?" — kérdi ideges borzadással. — „Istenem — hát méreg van benne . . . ?" — „Csak volt!" — szólt Üdo közbe. — „Az üveg üresen találtatott." Lilly szép szelid tekintete nyilt őszinteséggel nyugodott a körülölte állók fürkésző arcán. — „Nos? mi van tovább? — Az én kiváncsisá ! gom szerencsétlenséget okozott talán : megmérgezte magát véletlenül valaki? Beszéljetek . . ." — „Hogyan Lilly?! Hát nem te...?! nem ön . . .?!" — kérdé több hang egyszerre. — „Én...?!" — kiált fel Lilly a szörnyűködés és meglepetés hangján sarca lángba borúit a gyanúsítás elgondolásánál. — „Engem hittetek képesnek az öngyilkosság elkövetésére? Istenfélő nevelő Anyánk nevelésének ez lenne az eredménye, hogy mikor életem mosolygó egén felhők támadtak, gyáván búcsút mondok a világnak, melyben azért csalódunk legtöbbször, mert többet követelünk, mint amennyit megérdemelünk! Ilyennek ismersz te engem Miuiykém . .?! Oh! nem, nem! — a mai beteges, ideges iljuság ezen vétkes kór-jelensége engem nem lepett meg soha! Szerencsétlennek, boldogtalannak éreztem magamat bár, egy idő óta, — Istenemre! — öngyilkosságra egy pillanatig sem gondoltam". Lilly a hosszú beszédtől fáradtan, Honór ölelő karjára nyugtatta fejét. Mimy zokogva kéré: — „Bocsáss meg nekünk — te jó Angyal! mert a kimondhatlan szeretet kifolyása volt ez ijesztő gyanú is. A méreg eltűnése, — az ágyad mellett talált üres Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.