Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 1-26. szám)

1891-06-14 / 24. szám

X. évfolyám. Zala-Egerszeg, 1891. junius 14. 2á. szám. JL JL ;. Wvslisí és i A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem krililtiuk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Néíiány szó a körorvosi intézményről. — Befejező közlemény. — Zord, zimankós tél volt; fázott didergett, a nagy hidegben Magyarország közegészségügye ; szivét lelkét jégpáncél övezte, mely minduntalan agyonszorítással fenyegette. Tudta mindenki; remegve nézte a súlyos beteget annak fontos hivatását méltányolni tudó minden kebel, mégsem jött sehonnan csak egy szikra is, mely melegével felolvaszthatta volna azt a jégkérget, mely beteggé teve Magyarország közegészségügyét, oly nagy károkat okozott az országnak. Kinos, hosszú tél után végre megjött 1876-ban az első tavaszi napsugár a közegészségügyi törvény alakjában. Ujongva fogadta minden, a közjóért lelkesülni tudó szív; az elhanyagolt beteg láttára elborult kedélyek kiderültek ; mert alapos volt a. remény, hogy új életre ébred, új erőt szedve magába, mindig áldásthozó látogatásával el fogja simítani ugy a viskók lakóinak, mint a paloták birtokosainak homlokán a családjuk betegágyánál képződött ráncokat. Ez volt oka, hogy mig azelőtt teljes közönynyel volt kénytelen megküzdeni, most az érdeklődés mindenünnen feléje fordult; szeretettel árasztották el; lelkesedéssel gondoskodtak ápolásáról, kettőrő' azonban megfeledkeztek. Megfeledkezik."" f

e

e andoskodni a betegápolásra rendeltek (orvosok) anyagi és erkölcsi helyzetéről (erről már szólottom) és megfeledkeztek másodszor gondoskodni arról, hogy körülirják, mi az egyik, és mi a másik ápolónak kötelessége ! Nagy bajok kútforrása ez; mert az a szegény beteg nem tudván, hova forduljon segélyért, egyik ápolótól (járásorvos) a másikhoz (körorvos) fut panaszaival, ez pedig vissza, vagy a szolgabírósághoz utasítja; mert nem akarja és sok helyen utókövetkezméyek nélkül nem is teheti, hogy a másik ápoló ügykörébe intézkedéseket foganatosítson. Ez az oka, hogy a szegény beteg, ki lábait is alig birja vonszolni — Magyarország közegészségügye — céltalanul fut panaszaival, nem tudva, hol keressen orvoslást bajára; mert sokszor egyik fórum sem adja meg a gyógyirt 'sokszor igen sajgó sebére. Aki ismerős a viszonyokkal, el fogja ismerni, hogy ez nagy fogyatkozása az intézménynek, melyen segíteni kell. írják körül a járásorvos működési körét és állapítsák meg, mit tartozik a körorvos végezni a közegészségügy javára, Ezen intézkedésnek nyomában egy másik fontos kérdés merül fel : Hogy adnak súlyt a körorvos intézkedéseinek? Eddig ugyanis igen rosz és sokat ártó szokás uralkodott. A körorvos, ha valamit az egészségügy érdekében tenni óhajtott, javaslatait benyújtotta a járásorvosnak ; a járásorvos (ő sem lévén intézkedési joggal felruházva) a szolgabírósághoz továbbította, a szolgabilóság pedig, ha tetszett neki, intézkedett, ha nem tetszett neki, elmaradt „pitim desiderium" signaturával. Ha pedig intézkedett, akármi okból (aminő sokszor előfordul) foganatosítva nem lett, ugyanezen körtutat lenne köteles másodszor is megtenni a körorvos, ha ugyan türelme és lelkesedése a közjóért időközben nem lohadna le és, a, mi még rosszabb, ugyanazon esélyekkel, mint első alkalommal. Egyik-másik kartársam tapasztalataiból vett, példákkal illusztrálhatnám, hogy hányszor hagyják ügyeimen kivül a körorvosoknak még fontos közegészségügyi kérdésekben benyújtott javaslatait is; és ha ez megtörténik és megtörténhetik, hogy kívánható attól az önérzetes orvostól, hogy minduntalan javaslatot irjon és más, nem orvosi szakértők megbirálására bízza az általa javasolt dolgok szükségességének mérlegelését!!! Belátom javaslatainak eredménytelenségét, nem fog vesződni (mert nem mulatságképpen, hanem egyedül ügy buzgalomból írja javaslatait) hanem hagyja a dolgok folyását; hogy nem nagy hasznára a közegészségügynek — ugy hiszem, kétséget nem szenved. Ha már megadják az anyagi függetlenséggel a munkakedvet, adják meg a közegészségügyben legfeljebb a járás orvos illetőleg szakközegek által ellenőrizendő intézkedési jogot, is, mert bizony sok munkaszerető, hivatását lelkesedéssel betölteni igyekvő körorvos fog lemondani az általa szükségesnek vélt intézkedések dolgában javaslatokat benyujtogatni, ha ezeknek érvényt csak hosszas kunyorálás utján, vagy még akkor sem bir szerezni. Még egy egész légiója van a kisebb-nagyobb fontosságú, de szükséges javítgatásoknak, melyeket, azonban most mellőzök, szándékomban lévén ezekkel máskor foglal kőzni. Egyet azonban nem mellőzhetek, mert tapasztalásból merített nézetem szerint igen szoros összefüggésben áll a jó reformmal. Közleményem elején említettem volt, hogy a körorvosi intézménynek a létjogosultságot megadó cél egyedül csak a gyors és olcsó segély biztosítása lehet a szegény nép javára. Aki ismeri a földműves nép életét és gondolkozás módját., tudja, hogy ezen humánus cél mindaddig nem válik testté, míg annak a körorvosnak, bár csak egy félórányira lakik gyógyszertárral rendelkező várostól, kötelességévé nem tétetik házi g3

rógyszer tartása. Miért? Az a paraszt ember a törvény szigorától való félelmében, és csekély intelligenciája miatt, nyáron még hozzá túlságos elfogultsága miatt csakis ettől való félelmében vizsgáltatja meg, ha már a körorvos jelen van, 7 éven alóli gyermekét, lefizeti a megállapított összeget és ezzel kötelességének vélt eleget tenni. Hogy a gyógyszert meg kell hozatnia, arra nem gondol és sokszor nem is gondolhat; mert nyáron a mezei munka túlságos mértékben igénybe veszi és ez gondolkozás módja szerint fontosabb dolog, mint a munkát megszakítva, orvosságért menni a városba. Hisz a nyári munkával egész családja j életéről gondoskodik!! Télen pedig a rosz idők ! és kevésbbé intelligens egyént a kevésbbé rosz ' idő is meg fogja gátolni, hogy elmenjen az , | orvosságért, mikor ezt csak a törvény szigorá1' tói való félelemben rendeltette magának. „Zalamegye" tárcája. Az erdő tündére. Uti rajz. Irta : Szalay Pál. Három évvel ezelőtt iskolai tanulmányaimat befejezvén, tanulmányútra indultam, hogy új ismeretek szerzésével emlékezetem tárházát gazdagítsam. Megnyílt szívvel indultam ezen útra, s az alkalomhoz képest majd vasúton, majd gőzhajón, de legtöbbnyire, — mely még Baross miniszter zónájánál is olcsóbb-, az apostolok lovain utaztam. Egy néma vágy varázsösztöne késztetett szüntelen a természet nagyszerűségeinek megtekintésére, s így inkább választám a gyalogutazást, mert a természet szépségeinek hatását a lélekre csak így lehet érezni. Az északi Kárpátoknak bekalandozása után délre tartva, a Bilis és Vértes hegyeken keresztül utaztam, s még a rabló világban oly nevezetessé vált szegény legények tanyáját, a Bakony rengetegét óhajtottam átbarangolni. Bodajkon megtekintém a szent kutat, melynek vize kristály tiszta s gyógyhatást tulajdonítanak neki, továbbá a kálváriát, melynek tetején emlékül néhány szál árvalány hajat szedtem, s azt napló köuyvem lapjai közé helyezve, Isztimérnek vettem utamat, hogy olt taztózkodó barátomat és iskolatársomat meglátogassam. ísztiméren egy napot töltve barátomnál, megegyeztem vele abban, hogy együtt megyünk az innen mintegy négy óra járásnyira lakó bátyjához, kinél másnapra búcsú volt készülőben. Délután indultunk Isztimérrői ; a Zircz fele vezető uton mindinkább befelé hatoltunk a Bakonyba, mely a nevezett helyiségtől nem messze kezdődik. Eleinte borongos volt az idő s a nagyszerű táj könnyű tölhőkbe volt burkolva, a mivel nem sokat törődtünk, mert ez legalább enyhíté némileg a juliusi nap forróságát. Vidáman csevegve haladtunk a mindinkább emelkedő s százados tölgyekkel benőtt tájékon keresztül. Nem Írhatom le érzelmeimet, melyek bensőmet ellőtték a természetnek e csodaszerü magányában. Az uralkodó csend hasonlíta ahhoz, melyet az önkénytelen meghatottság szül, midőn egy templomhoz közeledünk, hogy annak szentelt ivei alá lépjünk. Önkénytelen elnémult ajkunk, s egészen poétikus hangulatba jöttünk. Viharral dacoló százados tölgy és cserfák, dombokon és üde völgyekben büszkén eresztve ég felé hatalmas koronájukat. Néhol egy-egy, viharnak ellentállni nem tudó hevert a zöld bársonynyal bevont földön, zilált koroná jávai befödve a szúette törzset, mint midőn a gyermek sírva borúi szülőjének tetemére. Eközben mintegy varázsütésre, egy pillanatban szétszakadtak a felhők s a nyugtára készülő nap egész pompájában előlépett, tündéri fényben fürösztve a tájat; vidám mosolygó üde völgygyei szemközt magas domb; oldalon feltűnt egy terjedelmes vadászlak festői alakja. Megállottam s elmerülve szemléiéin a fák közül kikandikáló vadászlakot. Elővettem jegyzőkönyvemet, s néhány eszmét veték annak lapjaira. Barátom a vadászlakra vonatkozó kérdést leolvasva arczomról, elkezdett arról beszélni. — Ott lakik a mi kis erdei tündérünk, a mint a vidéken nevezni szoktuk, nagybátyjával, ki tővadász. — 11a utam erre visz, megszoktam látogatni, aminek ő kimondhatatlanul szokott örülni. Mert úgy él ott, mint egy elátkozott tündér, elzárva az emberektől nagybátyja társaságában, ki nem tud magyarul, a leány 11 meg tiszta magyar tiszaparti születésű, s nem tud németül. — Különben, ha nein lesz terhedre, fölmehetünk, fáradságod kárpotolva lesz a szép kilátással. Én készséggel beleegyeztem, s elindultunk a fölfelé vivő meredek uton, néha visszafordulva, gyönyörködtünk a tájék szépségében. Poétikus érzelmeinknek hatása alatt egy ismeretes dalt kezdénk énekelni, melyet viszhangoza az erdő. Midőn a dal utolsó akkordjai is elhangzottak, már nem messze voltunk a vadászlaktól. A fák ritkulni kezdének, s a cser és tölgyfát szabályosan elültetett cédrus fenyők válták fel. Élvezettel szívtuk a kellemes fényű illatot. Egy tenyűfánál megállva, míg társammal annak botanikai elnevezését talágattuk, a jövő pillanatban a bokrok közül ifjú leányka lépett elő ízléses nyári öltözetben, fején szalmakalappal, melynek széle beárnyékolá halvány arcát. Egyik kezében könyvet tartott, míg a másik kezével egy kis őzikét vezetett nyakszalagjánál fogva. Midőn meglátott bennünket, egy percre megállt, s midőn látta, hogy feléje tartunk, elibénk jött. Észrevehető volt bánatos arcán a p illanatnyi öröm felvillanása. A kölcsönös bemutatás megtörténte után elindultunk meghívására a vadászlak telé, melytől mintegy száz lépésnyi távolságban lehettünk. Soh' sem volt okom jobban megbánni, mint ekkor, hogy miért nem lehettem festőművész. A repkénynyel behálozott vadászlak mé tó lett volna egy művész ecsete alá. Alapja kőből volt, a többi része szálfákból művésziesen összeállítva. Körötte gondos kézre való virágos kert terült, melyben a legszebb virágok pompáztak. Hölgyünk a verandára vezetett bennünket, hol egy negyvenöt-ötven év körüli jóképű, simára borotvált arcú ur! ember pipázgatott, ki a leányka nagybátyja vala. Mai szamunkhoz fel iv melléklet van csatolva. I