Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 27-52. szám)

1889-10-06 / 40. szám

VIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1889. október C>. 40. szám. i es A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Október 6-íin. Négy évtized súlya nehezedik hazánkra azóta, hogy e nap gyászkerettel van övezve. Az életkor alkonyára hajló férfi visszaemlékezve e napra, könytelt szemekkel és zokogó kebbellel mondja el gyermekeinek s unokáinak az eseményeket, melyeknek tanúja, tényezője s végtére, a kocka eldőlvén, következményeinek szomorú részese vala. Még élő ajkak zengik a hősök tetteit; még szemtanúk tesznek bizonyságot a kitartó fáradalom, a panaszt nem ismerő kitürés és az önfeláldozás számtalan példáiról ! Majd nemsokára az egész a történelemé lesz, melyben az iró alanyisága szerint válogatja s dolgozza fel az adatokat; kiemeli s magasztalja azon alakokat és tényeket, melyek lényére erősebb behatást gyakorolnak s elhagy majd szerinte oly mellék részleteket, melyek a távoli idő szürke ködében beburkolódzva, kicsiségükben nagy erényeket rejtenek. Hiába, az ember ember marad, szenved a behatások alatt, de bármily szempontból veszsziik e kor eseményeit bonckés alá, egyről biztosak vagyunk, hogy a legújabb kor leglélekemelőbb eseményei hazánk földjén játszódtak le; hogy a nemzet a külső erőszak ónhatása dacára lerázta az ósdiság igáját s embertársában önem beriségét ismervén el, lerontá azon ázsiai válaszfalat, melyet a születés alkotott s áthidalá az ürt, mely a gunyhó szülöttének nagyobb szellemi tehetsége dacára haladási és emelkedési képessége előtt tátongott, szóval megnyitotta az új aerát, melyben a bibor rongygyá satnyul, ha birtokosának szelleme nem kölcsönöz neki fényt s viszont a rongyot isteni palásttá varázsolja a prometheusi dicső szikra. „Elhulltanak legjobbjaink a hosszas harc alatt" a gyászoló lantos szerint De még ez nem vala elég

1! Még: nem telt meg csordulo o o tig a pohár! Felállíttatott a Grolgotha, hogy azok, kik száz csatában százezerszer néztek szemébe hősi elszántsággal a halálnak, bakó kezéből vegyék el a vértamiság tövises koszorúját! Hontalan lett a honti hazájában! Futott, ki merre futhatott s a hazája vesztén kétségbe esett, honfi vagyonát, családját, mindenét elhagyva, menekülni kényteleníttetet.t, hogy az önkénytes száműzetés sanyarú kenyerén tengesse nyomorúk életét! Tizenkét év telt el, örökkévalósággal felérő 1 o o tizenkét év különösen azokra nézve, kik kedveseiket hagyák hátra, midőn a nemzeti ébredés hajnala a szabadulás első derengő sugarait kibocsátá! Oh ki tudná megmondani, hány csüggedő reméaynek nyújtottak ez első sugarak édes tápot?! Ki tudná ecsetelni a sóvár honvágyat, mely a remény nőttén lassanként óriássá magasult ?! Végre ütött a szabadulás órája! Megnyílt a visszavonulás s hazatérés utja s az idegenségre kárhoztatott visszanyeré otthonát s vele mindazt, mi ezt kellemessé, fölségessé varázsolja: édes övéit. Bölcsen rendezte be végzetünk, hogy szemünk látóköre határokkal bir, melyek a végtelenbe nem engednek pillantani; bölcsen rendezé, hogy emlékezetünk minél távolabbi tényekre s időkre irányul, annál homályosabb képeket hoz vissza. Jó sokszor maga a feledés, melyet nem egyszer isten ajándékának kell tekintenünk, mint a tenyésző emberi éleiben az alvást. Nyugszunk s önkénytelenül veszítjük el, ami terlninkre van. Feledjük a bántalmakat, miktől szivünk vérzett, követve a legnagyobb szabadsághős, az isteni Megváltó dicső példáját, ki midőn a rabszolgaság bilincseit szétzuzá szivében ellenfeleinek megbocsátván, értelmük világáért imádkozott. S mig vallásos áhítatunk az ős Golgothához vonz, hol szivünk fájdalmait lerakva, bajainkban vigaszt találunk s örömünkért hálát zengfiínk : addig: honfi szivünk hévvel s büszke | önérzettel tekint hazánk Grolgothájára, melyeta i 13 hős vértanú vére avatott szentélylyé; hol a bánatos honfi kebel erőt merít a kitartásra, a további létért való küzdelemre; hol csüggeteg keble megtanulhatja ismételten „szeretni lángo lón hazát és nemzetet" ; hol akaratát a mélyből felható biztató szózat által megedzvén, új reményre kél a „még jönni fog . . . egy jobbkor" jóslatára, mely után buzgó imádság száll fel mi n d ny áj un k aj k ár ó 1. Zalavármegye felirata Zalavármegye közönsége azon alkalomból, hogy gróf Teleky Géza leiratával tudatá a megye közönségével, miszerint ő felsége őt t. évi juuius hó 16-án kelt legtelsó'blj elhatározásával belügyminiszterré legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott, az október havi törvényhatósági közgyűlés egyhangú határozatával a minisztert feliratilag üdvözölni elhatározta. A feliratot, melyben a közigazgatás új szervezetének vezérelvei, mint a vármegye közóhaja, szigorú logikai rendben, eleven színekkel és remek nyelvezettel vannak kifejezve s mely valóságos mesteriníí s méltán dicséretére válik a vármegye aranytollú főjegyzőjének, Gózony Lászlónak, a törvényhatósági közgyűlés — midőn a főjegyző felölvasá — többször zajos éljennel s végül szűnni nem akaró lelkesedéssel fogadta, ezáltal lejezve ki elismerését a remek feliratért a vármegye főjegyzőjének. A felirat szövege, melyre olvasó közönségünk figyelmét felhívjuk, a következő: Nagyméltóságú m. kir. Belügyminiszter Úr! Nagyméltóságodnak folyó évi junius hó 26-án 22'JS. szám alatt kelt leiratát, melylyel belügyminiszteri állásának elfoglalásáról bennünket értesíteni kegyeskedett, a mai napon tartott közgyűlésünkben hazafiúi örömmel vettük tudomásul. A Nagy méltóságod által vallott kormányzati elveknek teljes bizalmunkkal adózunk, s Nagy méltóságod lelkes szavai csak hasonló viszhangot ébreszthetnek bennünk és a reánk bizott feladatok hív és lelkiismeretes teljesítése közben mindenkor buzdítólag fognak előttünk hangzani. De midőn a fennálló törvények és szabályok által kijelölt tevékenységünk körében Nagy méltóságodat odaadó támogatásunkról biztosítjuk, nem mulaszthatjuk el, hogy bizalmunkat, megnyugvásunkat ne fejezzük ki „Zalamegye" tárcája. Huszár bravúr (Vege ) Egy huszárnak busz az ára. Nem sok mathema tikai tudomány kell kiszámítani, hogy ennélfogva hét huszár 140 közönséges halandóval ér föl. Igy azután cseppet sem csodálható, hogy a sánci csárdának majd kidőlt a fala attól a csillagokkal játszó dáridótól, a mit benne a magyar földre ért hét huszár mivelt. Tőrődtek is azok vele, hogy kétszáz lépésnyire svalizsér előőrsök vanuak, sőt azzal sem, hogy mit cselekszik jó vagy rosz kedvében Nuzsán ott Kanizsán a 4000 horvát bakancsosával. Ittak, nótáztak. Mikor azután őrmester úr: Blazsincsics színültig tejt jó kedvvel, felugrott Mucijára és elkezdett szépen lépésben menni az országúton Kanizsa felé. Sánc és Kanizsa között egy csendes patak si kainlik tova. Kőhid vezet rajta keresztül. A híd mellett Nep.-Szt.-Jánosnak békés szobra áll. E mellett a kőszent mellett bámészkodott egy svalizsér, felvont karabinual. Észre sem vette a közeledő huszárt. De az nem akart csak úgy észrevétlenül járni; rákiáltott az őrre: — Hapták ! Presentirt! Mit őrzöd öcsém azt a jámbor kőszentetV Ott nem hagy az, ne félj! A svalizsér erre feléje ugratott, mire Blazsincsics szépen megfordította lovát s visszament. A svalizsér csak nézett utána bámészan, hogy mi istencsodája ez? Hanem alig telett bele 10 perc, Blazsincsics már másodmagával jött. Elnyargaltak a hidig, onnan meg vissza a csárdába. Néhány pillanat múlva meg már hárman jöttek, hanem akkor már amúgy huszárosán, hogy: „hol van hát az a krobót, ki lelke van,- ha már egyszer malac aprólékra fáj az ördög foga!" A három vágtató, káromkodó huszár mögött úgy ötven lépésnyire meg a másik négy vágtatott szintén iszonyú lármával. Ezt azután már nem vette tréfának az őrt álló svalizsér sem, hanem kilőtte karabinját. Erre azután dirr-durr, dirr-durr; jobbról balról ugrattak elő az őrők s vágtattak be a városba, vitték a liirt, hogy egy egész regiment huszár jön, hátrálni kell. Kanizsa mindegyik utcáján egy rengeteg ágyú ásítozott; a várost horvát gyalogság (Núzsán katonái) tartották megszállva. A hir vételére a dobok megperdültek; a hadi kürt harsogta a hátrálást. A megszállók fejvesztetten takarodtak ki Kis-Kanizsa felé. A város lakói föllélegzettek. Uj életre, kelt mindenki arra a hírre, hogy jönnek a huszárok. A város örege, apraja elhagyta lakhelyét s tolultak ki az utcákra. Hát egyszer csak meglátja valaki, hogy a soproni utca végén nagy porfelleg kavarog az égnek. — Ott jönnek! ott jönnek! Csakugyan a hét huszár jött ott lassú ügetésben. Elől Blazsincsics, azután Boros káplár, azután (kettenketten) négy vitéz és leghátul a hetedik. Blazsincsics egyre dikciózott a néphez. Csak egyegy mondatát lehetett jól hallani. — Fejszét, kapát! Utánam! Horvát füleket ebédelünk ina. Utánam atyafiak! A lakosság rohant a hét huszár után. Oda rúgtattak azok a városi templom elé. A harangozó éppen ott ődöngött, várva a delet, hogy meghiizza a harangot. Jobb lett volna annak is másutt szívni a levegőt, nem Blazsincsicscsal egy tálból. — Hát kend mit áll itt? verje félre azt a harangot, hogy a torony tetejét az egek kárpitjáig dobja Delet vár talán kend? Akkor a dél, mikor a huszár éhes. j Mi pedig horvát fülekre éhezünk. Húzza hát kend azt a kötelet. A harangozó szót fogadott. A nép egyre tolult; gyülekezett, fejszékkel, kaszákkal fegyverezve. Nuzsán serege ez alatt eszeveszetten hátrált KisKanizsa felé s tábort ütött a sormási homok-buckák között. Hét huszár elől 4000 főnyi rendes haderő ! Valóban följegyzésre méltó hősi vitézség a horvát nemzeti hadsereg történetében! De hát tetszett is ez a mulatság Blazsincsics őrmester uramnak. Nem hiába mondta ő azt Italiában, hogy az egész regiment nevében jönnek ; el is végez ték emberségesen az egész regimentnek is becsületére váló munkát, minden vérontás nélkül: kikergették a horvát sereget Nagy-Kanizsáról. A hét huszár azután a városház kapuja elé rúgtatott. Blazsincsics'nak igen nagy kedve lett volna egy kis leckét adni a magistratusnak, amért ennyi horvátot megtűrt az ő kedves szülőföldjének kellő közepében. Igen természetes, hogy Blazsincsicsnak esze ágában se volt Mucijáról leszállani, hanem hát jöjjön csak ki az a magisztrátus ! Éppen szedte-vette elő a különböző kalandáriumi szenteket, hogy hát ő nem fiitkéreziu jött ide, hanem bújjék már ki az a városbíró és szólítsa fegyverbe a lakosságot. De nem volt ideje a huszár-szentenciát elmondani, mert egyszerre hatalmas dördület rázta meg a levegőt. Süvöltő golyózápor repült a huszárok közé. Egy golyó el is vitte Muci füle hegyét. A huszárok szétugratnak, körülnéznek, hát akkor látják, hogy a herceg Batthyány féle várkastély kapujában két szakasz gyalogság áll egy tiszt vezénylete alatt. A tiszt újra vezényelt a tüzelésre. Ez már nem érte ott a huszárokat. — Hétfelé vágj ! — vezényelte Blazsincsics is, ami a huszárok renden kívüli magán vezénylete szerint annyit tesz, hogy menjen kiki. a merre mehet. A másik pillanatban nem is lehetett ott a huszárokból még magDak valót se találni. 31ai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.