Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 27-52. szám)

1889-09-01 / 35. szám

VIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1889. szeptember 1. 35. szám. ZALAMEGYE i, os ii rr | ff \ i i f ' i ' i es I MI A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az új tanév küszöbén. Szeptember 1-én megkezdődik az új tanév. Tanítók és tanulók újult erővel fognak a munkához. Alkalmasnak tartjuk ez időpontot arra, hogy megemlékezzünk ama törekvésekről, mik részint a szülőknél, részint a tanuló ifjúságnál észlelhetők. Ismert, tudott dolog az, hogy a szülők legnagyobb része oly reményeket táplál gyermekével szemben, mik az életben, de már az iskolában is csak nagy ritkán valósulnak. Ritka szülő képes gyermekét elfogulatlanul megítélni. Rendesen mindegyik egy-egy kis táltost lát magzatában, akiből okvetlenül nagy, nevezetes embernek kell lennie. Mikor azután a tapasztalat azt iga/.ólja, hogy a „nagyreményű" gyermek vagy csak igen közönséges tanuló, vagy (ami még rosszabb) a kívánalmaknak meg nem felelő tanuló lesz, akkor ez nem arra a belátásra vezeti őket, hogy reményüknek nem volt igazi alapja, hanem azt a nézetet kelti és érleli meg bennök, hogy az iskola nem ismerte föl a gyermekben a tehetséget. Ebből azután az következik, hogy a szülők rendesen a tanítókat ítélik el, azokban keresik a hibát; a gyermek fogyatkozásait pedig legyezik, dédelgetik, el sem ismerik. Ha valamelyik gyermek rossz osztályzatú, akkor rendesen az a vélemény, hogy a tanárok vagy tanítók üldözik. Viszik ide, oda; egyik iskolából a másikba; próbálnak vele szerencsét itt is. ott is; s végre a dolog mégis csak oda lyukad, hogy a silány tehetségű tanulóból nem lesz semmi, illetőleg O _ c az iskolai osztályokon imigy-amugy átúszott vagy átúsztatott egyénből lett az életben örökös tehetetlen, vergődésben sinlődő, önmagával meghasonlott ember, aki ahhoz, hogy keze munkájával, anyagi erejével kereshesse kenyerét, sokat, ahhoz pedig, hogy szellemi munkából éljen, keveset tanult. Csodálatos dolog az, hogy az élet százával j tárja a példát és a szülőket mindaz nem tanítja, i nem készteti okulásra. Habár hasonló tapaszta- | latok tolulnak is eléjük saját gyermekeik részé- | ről, elhitetik magukkal, hogy velük szemben egészen más körülmények játszódtak be arra. Pedig éppen ily alkalommal, a tanév kezdetén kellene a szülőknek jól meghányniokvetniöic: vájjon minő nevelési, illetőleg tanítási irányt adjanak gyermeküknek, hogy a gyakorlati életben általános, polgári és egyéni hivatásának megfelelhessen az. Elég életpálya van előttük. Választhatnak s a józan belátással választott, életpályát megkedveltethetik a gyermekekkel. Csakhogy a választásnak elfogulatlanul kell történnie. A még folyton uralkodó társadalmi előítéletek, az egészségtelen kasztszellem éppen nem alkalmasak arra, hogy a szülők, a gyermekek tehetségéhez mért pályát válaszszanak. A fekete, érdes munkás kezek iránt még távolról sincs meg az a valóban democraticus társadalmat mutató tisztelet, becsület, mit sokkal könnyebb szóval és írásban hirdetni, mint a gyakorlati életben érvényesíteni; ami nélkül azonban egészséges, erős társadalmi fejlődés nem lehet, nem is képzelhető. Még maguk a fekete, érdeskezü szülők is azon vannak (igen sokszor minden alap nélkül is), hogy gyermekükből finom-foglalkozású, „feli ér-ke z ti" ember legyen. Mit várjunk azután a „fehér-kezü" szülőktől?! Ezek rendesen úgy teletömik gyermekük fejét a munkás, feketekezü emberek életfoglalkozásait illetőleg téves nézetekkel, hogy az a tisztességes, Létfentartó anyagi munkát lealacsonyítónak tartja s inkább átúszik valahogy" néhány osztályon, hogy azután mint írógép egyik-másik irodában morzsolja le a keserves életet. Igy mennek át a téves törekvések szülőről gyermekre. Szülő is, tanuló is — az előttünk fekvő bőséges tapasztalatok, életnyújtotta példák dacára — sohasem a gyakorlati élettel számolnak, hanem rendesen a társadalmi előítéletek számbavételével küzdenek az elérhetetlenért s rendesen azt érik el, amiért eszük ágában sem volt küzdeni. Ez az egészségtelen törekvés úgy a szülők, mint a tanulók részéről eredményezi azt, hogy a beiratkozó tanulók nagy része csak megnehezíti a tanítással foglalkozók munkáját a nélkül, hogy azokkal a célt elérhetnék; amiből azután megint nem a tehetségtelenül vergődtetett tanulókra, hanem szokottan a tanítók fejére száll a gyűlölet. Sokkal jobban tennék a szülők és tanulóitjak, ha ebben az időben, mikor új tanév küszöbén állunk, erősen számot vetnének magokkal s az eddig tapasztalt eredményből folyólag elfogulatlanul ítélnék meg: vájjon jogosan küzdenek-e a célért, mit maguk elé tűznek? s nem volna-e sokkal célszerűbb törekvésöket más irányba terelni, más téren foganatosítani? Minden tanév kezdete egy-egy válasz-út a szülőkre és tanulókra nézve, hol és mikor a jól választott iránynyal egy-egy hatalmas lépést tesznek az életben való boldogulás felé, a roszszul választott iránynyal pedig hanyatt homlok rohannak a csalódás, a keserű kiábrándulás, az elbukás felé. Az aggódó, komoly szülők nagyon megís szokták ily alkalommal fontolni: vájjon érdemes lesz-e gyermekükkel tovább haladni a megkezdett uton, vagy megváltoztassák-e s minő irányba azt? Vajha mentül többen, sőt mindnyájan számolnának törekvésök jogosultságával! Akkor az életben sokkal kevesebb lenne a csalódott, az önmagával meghasonlott, proletár ember. Es a magasabb törekvésre jogosult tanuló ifjakkal sokkal nagyobb és szebb eredményt produkálhatnának az iskolák s azokra az emberi elfogultságnak és balitéletnek nem volna módjában méltatlanúl szórni köveit. „Zalamegye" tárcája. A kenyérkereső. Rajz. Irta: Naglné Karay Mariska Szinte leroskadt a nehéz teher alatt, gyenge vállai alig birták a reá csatolt nehéz kintornát, de azért némán, panasztalanul követte atyját, kinek vállán egy piros ruhába öltözött kis majom tilt s egy hatalmas bőrtarsoly függött. Igy haladt a karaván az égető nyári napon, elől a szikár olasz férfi, barna arcát az égető nap sem lehelvén már barnábbá, utána az elnyomorodott szegény fiúcska a nehéz kintornával. A forró nap perzselt ir galinatlanul, a gyermek sápadt, sovány arcán nagy cseppekben ült az izzadtság, félig nyilt ajkán hörgő, szaggatott lélegzete tört elő. Egyszerre térdei megrogy tak, lélegzete elállt, szemei előtt tűzkarikák támadtak, azt hitte, eszméletlenül esik össze. Megáll néhány percre, s bágyadtan tekintett körül, már látszottak a falu fehérházacskai, ahová igyekeztek, de ő úgy érezte, hogy nem bir odáig menni. A térti hogy nem hallá háta mögött az egyenletes nehéz kopogást, hátra nézett s megpillantva a pihenő fiút, mérgesen rivalt rá: - Hé! ini lesz? már megint lustálkodol te kölyök ? Szedd a lábaidat, inert különben . . . . s öklével megfenyegette a fiút, mit a majom vigyorogva csinált utána. A kis fiú ijedten, majdnem futva sietett a férfi után, oh nagyon félt azoktól az összeszorított, csontos öklöktől, nagyon sokszor érezte azoknak fájdalmas, erős ütését. A kis majom pedig el kezdett ingerkedni a szegéin fiúval. Midőn látta, hogy a fiú rá sem néz, észre gharygudott, hozzá, hozzá kapott hosszú „cm veszi, nii karjaival és nem a leggyöngédebben simogatta végig. A fiú még mindég tűrt s hallgatva haladt apja nyomába, s csak akkor kiáltott fül fájdalmasan, midőn a majom hajába markolva, azt kegyetlenül tépni kezdé. — Apám! — fordult a férfihoz sirva — parancsolj ennek a csúf dögnek, hogy hagyjon nekem békét, mert különben .... — Minő kitakadás volt ez már megint Pietró ? —fordult vissza a férfi haragosan — csúf dögnek mondani Jumbót ? Hát láttál-e már nála okosabb, tanultabb majmot? Nem tudod te, mivel tartozunk mi neki? Hisz ő tart el bennünket? Kút hálátlan teremtés vagy Pietró, ha erről elfeledkezel. Hiszen nélküle koldulni mehetnénk. Különben magad vagy az oka Jumbó türelmetlenségének, miért nem sietsz? Jumbó éhes, dél már régen elmúlt, Jumbó hasa korrog, azért haragszik. A majom helyeslőleg bólintott tűjével s haragosan nézett a megszidott gyermekre. Igen, ő az oka, hogy neki koplalnia kell. A fiúcska nem szólt a dorgálásra semmit, hozzá volt már szokva, hogy apja mindig Jumbónak fogta pártját. Jumbó volt a dédelgetett kedvenc, ő a nem szeretett mostoha. De azt nem állhatta meg, hogy nagy köny fátyolozott szemeivel végtelen gyűlölettel ne nézzen rá s kezeit görcsösen össze ne szorítsa. A majom hiven viszonzá a gyülöletteljes pillantást, aztán kiölté rá nyelvét, végre összekuporodott a férfi vállán és el kezdett bóbiskolni Hogy mennyire gyűlölte Pietró a majmot, azt talán megmondani sem tudta volna, azt csak érezte, de vére fölforrt, idegei megfeszültek, ha a csúf állatra né zett, s valóságos kéj hitt volna számára, ha megfojthatta volna. Sokszor vissza gondolt a múltra s ugy tetszett neki, hogy apja addig őt jobban szerette, inig Jumbó náluk nem volt. Igaz, hogy az elő't sem részesült valami nagy gyöngédségbe, de még sem volt oly tűrhetetlen az élete, mint mióta Jumbót a sors hozzájuk vezette. Most az a kendvenc, az kapja a jó szót, a jó falatokat, ő a szidást, ütést. Azt féltik a hidegtől, az esőtől; ő ázhatik, fázhatik, neki nem árt, vele nem törődik senki. A fiúcska szive elszorult a keserűségtől, ha a sok verésre, koplalásra gondolt, melyet az álnok állatért igaztalanul szenvedett; hiszen mindenért ő kapott ki, nem csoda, ha szive telve volt gyűlölettel. S neki mutatni sem volt szabad azt, Jumbót szeretni kellett, legalább apja ugy parancsolta, hisz az a kenyérkereső, hálával tartoznak neki. Oh ha Jumbó nem volna, gondolá gyakran és szive elszorult, apja talán jobban szerelné. Sokszor gondolta már, hogy leborul apja előtt és úgy kéri, hogy üüze el magától Jumbót és ő lesz a kenyérkeresője, igen igen, dolgozni fog; koldulni, ha kell, csak szeresse egy keveset és milyen boldog, milyen hálás lesz érte .... A kis falu széles, poios utcáján megállt a karaván. Pietró lekapcsolta hátáról a kintornát s elkezdé egyi két azoknak a megszokott, elnyűtt daraboknak, a férfi fölállitá három lábu kis asztalát, melyen Jumbó ünnepélyesen helyet foglalt. A kintorna recsegő hangjára nagy riadalom támadt a faluban, a gyereksereg nyomban összefutott, a kisajtók megnépesültek. A férfi müértően nézett végig a publikumon s még egy ideig várt, és csak mikor látta, hogy zsiros kalapok, piszkos kék konyhakötények is vegyültek a társaságba, mert csak ez a fizető publikum, kezdte meg az előadást. Intett Jumbónak, mire az fölállt s lekapva tollas kalapját, hajlongott jobbra, balra, majd katonásan tisztelgett, kihúzva tokjából pléh kardját. Aztán dobolt, pisztolyt sütött el, hegedült, mozsárban tört s a fekete bőrtarisznya még mindig nem ürült ki a gyerek sereg végtelen örömére. Egy pajkos fiú diót dobált neki, mit a majom ügyesen elkapkodott, s nyomban éles fogaival fel is törte azt, az édes bélét mohón rágicsálta s a héjával Pietrót hajigálta. Mai szamunkhoz negyed iv melleklet van csatolva.