Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 27-52. szám)

1892-10-30 / 44. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. október 30. 44. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Mementó móri. Természet és élet kell, hogy egymással tiszta összhangzatban álljanak, különben egymásnak segítségére nem lehetnek, egymásnak kiegészítőiül nem szolgálhatnak. A természet leveti lassanként zöld ékét, kopár, meztelen egyszerűségében mutatja magát, míg felveszi fehér mezét, melybe egyszerűségét rejti. Nincs jelenet a természetben, ami a mulandóság és enyészet képét jobban a szemlélő elé tárná, mint amidőn a természet nyugovóra készülvén hajolni, önként dobja le azt, amivel szemlélőjében a további kitartásra a bizalmat feutartá. A természet a legjobb magyarázó könyv volt mindenkor és lesz is mindig, amely könyvből múltját, jelenét és jövőjét legvilágosabban értelmezheti mindaz, aki a rideg, száraz betűkből szőtt szavak és ezekből összealkotott mondatok titkos rejtelmeit belső ihlettséggel, nemes, fenkölt szellemmel és a mindennapiság salakjából megtisztult érzelemmel tanulmányozni hivatottsággal bir. Áldás és átok lehet e könyv aszerint, amint a nemes érzelem, vagy az önző számítás nyert a vizsgáló alany szellemi világában fölényt. Az ideális szemlélő az ok és okozat végtelen láncolatának fokozatos összefüggését, az egyöntetű összműködés legtisztább kifejezését és nyilvánulását, a logikai rend legkövetkezetesebb egymásutánját, a kezdet és vég, az élet, vagy talán jobban mondva a fejlődés és enyészet legfeltűnőbb alakjait egymással szembesítve látja maga előtt. Míg az önzés és anyagiság járma alatt nyögő egy tömbnek tekinti, amelynek szerinte nincs és nem is lehet más célja, mint hogy oly bányául szolgáljon, amelyből kiki azokat a kincseket aknázza ki, amelyeket egyénisége önmaga céljainak elérésére legalkalmasabbaknak vél. Hála korszellemünknek, még mindig ott és úgy állunk, hogy az előbbi felfogás többségét bátran magunkénak vitathatjuk. A materialismus ugyanis nem tudott magának annyira tért hódítani, hogy az ideális eszméknek szárnyát szeghette volna. Az ezernyi búsan csillogó mécs, a virágokkal borított, koszorúkkal ékített hantok, habár pillanatra fölébresztik is bennünk a gondolatot, hogy hiszen élő lények a szemünk előtt lefolyó jelenetnek okozói, mégis ha képzeletünk áthatol a föl hantolt térségen és leszáll oda, ahol máinem fáj semmi, megrázkódunk és önkénytelenül száll ajkainkra a régi, azonban soha eleget nem hangoztatott: Por és hamu vagyunk ! Porrá válik az egykor hatékonyan működött gépezet, hamuvá válik a képzelet előtt a ható erő és sóhajtva siklik ki ajkainkon az eléggé meg nem magyarázható és mindenkor megrázóan figyelmeztető szózat : Mementó mori — gondolj az enyészetre, mely éltedet okvetlenül követi ! Ha Janust előre és hátra néző kettős arccal ábrázolák a régiek: úgy e mondást — mementó mori — oly karral kellene jeleníteni, amelynek két keze levén, egyik ujjával lefelé, a másikkal fölfelé mutatna kifejezéseül annak, hogy anyagiságunknál fogva a göröngyhöz tartozunk, tehát gondoljunk arra, míg szellemi lényünk magasabb hivatásánál fogva salakjától megszabadulva, mint a természet, soha el nem haló éltető ereje működését saját sphaerájában, a szellem országában, eléviilhetlenűl tovább folytatandja. Az egyik a földi lények alakulásainak lesz elősegítője, míg a másik a szellem országának megvetője. Fönmarad mindkettő tovább, új életben találja feltámadását ; mert hisz semmi állag, semmi erő nem enyészhet el. Tudomány és hit megáll egymás mellett és kiegészíti egymást. Ahol egyiknek vége szakad, kezdődik a másik. Megáll a gondolkozó ész az enyészetnél, működésének vége szakad, azonban a hit tovább hatol a túlvilágba és ott keresi az ember való életét. Jól van az, hogy az egyház ünnepnapot szentel a holtaknak is, amidőn kiki levetvén magáról a profán világ hiúságait, visszaidézi emlékébe azokat, akiken egykor szeretettel csüngött, akiket azonban a természet törvénye tőle kérlelhetlenül elragadott. A gyermek szülője, a szülő gyermeke, a férj neje, a nő férje, a barát barátja hantjára borúi, könnyeinek harmatával öntözi a drága halmot és szorult kebellel fohászkodik az élet és halál urához, adjon a kiszenvedetteknek örök nyugalmat ! Mennyi édes, mennyi keserű emlék újul meg ilyenkor bennünk ! Azt véljük egy pillanatra, hogy az elköltözöttek ismét velünk vannak. Velünk ! De csak az az űr, melyet keblünkben hagytak ! De ne zavarjuk álmukat! Nyugosznak, pihennek ők, míg mi ezer gond és aggodalom között készülünk a viszontlátásra 1 E viszontlátás reménye hidalja át a távolságot, amely közöttünk tátong. Ez az, ami biztat és bátorít egyrészt a további küzdelemre, másrészt szabályozza némileg életünk irányát; mert folyton fülünkbe zúg a szózat: Mementó mori ! Nyugodjanak ők békében, mi pedig úgy kormányozzuk életünk hajóját, hogy amidőn a révbe érünk, a legjobb Atyának üdvözlő szava legyen : liéke veled ! A „Balaton-vidéki phylloxera ellen védekező egyesület" köréből. A „Balaton vidéki phylloxera egyesület" választmánya részletes és beható jelentést terjesztett ezen nagy tontosságú egyesület működéséről a közgyűlés elé. A jelentés alapjan közöljük a következőket: A földmivelésügyi miniszter az egyesületnek ez évben 60.000 db. Riparia Sauvage (sima), 5000 db. gyökeres, 20.000 db. Riparia portalis (simaj, 20.000 db. Jaquez (gyökeres), 5.000 drb V'itis Solonis (sima), 2000 db. Vitis Kupestris (sima), összesen 94.000 db. amerikai szőlővesszőt adományozott. Ugyancsak a íöldmivelésügyi miniszter az egyesület részére leendő telepvásárlas eéljából 2.000 irtot adományozott. A kegyes adományokat illetőleg a választmány következőleg intezkedett: Az egyesület tagjai között kiosztatott 51.210 db. Riparia Sauvage (sima) és 4.500db. gyökeres vesszőt állandó telep felállítási kötelezettség kikötése mellett kölcsön s azon kikötéssel, hogy a kölcsönvevő a gyökeres helyett 2 év múlva kétszer annyit, a sima vesszőt kölcsönképen vett tag pedig 3 év múlva ugyanannyi amerikai vesszőt köteles az egyesületnek visszaadni; mig a többi 38.290 db. részint gyökeres, részint sima vesszőt leiskolázták. A „Zalamegye" tárcája. Halottak napján. A természet halottak napján. A halál, mint a pusztulás. Mint a fenmaradás és haladás feltétele. Az ember halhatatlansága, mint társadalmi tényezőé. Az egyénnek halhatatlansága. A Int. A természet ruházata : a növényzet, mely nemrég színpompában ragyogott, egyhangúságnak, fakulásnak indult, hogy uj díszben jelenjék meg a következő tavasszal. A pázsit a réten és a mezőkön leforrázva a dér hidegétől, elterülve simul az anya földhöz. Csak a kórók, a növényvilág e fertály mágnásai, állanak felemelt fővel a szabad tereken. Sot a katángkórón még egy-egy elfonnyadt kékvirág is díszeleg. De majd meglakolnak a télen büszkeségükért. A füvek az anya testén hópaplan alatt melegednek, mig a kórókat a fagyos vihar tépázza és hordja tova. Pedig készülnek a télre: megtagadva plebejusi származásukat, a zöld fűköntös helyett barnás szint öltenek. Utánozzák az erdők arisztokratáit: a fákat. Azonban ezek is sinylik a nap éltető melegét. Zöld, húsos leveleik barnássárga pergamenokká lettek, és a mint fütyölve végig sivít köztük a szél, a levelek megrözzenve, himbálódzva szállanak alá a hideg ködös eső felgyurta sárba. Ez a keret, melybe a természet a hallotak napjának ünnepét foglalta. Megtelelő keret. A halál fogalmámával mi is a pusztulás, a szétmállás, az ernyedés fogalmát kötjük össze. Az az imént bársonyszerü, kifeszített arcbőr, melyet az alatta elfutó véredények rózsa pírral öntenek el, száraz, sárgás barna, vagy ham üszőiké szint öltő felszintakaróvá lesz. A szemek, melyekből fény és melegség sugárzott előbb, üvegesen megtörve, merednek ránk üregeikből. Az izmok, melyek ruganyosan, délcegen vitték tova a fejedelmi teremtést, íonynyadtan lógnak alá. Az agy, a ragyogó gondolatok e kovácsolója, már megszűnt működni. A szív, a honnét a mindenséget átölelő melegség ömlött, hideg. A halál a hidegség, a sötétség sivataga. Ez azonban az éremnek egyik oldala. A másikon a fenmaradás és a haladás olvasható. Azok a beszédes földrétegek egymásfölé hányva tanúskodnak arról, mely változásokon ment keresztül földünk. Ott, hol Szibéria jégmezeje terül el, tropikus éghajlat alatt mamuthok legelésztek. Es e változások észrevétlenül bár, de egyre tartanak. E változó viszonyok máskép és máskép alakult szervezeteket igényelnek. Egy faj tehát csak úgy maradhat fenn, ha változásra, alkalmazkodásra képes, de ezt csak ugy éri el, ha megcsontosodott, hajulni nem, csak törni tudó egyedeit pusztului hagyva, ujabb ós ujabb, könnyen gyuFható, a változó viszonyokhoz alkalmazkodui tudó uj tagokkal tölti be az elesett sorokat. Ep ezért leltétele a haladásnak is a halál. A haladásnak legfőbb tényezője a munka megosztás, a mely abban áll, hogy azon munkákat, melyek az emberiség fenntartására szükségesek, más és más egyének végzik, ami által ezek többet és tökéletesebbet produkálnak egynemű munkában foglalatoskodva és a munkát végző tagjaik különlegesülve. Ha az ember maga szántaná, vetné földjét, maga varrná ruháját, maga készítené lábbelijét, maga szerezné be külön-külön helyről a szükséges eszközöket, végül még egyéb talán szellemi funkcióra is adná fejét — föltéve, hogy volna ilyen ember, a ki mindezekre képes lenne — mily erőfeszítéssel és mily keveset és mily tökéletlen valamit tudna előállítani. Holott az emiitett munkákat különösen végezve egy-egy ember, bámulatos az elélhető munka úgy mennyiség, mint minőség tekintetében. Ezen alapszik az emberi társadalomnak tagozása a foglalkozások szerint. De a munkamegosztás tovább megy. Az egyes munkát is széjjelboncolva, annak egyes részét is más-más végzi. Például a ruhakészitésnél egy csak szab, a másik fércei, a harmadik csak gomblyukat varr. E munkamegosztás által válik lehetővé, hogy kevesebb munkával több eredményt elérve, az egyén nem kéuytelen összes erejét élelmi cikkek beszerzésére fordítani, marad ideje a szép és jó iránt érdeklődni; mert a szép és jó fogalma csak akkor ébredhet föl az emberben, a miut a természettől függetlenítette magát. Es a mint a megoszlás tovább-tovább terjed, abban a mértékben nagyobb és értékesebb lévén az ugyanazon erő által kitejtett munka, lesz több ideje és vagyona a magasabb élvezetekre. De a munka megosztásnak egy nagy hátránya van. A folytonosan egynemű munka végzése folytán képtelenné válik az egyén más munka végzésére. Képzeljünk csak egy esztergályost, ha annak ácsmunkát kellene végeznie, mily ügyetlen lenne hozzá. Pedig az emberiség haiadása az igényeknek folytonos fejlődésében állván, ennek megfelelően ujabb és ujabb javak kiállítását igényli. A középkori fejedelemasszonyok hozományában is alig találunk egy tucatra menő fehérneműt összesen, holott ma a sifouer legkisebb fejtörést ad a lányos mamának . . Ujabb munkák elsajátítására pedig csak a fiatal nemzedék képes. Was der Hansl nicht gelehrt, lehrt der Hans nim mermehr. Ezért természetes az öreg embereknél kifejlett konzervatizmus. Nem csak a szervezet megállapodásából következik ez, a mely irtózik minden újtól, hanem tulajdunképen abból, hogy belátva, mikép a létezés joga csak azon alapszik, hogy az ember az igényeknek, a szükségleteknek megfelelő munkát teljesíthet, az igéuyeket, szük ségleteket akarja a fejlődés elől elzárui, gyanakodva