Zalamegye, 1887 (6.évfolyam, 27-52. szám)

1887-11-06 / 45. szám

VI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1887. október 23. 6 . szám. larsau, m ii 'i 1 rr \ r i r i es A „Zalamegyei gazdasági egyesület

4' és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Néhány szó a közsépi utaknak gyümölcsfákkal leendő beültetése tárgyában. Mielőtt ezen szavaimnak fontosságát, ozélszerüségét, hasznát és kiviteli módozatát kifejteném, legyen szabad néhány szóban egyet mást földmivelő közönségünk viszonyaiból elmondanom. — Hazánk lakossága vajmi nagynehezen, tud megbarátkozni az iparral — s egyedül a földből vár mindent, a mire az életben szüksége van. — De az emberiségnek folytonos szaporodása egy-egy családra, vagy egy-egy emberre nézve csökkenti a termőföld s igy a jövedelem mennyiségét is. Ezek mellett elő áll a közterhek szaporodása. — Emez okok adják sokaknak szájába amaz igazán fontos - de nem méltányos — szavakat, miszerint ilyen súlyos körülmények között mikép lehet egy családnak — mely csupán földmiveléssel foglalkozik — magát tisztességesen és becsülettel lentartani? . . . Azonban az ilyen előre nem gondoló okoskodóktól azt kérdem: miért adta Isten az embernek — mint legtökélyetesebb teremtménynek — az észt; miért a szabad akaratot ; miért a sokaknál látható hozszu és egészséges életet?! Hogy az észt parlagon hagyja heverni, mint a hasznavehetlen földet; vagy hosszú életidejét a már korán megszokott — a lelket és testet lassan felemésztő henyéléssel töltse el ; vagy szabad akaratát az isteni és emberi törvényekkel egy iránt ellenkező tettekre fordtsa?! De van népünknek egy rosz szokása, mely ellenségévé teszi minden hasznos újításnak. — Tessék csak megfigyelni munkaközben s látva liogv valamit ódonszerüen végez, hiába magyarázza annak czélszerübb kivitelét, mert azt fogja rá mohdoni : az apám is igv szokta, én sem teszek máskép — Hogy eme szavaimnak tisztább értelmet adjak, egy példával világítom meg. — Van eg\ gazdaság, melynek jövedelméből nemcsak megélni, közterheket kiegyenlíteni, a házhoz és gazdasághoz szükséges eszközöket megszerezni, hanem félre tenni is lehet. — De a gazda, mivel jó módja van, a gazdasághoz minden eszközt pénzért vesz; azon munkát, melyet családtagjaival maga is elvégezhetne, mással teteti meg és pedig ismét csak pénzért. —- Az ilyen családapa nem tanítja gyermekeit munkásságra, szorgalomra és takarékosságra s midőn a gyermekek felosztván a birtokot s ez által csökkentvén annak jövedelmét, a kevesebből is munka nélkül, mindent pénzért szerezve be s tetetve meg — azon elvből indulva ki. az apám is igy tette, én se teszek máskép - akarnak megélni, eljutnak a tönkremenéshez s nem csuda, ha ilyen helyzetben elhangzik ajkaikról a panasz; sokan vagyunk, nagy a közteher, nem lehet elviselni az életet! — Igen kedves barátom ! szoktasd gyermekedet minden szép és jóra, öntsd belé annak idején a munkásságot, szorgalmat és takarékosságot. neveld olyan férfiúvá, hogy az életterheknek bátran szeme közé nézzen, azokat győzelemmel küzdhesse le. — A mint az egyes emberre, ugy áll ez a társulatok, testületek és községekre nézve is. — Mert ha valamely társulat — testület — vagy község lakosaiban nincs meg a munkásság, szor galom, szeretet, együtt érző sziv, együtt gondolkodó lélek: ott a jólétnek helyén nyomorúság, a józan tanácsadás helyett panasz, szeretet helyett gyűlölség honol meg s juttatja a végveszedelembe azokat. — Azonban hála a gondviselésnek, az előbbiek száma jóval túlhaladja az utóbbiakét. — Vannak községek, melyekben, mint testületben s annak egyes tagjaiban is meg van a szorgalom, munkásság, az előrelátás s igy nemcsak jelenlegi helyzetét biztositja, hanem ingathatlanul megrakja alapját a jövőnek is. — Innen magyarázható az ki, hogy habár a jövedelem mellett hagy a közteher, midőn kopogtat a szerencsétlenség folytán vagyonától megfosztott embertársunk, az ilyen család vagy testület ajtaján kész a segedelem. — Innen van az is. hogyha valamely jótékonyczélu, a jelen és jövőben egyiránt hasznosnak bizonyuló intézmény létrehozatala pendittetik meg, szegény és boldog tehetsége szerint megragadja az alkalmat ilyen helyen, csakhogy az létesüljön. — A vizsgálódó figyelmét számtalan példa leköti szélesebb körű utazásában. — / Éppen igy testté válhatik a községek igyekezete folytán a közleményem fölé irt s már sokak által hangoztatott eszme is. — Nagyon jól tudom, miszerint voltak és vannak olyanok, kik valamely többé kevésbbé fontos eszme megpenditésénél azt fogják mondani: minek az, azt a földet másra kell elhasználni, sok időbe, fáradságba és pénzbe kerül; végre a rosz emberek el is vonhatják vagy megsemmisíthetik? — De hát van-e olyan dolog, melynek pártolói és ellenségei ne volnának ?! — Ezen okoskodók nem látják be. hogy ama fél négyzet méter föld, mely egy-egy fának szükségeltetik — mely különben is az úthoz tartozik — sokkal többet hoz bármely más azon darabka földből vett haszonnál. — A rosz emberek ellen pedig oltalmába veszi ezen intézményt a törvény; mert ugyan drága pénzért k'-ll azután a megsemmisített fát pótolni. — Azonban lássuk ezen dolognak fontosságát. — Ha körül nézünk háztartásunkban: egy darab ruha, egy darab mesterileg készített- bútor, mind mind a növényekre vezetnek vizsgálódásunk folytán . . . Honnét vennénk tápszereink Ízletes és zamatos részét, ha gyümölcsünk nem lenne, melyből gazdasszonyaink a szakácsművészet ügyességénél fogva oly sokféle nem kevésbbé fontos gyümölcs kivonatot birnak késziteni ?— Fontossággal bir egészségi állapotunkra is, a mennyiben levegőnket —- mely életünk fentartására elkerülhetlen — tisztává teszi. — Azonban ki birná mind előszámlálni ama sok körülményt, melyekben gyümölcsfáink hasznunkra vannak. — Czélszeríiségét nem igen kell bizonyítgatnom azok előtt, kik a forró nyári napokon, nehéz „Zalamegye" tárcája. A czéhláda. — Karczolat. — Irta : Hr. Jenrny Géza. Ne tessék megijedni, nem holmi, régi világi czéhládáról lesz szó. Az én történetem ládája egészen modern „alkotmány." Ez előtt, körülbelől tiz esztendeje szer kosztette egy becsületes, sümeghi asztalos mester s el merem mondani, hogy : olyan munka, mely beválna még remeknek ís, ha ugyan, az iparszabadság korszakában ez az antik szigorlati mód még mindig divatoznék. Valóságos mestermü, mely a régi jó idó'kben mél tán foglalhatott volna helyet a czéhládák tisztes sorában s meg vagyok róla győződve, hogy —ha csak harmincz évvel előbb kezdte volna is meg pályafutását, soha sem jut a közönséges kofferok keserves sorsára, togalma sem lett volna a hordár urak durva bánásmódjáról, nem ismerné a vasutasok kegyetlenkedéseit, melynek máiannyi ártatlan bőrönd lőn áldozatává s a melyből neki is bőven volt része annak idejében. Megvallom, akárhányszor felháborított ez a barba rísmus, mit üzleti nyelven málha kezelésnek neveznek > nem egyszer volt eszemben, hogy valami röpiratban, vagy nyílttéri czikkbeu emelek szót a szegény kofferok szánalmas sorsa érdekében, de hát mindig csak abban maradt a dolog. Tartottam attól, hogy ha az újságban hurczolom meg a vasutas urakat, hát egyszerre halálos ellenségem lesz valamennyi s mindannyi az én podgyászouion tölti ki boszuját s szigény kofferom sorsa csak még keservesebbre válik. Pediff hát szenvedni, szenvedett már különben is O 7 eleget. Hazulról rázós paraszt szekér hordta minden esz tendőben a vasútra, hol — karvaly módjára — lesett már rá a kérges tenyerű hordái- had s kíméletlenül czipelte a mázsáló ur magas színe elé, aki azután ismét ide oda vonszolta * utoljára pofon csapta csirizes pamacscsíil. valami numerust ragasztott az oldelára, azután oda lökte a már megszámozott többi ládák közé, hon nét kemény targonczán vitték a pálya udvarba, mig végre hosszas ide-oda dobálás után belóditották szegényt a vaggonba, liogv c.-ak ugy recsegett az oldalbordája. Kisebb diákkoromban akárhányszor könnyes sze mekkel néztem ezt a torturát s érzékeny lelkemnek végtelenül fájt, hogy boldog, boldogtalan ily kegyetlenül bánik ezzel a szegény ládával, mely diákéleten: hosszú tizenkét esztendején át hűséges kísérőm volt mindenkor. Rajta keseregtem el a boldog vacati > elmulta feletti bánatomat, benne rejtegettem minden titkomat s azt a sok sült libát, sonkát, kalácsot s egyéb honi édességeket, mikkel az anyai szeretet pótolta a kosztos a<zszonyom által néha-néha nagyon is szűkre szabott vacsorát. Szerettem is ezt a feketére festett nagy faládát ugy, mint — az édes szülői háztól távol — semmi mást, de nagy becsben állt az otthon is, hol — hogy egyéb közönséges koff'-roktól megkülönböztethető legyen — czéhláda néven ismerte az egész család. Nagyon csalódnék azonban, ki azt hinné, hogy ez a hangzatos titulus csak olyanféle czélnélküli rangfokozat volt, mint teszem, ha az ember oda bidgyeszti a neve mellé a királvi tanácsosi czimet. Korán sem. A czéhláda elnevezés nálunk nagyon is practicus jelentőséggel bírt s ha évközben, vagy az iskolai év végén annyit irtam haza, hogy holnap, vagy holnap után megyek a czéhládáuimal együtt, az utolsó kisbéres is tudta már, hogy ilyenkor nem a parádés hintót kell az „ifiur" elé küldeni a vasútra, hanem a hosszú, saraglyás, paraszt kocsit. Vagyis, más szóval, a czéhláda nevezet annyit jelentett, hogy a nagy, diák koffert, ősi, bevett szokás szerint, nem volt szaLad i uganyot. hintón szállítani. Tudtam ezt nagyon jól magam is s éppen azért, haza utazásom napját és körülményeit mindig levélben szoktam megírni. Tavaly azonban, mikor a fővárosi polytechnicumban bevégeztem tanulmányaimat, az utolsó szigorlat gondjai annyira igénybe vettek, hogy a levél Írásra már nem maradt idő Egyszerű táviratban tudattam tehát csak annyit, hogy: „Holnap, azaz szerdán haza utazom a czéhládámmal együtt." — A telegramm azután szerencsésen meg ís érkezett rendeltetési helyére s másnap, mikor leszálltam a szent iváni állomáson, a G^uri kocsis plen parade — már ott várakozott rám a — hintóval. Megvallom, egy kissé meglepett ez a szokatlan udvariasság; mert máskor, ha a czéhládával utaztam, mindig csak a paraszt kocsi járta s most egyszerre felvitte az Isten a dolgomat egész a határig. No de, ugy gondoltam, ez a megtiszteltetés már a diplomaticus emhert illeti s igy a hatással, meg a pará dés kocsis vadoiiat uj libériájával való tüntetést még csak megtudtam magyarázni magamnak, hanem, hogy mit keresett ott még az a két hosszú igás szekér, mit szintén hazulról küldtek érettem, ez már sehogy sem ment a fejembe. Meg ís interpelláltain rögtön az öreg Györgyöt, kin nem ugy vettem észre, hogy most az egyszer ő sincs tisztában a helyzettel. — A nagyságos ur parancsolta igy, kérem alássan, mert hát azt mondta, hogy most már az ifjú nagyságos ur is nagyobb bagázsiával utazik, mint eddig. De hát várnak kívülem még valaki mást is? — Azt már nem tudom, csókolom a kezét — szólt az öreg cseléd olyan formán, mintha maga ís restelné, hogy III'ID adhat határozott választ a feltett kérdésre. Nem is bolygattam azután többet. Lelkemet egészen más érzelmek töltötték be. Örömrepeső szivvel gondoltául a közeli viszontlátásra s mikor berobogtunk az