Zalamegye, 1882 (1.évfolyam, 1-27. szám)

1882-11-05 / 19. szám

I. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1882. november 5*2. 20. szám. Előfizetési dij: Félévre 2 ft., Negyedévre 1 ft. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyílttér petítsora 12 kr. A lap szellemi és anyagi részét l illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. ' Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kézirntok it iipui kiililiiuk vissza. Megjelenik minden vasárnap. A társadalom mételyei és szennyfoltjai. Az angol a cukor-, a hollandi pedig a szappan-fogyasztás mennyisége szerint határozza meg egyes nemzet eivilisatiójának fokozatát. Egyik, mint másik fokmérő birhat egyes esetekben némi jelentőséggel; de mi — humanisticus szempontból kiindulva — egyes nemzetek társadalmi állását, a miveltségi fokozatot a szerint véljük és kívánjuk megállapíttatni, mikép gondoskodott a nemzet szegényeiről, mennyire törekedett és birta is társadalmát szennyfoltjaitól megtisztítani. — S ha saját nemzetünket ezen szempontból akarnók megbírálni, az itélet nem lenne reánk nézve kedvező, minden esetre pedig igazságtalan ; mert a bírálatnál csak az eredményt lenne szabad figyelembe venni, ez pedig sokkal csekélyebb, mint a tett intézkedések lelkiismeretes foganatosítása mellett lennie kellene. De szóljunk a mindennapi életből. A törvény megparancsolja, hogy minden község gondoskodjék saját szegényeiről. Ennek folytán, de már korábbi időkben a megye a koldulást eltiltotta és szolgabiráit utasította, hogy a vidéki koldusokat, különösen bucsuk, vásárok alkalmával összeszedessék és illető községeikbe kisértessék; mindenek fölött pedig irtsák a szekérrel csavargó koldus családokat, kik az ország nagy részét bebarangolva, a munkás és szorgalmas népnek leginkább terhére vannak, közöttük az erkölcstelenség legbotránkoztatóbb esetei merülnek fel; a koldulás, csavargás mintegy öröklött családi kereset ággá válik, kik ujdonszülötteiket nyomorékká feszik, hogy ezek — gyakran undorító — testi hibáiknak nyilvános fitogtatása által a közkönyörületet megindítsák, adományokban annál gazdagabban részesüljenek, mit azután botránkoztató orgiákban fecsérelnek cl.— Biztos tudomásunk alapján mondhatjuk, hogy egy ily koldus szekér a családdal egyszersmind undok vétkeknek, szülékről gyermekekre áltil szálló nyavaláknak is kiirthatat/ » lan fészke. Es épen ezért ezek irányában legszigoruabb a megye rendelete, mely szerint a szolgabiráknak kötelessége volna a koldusok szekerét, lovát elkobozni, elárverezni, a koldus családot pedig illető községébe toloncképen haza szállítani. — A megye ezen végzésének elég tétetett-e"? mi legalább nem tudunk reá esetet; sőt ellenkezőleg ugy tetszik, mint ha ezen rendelet keletkezése óta a szekeres és gyalog koldusok száma nevezetesen növekedett volna, s hogv azok a megyében háborítás nélkül szabadon kóborolnak, egy két szolgabirói vidék kivételével. — Ki ezen állításunkban kételkedik, vagy azt túlzottnak hiszi, ám figyelje meg bármely vásárnak, vagy búcsúnak elő estéjén a község környékét, fog ott látni terjedelmes koldus coloniákat, családjaikkal, lovaikkal s egyéb állatjaikkal egész otthonossággal tanyázni, a községnek vagy magánosoknak legközelebbi birtokát, mint sajátját használni, pusztítani. Es ilyes mi történik a megyei székváros közvetlen közeletében is, hol pedig szolgabiró, főcsendbiztos és a legfőbb politikai hatóság létezik. Mi történhetik oly községekben, hol az igen is korlátolt helyhatóságon kivül más a rend és vagyon biztonság fentartására nem ügyelhet? A koldus sereg egy nemzet testén mindig csapás, ugy pedig mint nálunk létezik, valóságos métely és fekély, mely irgalom nélkül kiirtandó. Félre ne értsen minket senki, legtávolabbról sem szándokunk elnyomorodott, tehetetlen felebarátainktól az irgalom fillérjét megvonni, csak azt kívánjuk, szabályoztassék ez a törvény rendeletéhez képest oly képen, hogy a valódi szegényen segítve legyen, a munka kerülő dologtalan egyének pedig ne használhassák fel a szabad koldulást könyöradomány kizsarolására. Egész biztossággal mondhatjuk azt is, hogy a házankint koldulók nagyobb része nem helybeli, tehát a saját községén kivííli könyöradomány koldulására nem jogosított; legalább fele pedig olyan, ki saját községében koldulni sem mer, mert mint birtokos, vagy munka képes könyöradományt nem igényelhet, — s ha még is koldul, a helybeli valódi szegények elől lopja el az alamizsnát. A törvény szerint nem tűrhető ezen visszás s a közmivelődési tekintetben a nemzetre nézve lealázó helyzet. Minden kitelhető, s ha kell, a legszigorúbb rendszabályok alkalmazása mellett is megszüntetendő ezen állapot helyébe léptessük a humanisinus által parancsolt azon rendezést, miszerint minden község tartsa saját szegényeit, kiket t. i. a helyhatóság munka képtelenség miatt nyilvános segélyezésre méltóknak tart; állapítassék meg egyénenkint a heti segély mennyisége, és kapja azt rendesen a községi pénztárból, vagy a mennyire lehetséges, különösen e célra házankint gyűjtendő heti adományból. Az ily eljárás mellett nyernének az adakozók, mert nem háborgatná egész napon által a koldusok serege; de nyernének a segélyre szorultak is, mert nem kényteleníttetnének házról-házra járni a bizonytalan segély összeszedése végett; de legfőképen nyernének az által is, hogy az alamizsnára nem érdemesek nem lopnák meg előttök felebarátjaik könvörérzetét, sőt nyerne a vagyonbiztonság is, mert gyakran megtörtént, hogy koldulás ürügye alatt a házba tolakodott egyének ott tolvajlásokat követtek el. Azt hiszsziik tehát, bog}' nem hibáztunk, sőt a közjó előmozdítása érdekében cselekedtünk, midőn a jelenlegi botrányos koldulást a nemzet testén mételynek, kiirtandó fekélynek bélyegezve, annak a törvény értelmében való szabályozását sürgetjük; és azon meggyőződésben vagyunk, miszerint jelen felszóllalásunk mélyen tisztelt, s páratlan erélyességű alispánunknak csak újjmutatás lesz arra nézve, hogy a megyének e részbeni végzése, a törvénynek rendelete megyeszerte nem mindig, és mindenhol, egyenlően hajtatott végre. Szokott pontosságától, hivatalbeli szigorúságától pedig bizton reméljük, Iá: Párisi apróságok. Kedd, 1882. szeptember 10. Froderau.r alezredes temetése. — Vére Laehaise, Mont Mart re, Mont Parnasse. Pantheon sírboltjai. — Na jjo/eon sírja. — A caíacombdk. Hétfőn folyó hó 9-én volt alkalmam látni az első nagy temetést 1'Arisban. Első nagy temetést, mert kisebb halottas meneteket láthatni eleget ily nagy városban. Igy a legújabb kimutatás szerint szeptember 29-től október 5-ig 1018 ember halt meg; 77-el több mint a megelőző héten. De minthogy ilv irányban 30 év alatt l'áris kihalna, született helyébe 1178 gyermek. A holtan született 125 a halotti számban benfoglaltatik. Nagy tehát a forgalom élők- és holtakban és azért temetést és keresztelést eleget lát az ember, de oly szép temetés, mint a tegnapi, Thiers halála óta még nem volt Párisban. A boulevart Charonne-on nagy tőz ütött ki egy gyárban és az oda sietett sapeur-pompier-k alezredese Frodevaux a tűzben lelte gyászos halálát. Közrészvét kisérte a derék, mivelt, tudományos és jobb sorsra méltó férfiút sírjába. A sapeur-pompier-k laktanyájának kapubejárata teljesen feketére volt bevonva, háromszinű zászlókkal gyönyörűen feldíszítve és annak közepén gyertyák között feküdt a holttest. Midőn az óra delet ütött, megindult a gyászmenet a szigeten levő boulevart de Palais-ből a tőle 800 méternyire levő ez alkalomból feketére bevont Notre Dame-ba, hol gyász mise tartaték, onnan pedig a test Mont Parnassera, Páris harmadik temetőjébe viteték. A menetet egy század városi rendőr és két század sapeur-pompier nyitotta meg. Utána következett a republicanus gárda hatalmas zenekara, a mely a gyászkocsi előtt ment, melyet két fekete ló húzott, zászlókkal bevonva, rajta volt a megholtnak sisakja és elégett blousejának foszlányai. A holttestet a kocsi után a Charonnei pompier állomás azon katonái vitték, a kik az alezredessel együtt voltak, midőn meghalt. Ezt követte a megholtnak fia és fivére. Azután jöttek a köztársasági elnök küldötte, a kormány képviselői, továbbá számos küldöttség, notabilitások és végül borzasztó euiber tömeg. A holttestet Notre 1 lantéban beszentelvén, Mont Parnassera vitték. Párisnak 22 temetője van. A leghiresebb a Pére Laehaise, utána jön Mont Martre és azután a most említett. A Pére Laehaise Páris, de talán az, egész világ temetői között leghiresebb és legnagyobb. Észak Párisnak temetkezési helyül szolgál, azonban a ki akar, oda temetkezhetik és szokássá vált nagy embereknek földi maradványait Laehaise atva vendégszerető karjaiba helyezni. Igen, ő nagyon látogatott! Egy nap átlag 30—35 lakósa jön és innen van, hogy a 45 hectárnyi terület már alig képes befogadni az újonnan érkezőket, a miért is a szegénvebb sorsú emberek, az az mindazok, kik meg nem váltatnak, 50-enen ötvenen egy közös sirba tétetnek. A kik megváltatnak, vagy ideiglenes vagy örökös nyugalomra való helyet és engedélyt kapnak, ez utóbbiak azonban mesés árúak. A Pére Laehaise egV jezsuita pátertől, XIV. Lajos gyóntató atyjától vette nevét, ki itt nyári lakkal birt. Innen be lehet látni egész Párist, illetőleg be lehetne látni, ha a felette levő gőz és fűst engedné és ha e 10 ! > mértföldnyi város egy hamar áttekinthttő lenne. Igv azonban négy kilométernél messzebb nem láthatni, abból is csak a paloták, Notre l>ame massiv épülete és a Panthéon méltóságos alakja látszik ki. Verőfényes nappal valahogy meglehet látni még a rokkantak egyházának bearanyozott kupoláját. A Pére Laehaisenek, mint temetőnek, keletkezése egyszerű. Régi időben valahány templom, annyi, sőt még több temetője volt Párisnak. A hol templom, kápolna, kolostor volt, ott temető is keletkezett, a mint ez a bécsi Szent István templomnál volt és falvakon most is meg van. 1790-ben az alkotmányozó gyűlés megtiltá a holtaknak templomok, kápolnák, kolostorok és házak alá való temetését és elrendelte, hogy 4 központi temető legyen u. m. délen, északon, nyugaton és keleten. Három berendeztetett, a a keleti nem; idővel szükségből ismét több is származott. Az északi temetőnek Mont Martre, a délinek Mont Parnasse, a nyugatinak Pére Laehaise a neve. Pére Laehaise egyike volt azon kevés jezsuita atyáknak, a kit nem gyűlöltek, a mi onnan volt, mivel a közhit és Voltaire állítása szerint ő nem szerette volna rendbéli társait és magát a jezsuita rendet, habár ő az volt. De a fáma és Voltaire mindjárt megcáfolja magát és azt mondja: „Nemes gondolkozású ember volt, ki szeretett békében élni és másokat is abban hagyni." A nép pedig, ki holmi 5 centimes házalók által hordozgatott iratokból ismerkedett meg a jezsuitákkal, rá semmit sem mondhatott, e miatt az enciplopaedisták azt híresztelték, hogy ő nem volt és nem akart lenni „jezsuita", vévén ez elnevezést valódi, továbbá tágabb és átvitt értelmében. „Békében élni és másokat is abban hagyni", az örök béke, nyugalom és csendélet szavakba öntése és ennek emlékére a Pére Laehaisen, mely akkor lett nemzeti tulajdon, rendezték be a nyugati temetőt. Az északi temetőnek neve is mutatja, hogy már hajdan gyászos fúnetiónak színhelye volt és minthogy ott úgyis már temető és bencés "kolostor volt, az északi temetőt ott rendezték be. E kettő tehát a legrégibb és ép azért legtöbb nevezetes embert magában foglaló temetője Párisnak. A harmadik nagy temető csak 1820-ban rendeztetett be és azt is csak szükség folytán, mint idő közben más 19-et.