Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 27-52. szám)
1892-10-23 / 43. szám
XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. október 23. 43. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 trt. Egy szám ára 70 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. I I 1, l!l n\r i si es A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkosztőséghez küldendők. Bérmentetlcn leveleket csak isméit kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kiilüQuk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara 1 4 hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Sovinizmus és a nemzetiségek. Bennünket, magyarokat sovinizmussal vádolni nagyon divatos dolog. Ha szokásainkban, erkölcseinkben ragaszkodunk a ránk nézve boldogabb világból maradi traditiókhoz, az sovinizmus. Ha nemzeti nyelvünknek érvényt akarunk szerezni és a hazafias féltés teljes erejével őrizzük ezt a nemzetféntartó, nagy kincset, az sovinismus. Ha csak némileg is belátva önerőinkre való utaltságunkat, összetartásra, hazaszeretetre lelkesítjük a nemzettest tagjait ; ha a költővel egyetértve, beismerjük, hogy szegény hazánk csakugyan „népek óceánján hullámtól vert sziget" és ebből tolyólag a nemzetfentartó és megszilárdító aspiratiokat a hazafiatlan pietas egész odaadásával őrizzük, fentartjuk : ez mind, mind sovinizmus. Szóval: más nemzet ragaszkodhatik traditiókhoz, féltékenyen őrizheti, ápolhatja nyelvét, munkálhat, küzdhet, aspiratioi mellett, az mind szép, dicséretreméltó dolog, csak a magyar nemzet ne cselekedje ; mert akkor már nem jogosult nemzetiségi törekvés, hanem sovinizmus A kik azonban tudják, hogy mit jelent ez a szó : sovinizmus és ismerik a magyar nemzetet, de igazán : azok igen jól tudják, hogy ránk mindent inkább lehet fogni, csak. azt nem, hogy sovinisták vagyunk. A sovinizmus azt hozná magával, hogy mindent, ami idegen, ami nem nemzeti, kizárnánk körünkből ; nem tűrnénk meg semmi idegent, semmi olyat a hr.zai földön, amire idegen genius sütötte bélyegét; legyen az szokás, erkölcs, nyelv, törekvés, vagy ember. A sovinizmus ridegen a nemzeti asperatiok álláspontjára helyezkedik és nem szível, nem tür meg maga mellett semmi más törekvést, mely végelemzésé ben legalább a nemzeti törekvések nagy mozgalmához nem járul. Csak végig kell tekintenünk hazánkon, a mi vérünkön szerzett szent föld sajátos viszonyain s minden elfogulatlanul itélő előtt leplezetlenül áll az a minden más körülmények között hódító szabadság, mely nálunk az idegen dolgokat sehol nem tapasztalható jogokkal ruházza föl. A magyar nemzet toleráns természetében, vendégszeretete szép és messze földön ismeretes megnyilatkozásában gyökerezik ez a minden idegennek nyújtott szabadság, mely a nálunk, a mi kebelünkben megtelepedett nemzetiségektől sohasem követelte, soha nem is ki ánja, hogy multjukat, faji ragaszkodásukat, jogos nemzeti aspiratioikat csak pillanatra is elfebjtsék, vagy megtagadják, csupán csak azt várja tőlük, hogy ehhez a földhöz, mely úgy nekik, mint nekünk hazává lett, ragaszkodjanak s annak megtartásáért, biztosításáért közös erővel küzdjenek. Ez nem sovinizmus, hanem oly jogos kiváltság, mely nem csupán a mi érdekünkben történik, hanem mind ama nemzetiségek érdekében is, melyeket a messze múltból eredt sajátos viszonyok egy közös haza körébe vontak. Ezek a különböző nemzetiségek, melyekkel megosztottuk nemcsak a hazai földet, hanem mind ama jogokat is, mik e föld birtoklásával összenőttek, melyek habár tulajdonképen vendégek — velünk mindig egyenlő jogokat élveztek, — mindent inkább hangoztathatnak jogosan, csak azt nem, hogy mi a közös érdekek jogkörén belül teljes szabadságot nem engedtünk minden irányban és minden vonalon. Soha nem kívántuk, soha arra nem törekedtünk, hogy nemzeti-nyelvöket elfelejtsék, hogy ősi szokásukat elhagyják, hogy régi erkölcseiket megtagadják ; sőt a belénk gyökerezett szabadságszeretetnél fogva tiszteletben tartottuk, érintetlenül hagyjuk mindenkor nemzeti aspiratioikat. Csupán annyit akartunk és akarunk, hoffv a jogszolgáltatás és közigazgatás terén, általában az állami lét magasabb vonalain, a magyar genius domináljon. Miattunk azután ápolhatták, őrizhették nemzeti nyelvüket bármily fokú ragaszkodással, megtarthatták faji szokásaikat, erkölcseiket: mi ezek tekintetében sohasem sértettük meg pietásukat. No már pedig, ha csakugyan sovinisták volnánk, akkor azt sem tűrtük volna és nem tiirnők, hogy köztünk más nyelven beszéljenek s a magyar erkölcsökkel meg nem egyező erkölcsöknek hódoljanak. Nálunk ellenben az történt, hogy a mi végtelen szabadságtiszteletünk aegise alatt a nemzetiségek irodalma hatalmasan fejlődött. A szabad sajtó teret nyitott az egyes nemzetiségek kiváló irodalmi erőinek, hogy faj-testvéreikben az ősi nyelv szeretetét fentartsák, fejleszszék s a mult emlékeihez való kegyeletes ragaszkodást meg-megujuló generációkban folytonosan ébrentartsák. Ámde mit tapasztalunk a mi végtelen szabadságtiszteletünkkel szemben ? Azt, hogy a nemzetiségek nagy részben visszaélnek a nekik nyújtott és biztositott szabadsággal és oly túlkapásokba mennek, mik már a közös haza érdekeit veszélyeztetik. Nem elégednek: meg a minden vonalon élvezett szabadsággal, a nekik arra adott jogokkal, hanem felül akarnak jutni. Elismerés helyett elégedetlenséggel lépnek föl ; izgatnak ellenünk ; megtámadják, tagadják szuverénitásunkat. Ilyen körülmények között azután természetesen nekünk is kötelességünkké leszen erősebb kézzel ragadni meg nemzeti törekvéseinket, hogy érvényre jussanak. Ez azonban távolról sem sovinizmus, hanem csupán kötelességszerű megvédése, erősbítése mind ama tényezőknek, mik a nemzetek femnaradását, életét biztosítani hivatvák. Igaz, hogy a nemzetiségek viselkedésével szemben cseppet sem volna csodálható, ha benA „Zalamegye" tárcája. A Balaton partján. A Balaton partján ülve, Szemem távolba tekint, Elhagyott szívem kihűlve, Örök nyugalomra int. Felém közéig egy kis sajka, Rajta szívem megpihen. Egyetlen egy lény sincs rajta ; Lassan úszik a vizén. Jobb időből kormányosa Elhagyta és mást keres, Ki szomorú sorsra hozta : Fájó szívvel most éhez! A világból számkivetve, Ehagyatva, maga él, Es a sorstól kinevetve : Még a halálnak sem kél. Hű szivem még is óhajtva, Vágyva, várja őt hozzám, Bár volna a sajkán rajta : Uj öröm derülne rám. A Balaton partján ülve, Szemem távolba tekint, Elhagyott szivem kihűlve, Örök nyugalomra int. Kefelejts. A csodatévő bütykös. Irta: Tóth Béla. Kovács volt a neve is, a mestersége is Sándornak, a mi falunk legderekabb legényének. Mintha most is előttem állana a hatalmas gyerek, amint csak ugy pörgeti markában a súlyos öregpörölyt és valóságos cifra nótát ver ki vele az üllőn; olyant, aminőt vasár naponkint szép csengő hangján a Rosszkorgyíitt kocsmá jában énekel az alvégi leányok nagy gyönyörűségére. Mert párját ritkította ám Kovács Sándor nem csak mint dolgos ember, de mint mulatós legény is. Hétköznap reggeltől estig a műhelyben verte a vasat, megdolgozva három helyett is és olyan füstös, olyan kormos volt, hogy senki sem hihette volna, hogy tulajdon az a kackiás, nyalka fiú, aki vasárnap búzavirágszínű dolmányban, csipkés ingujjal kevélykedik végig a nagyutcán. Hozzá fogható ezermestert igazán nem láttam se azelőtt, se azután. Hogy kocsit vasalni hét vármegyében nem tudott nála senki jobban, azt csak mellesleg mondom. Mert hiszen az nemis csoda olyan embertől, a kivel maga a gróf csináltat remek, cifra vasrácsot a i pesti kertjébe. Megbámulták ezt a szép kovácsmunkát még odaföu a nagyvárosban is. Ha a cséplő-masinának valami baja támadt, az én Sándorom tüstént megtudta kúrálni; és gyógyított embert, állatot is: minden fájós fogat ő húzott ki a faluban s ha az ökör felpuffadt a lóherétől, ő ütött csapot az oldalába s nagy kártól mentette meg a gazdát. És tudott mulatni is úgy, mint senki. Kedvelte a jó hegyi bort, a muzsikát, a táncot, a nótát; főképpen a nótát, mert, mint mondám, gyönyörű hangja volt s a fél falu összeszaladt a korcsma előtt, mikor egy itce jó egri mellett elkezdett danolni, göndörhaju fejét rátáraasz totta a kezére, Es alig mult el vasárnap, hogy uj nótát ne lehetett volna tőle hallani. Mert biz' ő maga csinálta a legtöbbjét. A műhelyben a nehéz munka közt szép cifrán addig-addig fütyörészgetett, mig megint csak meg lett egy egy szép nóta; és a legszebb mindig akkor, ha fütyörészés közben Erzsikére, Bogárdi András telkes gazda uram feketeszemű leányába gondolt. Már pedig sokat gondolt rá; ezért termett a fejében olyan sok gyöngy nóta. Az igazat megvalva, jóformán bolondság volt neki olyan sokat gondolni Erzsikére. A gazdag Bogárdi András bizony nem fogja oda adni egyetlen leányát egy szegény kovácslegénynek. Ha mester lenne, tán még meggondolná a dolgot az öreg: de hát én jó Istenem, honnan kerül legalább is kit ezer pengő forint, amiből kifutja a házacska, a műhely, a szerszám? Ezen töprengett a szegény Sándor, mindig szomorú nótákat talált ki és sirva vigadott az itce bor mellett. Gyönyörű hangjában olyan nagy búbáuat reszketett, hogy a kocsma előtt hallgatódzó leányok nem győzték a szemüket törül getni. De aztáu mindjárt szilaj kedve kerekedett és odakiáltott a Sülthus cigánynak: „Húzz valami vigat, te móré!" s kezében az üveggel olyan láncot járt az ivó közepén, hogy szinte a mestergerendát verte a feje búbja. Mert mikor legjobban busult, mindig eljött vigaszta lására egy jó tündér: a reménység. Ej, mért ne lehetne ő belőle még olyan gazdag ember, hogy még- Bogárdi András uram is megirigyli ? A kántor gyakran mondta neki : — Sándor öcsém, neked olyan ritka hangod vau, hogyha föhnennél Pestre, a nemzeti színházhoz, tejbe, vajba fürösztenének és hintón járhatnál. Kovács Sándor okos ember létére nem hallgatott erre a beszédre. Egy részt tudta, hogy nehéz dolog ám igazi énekesnek lenni s hogy más a falusi danolás, meg más a kóta szerint való tudákosság. De másrészt irtózott a gondolattól, hogy ő kiálljon egy pár ezer főnyi hallgatóság elejébe, királynak vagy ördögnek öltözködve, pénzért énekelni. Sokkal inkább megszívlelte a Garzó índzsellér ur tanácsát. Ez a derék tudós ember gyakrau letekintett hozzá a műhelybe és igy beszélt: — Bizony kár, hogy öcsém uram itt falun parlagi munkára pazarolja az erejét. A milyen kitűnő mesterember, Budapesten tiz annyit kereshetne meg, mint itt. Bármelyik gépgyár szívesen fölfogadná s egy-két hónapi gyakorlat után már harminc-negyven foriutot kapna •hetenkint. Mert, mondom, öcsém uram igazán ritka ember a mesterségében. Halálos vétek itt holmi kocsi vasalásokkal bíbelődnie, mikor odafön értelméhez' ós ügyességéhez méltó munkát is végezhet. Ez a beszéd nagy szöget ütött a Sándor fejébe. Józan, takarékos legény létére két három év alatt annyi pénzecskét kuporgathana össze, hogy aztán a maga ura lehetne. Az a pár eszteudő nem a világ; s hogy Erzsike nem megy addig férjhez, azon ugyan nem kell Mai szamunkhoz fel iv melléklet van csatolva.
