Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 1-26. szám)

1892-03-06 / 10. szám

XT. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. március 6. 10. szám. i, kos rr 1 r> 1 r i r i es A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A munka. A kiváltságos osztályok megszűntével, a jogegyenlőség behozatalával körülbelül megszűnt az „édes semmittevés" korszaka. A mi még a munkátlanságra qualifikáló születési előjogokból megmaradt, azt is lassan-lassan morzsolgatja, megőrli a magasabb, emelkedettebb álláspont ntán törekvő korszellem. így azután megszűnnek — hacsak valami váratlan áramlat a haladó korszellemet meg nem állítja, másfelé nem tereli, vagy századokra vissza nem veti — azok a társadalmi ellentétek, mik a meg nem oszlott munka-teher nélküli jólétben mutatkoznak s mik valóságos mozgatói, elevatorai az anarchiának, a nihilismusnak, comnaunismusnak és a socialis kérdés érdekében keletkezett minden mozgalomnak. Mennél erősebb mértékben tárul elénk a munkátlansággal járó jólét, annál erősebb hullámokat ver a létüket csak nagy verejtékezés árán biztosító vagy csak tengető elemek soraiban a socialis mozgalom. A verejtékező ember, — ki azzal a tudattal küzd léteért, hogy mint Isten teremtései, egyenlő jogokkal és kötelességekkel vagyunk felruházva a természet igazi s emberek által meg nem másított törvénye szerint — föllázad, mikor látja, hogy vannak olyanok, kik teljes életüket munka nélkül töltve, gyönyört gyönyörre halmozva, rózsákon pihenve, csak látásból, csak híréből ismerik azt a verejtékezést, mely nélkül a socialismus felfogása szerint emberi életnek nem volna szabad lefolyni. Tény az, hogy a mai kor jelszava a munka, a munkásság. Az a nagyobb irányú és szembeötlő ellentét, mely az egyes társadalmi osztályok között, nálunk Magyarországon, csak félszázad előtt is fenállott, ma már nem forog fenn. Ennek megszüntetésével, elenyésztetésével nálunk alapjában megoldást is nyert a socialis kérdés. Innen magyarázható meg, hogy itt nagyobb dimensiokat semmiféle socialis mozgalom nem öltött. Az a socialis kérdés, mit nálunk a régi jobbágyi viszonyok vetettek felszinre s mely időnkint véres nyomokat hagyott a történelemben is, teljes megoldást nyert éppen a kiváltságos osztály önkéntes és valóban szép elhatározása folytán. Minden nagyobb rázkódás, minden vihar nélkül lett az megoldva. Nálunk abban az időben — mivel akkor első sorban földmivelő állam voltunk — más irányban socialis kérdés megoldásáról nem volt, nem lehetett szó. Azzal a munka értékesítése, eredménye az egyenlőség elveire fektettetett s az a helyzet, mely az idegen jólét megteremtése érdekében való verejtékezés, munkálkodás elveit érvényesítette és századokon át részint elfojtott, részint ki-kitörő elégületlenség forrása volt, teljesen megszűnt. A munka és annak eredménye biztosítva lett a munkásnak. Mindenki magának dolgozott s maga élvezte a munka áldását is. Ez a, helyzet lett nálunk uralkodóvá. Es mivel ez a helyzet megfelel az egyenlőség, a társadalmi szabad élet, szabad munkálkodás elvének, nincs ok sem egyik, sem másik osztálynál az elégedetlenségre. Az ipari viszonyok fejlődésével s nagyobb föllendülésével azonban nálunk is változott a helyzet. A munkások nagy zöme abban a helyzetben vun, liogv munkáját a hatalmassá lett tőke befolyása alatt kénytelen értékesíteni s így annak mintegy szolgálatában áll. Ez a helyzet nagyon könnyen ferde felfogásra vezethette a munkás elemeket, mert a körülmények természetes logicája által teremtett állapotot, félig-meddig kényszer-helyzetet igazságtalannak, az egyenlőség elveivel össze nem egyeztethetőnek találhatta. A munkaadó jóléte, könnyebb életmódja, rohamos gazdagodása és ezzel szemben a munkás szakadatlan verejtékezése, a szíikre szabott életmód, a létküzdelem fokozatos erősbödése oly ellentétet tárt elé, mely nagyon is érthető könynyüséggel vesztegette meg józan eszét, helyes felfogását. Előtte állott és áll most már megint egész aránytalanságával a munkátlanság kényelme és a munka sovány eredménye. Ez a helyzet, ez az állapot azután megteremtette megint az elégületlenséget. A munka erősebb álláspontot, nagyobb eredményt, több jogot követel magának. Ez a socialis mozgalom hódit ez idő szerint egyre nagyobb és nagyobb tért magának s hódit mindegyre több és több hivet. Mennél általánosabb a munka-megoszlás, annál kevésbbé kisért ez a socialis mozgalom. Amerikában, Angolországban, hol mindenki lázasan dolgozik, hol kényelemben heverésző, gyönyörökben, gondtalanságban uszó egyéneket csak elvétve, kivételképen lehet találni: a munka kérdése meg van oldva. Ott nem lehet találni lázangó munkástömegeket, kik nagy politikai kérdéssé szeretnék felfújni a közönséges társadalmi kérdéseket. Ha a munkások a munkaadóval nincsenek megelégedve ; ha a munka illő, tisztességes elismerésben nem részesül: felfüggesztik a munkát és megkezdődik a jegyzékváltás, mely — miután felhajtott követelésről soha sincsen szó — a munkások igényének kielégítésével szokott végződni. Nálunk még minden téren elég szép számban vannak — az általános munka-szellem dacára is — a sine cura élők. Még minden irányban és téren találkozunk törekvéssel, mely nem a munkárak hatalommá tételét célozza, hanem kisebbkörü érdekből az édes semmittevést dédelgeti. Ideje volna pedig már egyszer belátnunk a munka horderejét, annak (az erkölcsi és anyagi téren nyilvánuló eredményekből folyó) hatalmát. Akkor mindenesetre sokkal általánosabbá lenne a munka és a socialis ellentétek elsimulásával, elsimulna szépen a verejtékező munkások elégületlensége is. Mert mindenki igazán dolgozó napszámos volna. A „Zalamegye" tárcája. Akik fegyver nélkül is ölnek, (Novella.) Irta: Keresztúry József. (Folyt, és vége). Egyhangú napok következtek most Marira, ugy hiányzott Kónyi. Még a munka sem nyújtott szórakozást, hiszen nem volt mellette, ki fűszerezze azt humorával, nem hallotta azt az ismerős hangot, mely oly lágyan, oly szivrehatóan hangzott neki. Nem volt, ki vele esténkint elmulatott volna, ki felvidította volna, ha szomorkodott, ki megvigasztalta volna, ha bánkódott. Oly elhagyatottnak érezte magát. Még csak rövid másfél éve, hogy a fővárosba jöttek lakni, alig van néhány ismerősük. De nem is igen volt rajta, hogy szerezzen; neki legjobb mulatsága volt, ha Kónyival elbeszélgetett, nem vágyódott fényesebb és zajosabb társaságok után. Ép ma kapott levelet tőle. Tudatja, hogy szerencsésen megérkezett, inti, hogy vigyázzon magára; biztatja, hogy miatta ne aggódjék; szórakozzék, legyen vig, mint eddig. Mily örömmel zárta keblére a kis levelet, menynyit olvasott ki a rövid sorokból, minden szónak tízszeres jelentése volt előtte, a sorok közei megtelve olyanokkal, miket a sorok nem mondanak el, de egy szerelmes szív megsejt. Ma szándékoztak először kimenni. Eddig neui volt sehova; hiszen nem volt kísérője, anyja inkább szeretett otthon a meleg szobában kötögetni, mint bárhova menni. De ma mégsem maradhattak otthon ; egyik ismerősüktől ozsonára kaptak meghívót, azt nem utasíthatták vissza. Kedélyes beszélgetés közt hamar elszaladt a délután, s már jól bealkonyodott, mikor bucsut vettek ismerőseiktől. Az utczákat sürü köd szállta meg, s ők gyors léptekkel siettek haza telé. Sip utczába fordultak be, midőn valaki hirtelen gyengén megérinté Marit. Ez összerezzenve tekintett vissza, s nagy bámulatára egy egészen ismeretlen embert lát mögöttük a félhomályban. Bocsánat, hogy alkalmatlankodom, szólt nyájasan az idegen. Nagysád egy karkötőt vesztett el, im itt hozom ! Én — szólt megütődve Mari - tévedni tetszett, én nem hoztam magammal karkötőt. A tapasztalatlanok nem tudták, hogy az ilyen elvesztett tárgyak csak ürügyek egyesek kezében, hogy ismeretséget kössenek ; ők tudják csak, mi czélból ós kikkel. Ez is csak olyan volt, s mikor már a höigyek tovább akartak menni, az idegen Mari arczába néz s tettetett meglepetéssel fölkiált: Ejnye, ni csak, hiszen én Nagysádat már ismerem. Nem Nagysád volt az, kivel egy alkalommal a Károlyi utcza sarkán találkoztam. Ah, emlékszem — szólt elpirulva Mari — már nagyon régen volt, el is felejtettem. Tudod mama, az az alma eset, amit nem mertem soha megmondani Kónyinak. Ah! Kónyi, kiáltott fel az idegen. Talán ismeri Kóuyi urat.? fordult feléje az özvegy. Hogyne, jó barátom. Talán közelebbi ismerős? Gyakori vendég nálunk, nagyon szeretjük, kár, hogy most egy ideig távol lesz, nagyon nélkülözzük társaságát. Igen? Talán a kisasszony — — — s evvel jelentőségteljes szempillantást vetett Marira, ki a szavakra mélyen elpirult. Nagyon szép, gazán örülök, hogy szerencsém volt megismerkedni, ínég ma tudósítom Kónyit. Hazaértek. Az idegen udvariasan kezet csókolt a mamának, engedelmet kért, hogy következő nap látogatását tehesse, és elváltak. Szerelemvölgyi önelégülten dörzsölte kezeit, egyet csettentett ujjaival, s egy ismeretes operette áriát du dorászva fordult vissza. Az első lépés pompásan sikerült, ennyit maga sem remélt. Egyenesen a „Nagy Pipá

u-ba tartott, bel már várt reá a kompánia. Másnap a szokásos látogatási időben Szerelemvölgyi kifogástalan öltözetben csakugyan megjelent Mariéknál. Tervével már tökéletesen készen volt. Harmadnapra volt a jogász tánczestély; czélja volt arra elhívni őket bármi uton-módon. De tudta, hogy ez nem valami könnyű dolog lesz, főleg egy idegennel, azért előre gondoskodott kellő eszközökről. Gyanúja nem volt alaptalan, mert midőn beszéd közben előhozta a tánczestélyt, hallani sem akartak róla, különösen Mari. Hogyan menne ő tánczestélyre, mikor teljesen ismeretlenek. Ép azért kell elmenni — veté ellen Szerelemvölgyi — hogy ismerettséget szerezzenek. Különben — iolytatá — belátom vonakodásuk okát és eléggé tudom érteni; nem is hoztam volna magam részéről elő a dolgot, ha föl nem kérettem volna rá. De im' itt a sürgöny, s evvel egy összehajtott sürgönypapirt adott Marinak. Mari gondosan futotta át a sorokat. „Nagyon örvendek, hogy Marival megismerkedned sikerült, pótold ki addig nála helyemet, mig távol vagyok ; a tánczestélyre okvetlen fölmegyek; bírd rá őket is, hogy elmenjenek, de arról ne szólj, hogy én is ott leszek, meglepetést akarok szerezni számukra." Kónyi. Mari arcza hirtelen kiderült, s örvendve nyújtotta a levelet anyjának. Nézd csak mamám, Kónyi irta, ő is ott lesz a tánczestélyen, elmegyünk minden bizonynyai el. Valóban — szólt az öreg, elolvasván a sürgönyt — meglepetést akar szerezni. S hogy nem szerezhet, az az én hibám — vágott közbe Szerelemvölgyi. — Nem kellett volna megmutatnom a sürgönyt. Mai számunkhoz fél ív írelléklet van csatolva.