Zalamegye, 1888 (7.évfolyam, 1-26. szám)

1888-01-08 / 2. szám

VII. évfolyam. Zala-E^erszeg, 1888. január 8. 2. szám. Előfizetési díj: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegdi j 30 kr. Nyilttér petilsoru 12 kr. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárna] Elmélkedés az é\ elején. Európa sorsa talán sohasem függött olyan bizonytalanul a levegőben Zenitli s Nadir között, mint éppen most. Ugy lehet azt. képzelni, mint egy óriási vasgömböt, mely ellenkező' delejességü szurony-erdőkkel rögzittetik egy positiora. Nem kell egyéb, csak itt vagy amott a szuronyok helyzetén változtatni s a levegőben t'tiggő óriási gömbnek mozdulnia kell jobbra vagy balra. El kell dőlnie! Ezt most már mindenki melegen óhajtja, kinos feszültséggel várja. A bizony talanság már betegségig fárasztotta az idegeket. A keleti kérdés miatt nyugodni, aludni nem bíró medve-óriás rázza bundáját. Szándékát csak furfangos mozdulataiból lehet sejdíteni. Nem ad érthető, hangos szót, csak morgásából lehet gondolni, hogy nincs megelégedve, hogy ne i tetszik neki amit eléje tálaltak, hogy készui valamire. Mozdulatait erős figyelemmel kísérik minden felül, különösen pedig azok, akik igen eljöttnek hiszik az időt arra, hogy a bőrében meg nem férő óriást megtáncoltassák. Más oldalról egyesek úgy, mint társadalmi osztályok már annyira romlottnak, büzhedtnek tartják az állapotokat, hogy minden felül nagy várakozással néznek valami erősebb rázkodtatás elé, ami a társadalmat, fölkeltené mindent közönyösen tekintő, semmi magasabbért lelkesülni nem tudó letliargiájából. Azt hiszik, hogy a puskapor majd kissé megtisztítja a levegőt ; azért hát még a háború iszonyaitól sem irtóznak, csak a már szinte tűrhetetlenné vált társadalmi állapotok javuljanak. Inkább kivánnak véres nemzeti háborút, mint sem a vértelen társadalmi harcok fen maradását. Hát hogy a mostani társadalom képe nem valami vonzó, — az tagadhatatlan. Sohasem volt a társadalomnak annyi jóakaró profétája, mint most; de talán sohasem követtek a társadalommentő és javító próféták oly nagy mértékben más elveket, mint amit hirdettek. Vizet prédikálnak és bort isznak. Sokan hirdetik nagy szóval a democratismust s maguk mindenképen szeretnének aristocraták lenni és igyekeznek is — amennyire igy, amúgy birják — azoknak látszani. Sokan prédikálják az egyesülést, az összetartást és gyakorlatban a kük-szellem föltétlen hivei. Sokan hangoztatják, hogy nyiltak, bizalmasak, őszinték legyünk egymás iránt szavainkban úgy. mint tetteinkben, — s mégis ők maguk követik a vakond tulajdonságát, maguk végeznek akna-munkát. Vagv mit mondjunk azokra, kik tejben, vajban fürödve szakadatlanul hajtják, hogy „adjatok ételt az éhezőknek!" —de saját kezöket soha vagy csak ritkán nyújtják ki az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlására V ! Vagy minek nevezzük méltóképpen azokat, akik egyenlőséget, testvériséget hirdetve a türelmes ujságpapiroson, — az életben, a gyakorlatban ebeknek emelt, gőgös nyakkal tekintetlek a velük egyenlő rangban, módban nem állókra, mintha azt akarnák mondani : iine, nézzétek, ti kicsiségek: hol kezdődik az ember?! Szóval az elmélet és gyakorlat között a társadalmi kérdésekben oly óriási az ellentét, hogy a gyakorlat tulajdonképen e téren nein más, mint az elméletnek fejtetőre állítása. Csoda-e azután ily körülmények között, ha az egész társadalom képe sem mutatja a valót. Ha az ember végigtekint az együtt mulatozók százain, akik egyesületi helyiségekben, báltermekben, társasestélyeken. felolvasásokon, banketteken együttvannak, egymás kezét szorongatják, egymás szemébe mosolyognak, egymásnak bókolnak; ölelgetőznek: csókokat váltanak: felületes szemléletre azt hinné mindenki, hogy iszen selyem az élet, mikor igy szeretik, igy karolják egymást az emberek, mikor a „felebarát mind jóbarát." Hanem azután tessék csak megnézni az érem másik oldalát is; tessék figyelemmel kísérni, meghallgatni azokat a barátságos képpel, finom álarcban együttmulatókat, mikor egymásnak hátat fordítanak; mikor az elébb barátságos üdvözletekre nyújtott kezek ökölbe szorulnak ; az elébb mosolygó szentekben fölvillan a gyűlölet s az elébb csókokat osztogatott ajkakon kifejezésre jut a valódi érzelem, az elébb ügyesen elrejtett belvilág! Akkor látjuk. hogy a társadalmi élet úgy — amint előttünk áll, nem más óriási hazugságnál. Ily körülmények között azután egyátalán nem csodálható, ha ahhoz, hogy valaki társadalmilag szerepelhessen, hogy csak részt vehessen is a társadalmi élet különböző nyilváuulásaiban, — okvetlenül álarc kell. Aki álarcot nent bit' ölteni, aki belé nem éli magát a társadalom convenczionális hazugságaiba, — az O Ö ' legjobban teszi, ha teljesen elvonul; de kénytelen is visszahúzódni. Így látunk azután itt is, ott is derék, tettre képes, szépjellemű, jeles tehetségű egyéneket magányban, elvonultan élni; holott egészségesebb társadalmi viszonyok mellett a társasélet éltető lelkei lehetnének. Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy talán a világ- vagy embergyűlölőt te^te c'iüt Oi^ zárkózottakká. Nem! Arcuk is az ellenkezőt bizonyítja. Nem gyűlöletet lehet azokról olvasni, hanem resignatiot. Nem gyűlölik Ők tulajdonképen a társadalmat, csak összeolvadni nem képesek vele; mert minden lépten nyomon csalódással állván szemben, végre belátták, hogy a társadalom egészségtelen közszelleme és puritán elveik öszszeférhetlenek. Sőt többet mondunk. A társadalmi élet ziláltságát, a rossz társadalmi állapotokat, az őszinte bizalmas társulás lazaságát nemcsak azok látják, érzik és tudják , kik a nyilt társulástól puritán elveiknél fogva elzárkóznak, hanem érzik és belátják azok is, kiket a kényszerűség a társasélet fölkeresésére, a társadalmi mozgalmakban való részvételre utal. Ezek maguk is keserűen fakadnak ki nem egyszer az ellen a nyomasztó, rossz közszellem ellen, melynek rabjai. Elkeserít minden nemesebben gondolkozót a társadalmi életnek és mozgalmaknak minden magasabb irány nélkülisége, a társadalomnak minden magasztosabb cél iránti lethargiája. Azért olyan nagy azoknak száma, kik várakozással „Zalamegye" tárcája. Az én kis játszótársam. Napló töredék irta : l)r. JeiiTay Géza. Együtt téptük a mezők tarka virágait, együtt kergettük a rét himes pillangóit, együtt futkostuk be a lombos erdőket, együtt ingereltük a bércek viszhangját, egy volt örömünk s bánatunk. — Gondnélküli gyermekek, játszótársak voltunk. Mintha még most is látnám, ugy előttem van az a szőke fürtü kis fin, ki a gyermekkori szerelem szeplőtelen érzelmeivel rajongott értem. 11a iskolából jöttem haza, a kis Hugó rendesen már ott várakozott rám a barátok templománál. Minden nap elkisért lakásunkig s boldog volt, ha rá biztam könyvekkel megrakott táskámat. — A tánciskolában velem táncolt legtöbbet, virágos kertjükből számomra tépte a legszebb rózsákat s szelid, kék szemeinek min den pillantása elárulta, hogy gyermeteg lelke hozzám vonzódik legjobban. Oh, ha csak sejtettem volna okkor, hogy egész életem boldogsága tiigg ezektől az ártatlan érzelmektől, miket lassan-lassan féktelen szenvedélylyé növeltek az idő s a körülmények. Az öreg Kolossy, ki tiszttartó volt az urodalomban s egyszersmind közeli szomszédunk, esténkint gyakorta ellátogatott hozzánk s többnyire magával hozta legféltettebb kincsét, egyetlen gyermekét: a kis Hugót is. Együtt töltöttük, együtt játszottuk át a hosszú téli estéket s korunk ártatlan örömei közepett gyorsan repült egyik év a másik után s minden nappal csak erősebb lőn a kapocs, inely romlatlan lelkünket összeforrasztá. Szerettük egymást öntudatlanul s örömünket nem zavarta, nem keserítette semmi, mindaddig, mig észre nem vettem, hogy anyám rosz szemmel kezdi nézni, hogy a kis Hugóval többet foglalkozom, mint az ő nézete szerint — szabad lett volna. Eleinte csak szép szóval igyekezett elidegeníteni tőle, később azután meg lett tiltva az is, hogy naponta találkozh issam vele s mikor ez sem használt, értésemre adták, hogy el kell hagynom a szülői házat. A szomszéd városba vittek az apáca zárdába s három hosszú esztendőig nem volt szabad haza jönnöm, még a vacátiókra sem. Hugóról ez idő alatt természetesen mit sem hallottam ; de emlékét hiven megőrizte lelkem s várva vártam a pillanatot, hogy viszontláthassam azt, kihez boldog gyermekkorom édes emlékei fűztek. Csakhogy távollétem ideje alatt sok minden megváltozott odahaza. Az öreg tiszttartó, ki azelőtt mindennapos vendég volt házunknál, most felénk se nézett. Hugóval többször találkoztam ugyan, de ugy vettem észre, hogy ő is sokkal idegenebb, tartózkodóbb irányomban, mint volt egyébkor. Fájó érzelmekkel tértem vissza a zárdába. Mindezideig fogalmam sem volt a bánatról s mos! valami borongó homály borítá el kedélyem derűjét. Eddig azt hittem, hogy az, mit Hugó iránt érzek, semmi más, mint a folytonos együttlét által táplált szeretet s most, midőn mind határozottabban kezdett kiemelkedni képzeletemben a gyermekkori ideál alakja s szebbnek tünt fel előttem, mint valaha, lassan-lassan teljes tudatára ébredtem keblem háborgó érzeményeinek. Lázas izgatottság fogta el egész valómat s lelkem egy soha nem ismert édes kéjtől reszketett s mikor, mint felserdült leány, elhagytam a zárdát, szivemben a legforróbb szerelem tüze lángolt fel. Anyám ugy látszott — sejtette mindezt s hogy ideje korán véget szakithasson a viszonynak, — mely az ő fogalmai szerint nem volt méltó hozzám, — atyámat, ki a grófi javak teljhatalmú kormányzója volt, — nyerte meg tervének s midőn végleg megváltam az apácáktól, Kolossyék már nem laktak Kétsziiváson. Az öreg tiszttartót minden ok nélkül áthelyezték a szomszéd urodalomba. Azaz, dehogy ok nélkül! Nagy bűne volt szegénynek. Fia, a hatalmas jószágkormányzó egyetlen leányát szerette! Igen! Szerettük egymást forrón és •^•izán, úgy, amint a sziv csak egyszer képes szeretni — először. Hiába, van az élet lek egy olyan boldog kora, melyben a kebel minden dobbanása azt mondja , hogy szeretni kell. Titkos sejtelmek hónává lesz a lélek, ismeretlen érzetek és vágyak töltik be egész valónkat, az ember talánynyá lesz önmaga előtt s az ártatlan gyermek évek zavart .Ián boldogsága után a képzelgés tündéi- országában tévedezve, egy ideált alkot magának, kiben a mindenség tökélyét összpontosítva képzeli s nincs egyéb vágya, minthogy megoszthassa édes boldogságát azzal, kit szerelmének egész hatalmával karolt fel. Nekem legalább nem volt egyéb óhajtásom és — még csak azt sem engedték meg, hogy boldogságom érdekéken szót emelhessek. Anyám hallani sem akart a szegény tiszttartó fiáról. Kitiltotta a házból s legfeleb'o csak titkon találkozhattam vele néha-néha, egyik másik meghittebb barátnőmnél. Igy multak reménytelen napjaim. — Az udvarlók bókoló serege rajongott körül s mert atyám gazdag ember hirében állott, az egész vidék fiatalsága versengett kezemért s hogy mindezek dacára komoly kérőm még sem akadt, ezt egyedül csak anyám nagyravágyó terveinek köszönhettem. 0, ki maga is született bárónő volt, legalább is hétágú koronát óhajtott számomra s — vágya később, midőn családunk fénye aláhanyatlott, teljesülésbe is ment. Atyám váratlan halála következtében egyszerre vége lőn s, jólétnek s a gazdagság káprázata helyett Jdlen szamunkhoz '

/

4 iv melléklet van csatolva.