Zalai Magyar Élet, 1944. október-december (5. évfolyam, 224-249. szám)
1944-10-16 / 235. szám
2 1944 október 16. Dédapám aradi lauszáriaösíeffe (i) Arad nevét majd mindennap hallom vagy két hete a rádió híreiben. Ilyenkor mindig szomorkás hangulat ereszkedik rám s eszembe jut a dédöregapám. A dédöregapám, hogy úgy mondjam, a köz- jogi helyzetét illetőleg nemes ember volt, »membrum sacrae coronae«, az életformáját tekintve meg parasztgazda. Még pedijg a maga kétszáztizennégy hold földjén. Manapság az efajta ember névjegykártyát nyomatna magának ötágú koronával s a neve alá biggyesz-, tetné az öntudatot jelentő szót, hogy: föld- birtokos. Ősömet az eféle dolgok azonban nem nagyon érdekelték. Hisz, hogy ő nemes ember, azt elég volt, hogy tudja a vármegye, azért, hogy ne követelje tőle az adót. (Erről jut eszembe, hogy Ölvedi Vad Imre, a tudós családfanyomozó azt írja valahol, hogy jóformán minden fajmagyar parasztnál ki lehetne mutatni a nemességet. Nyilván igaza van, mert falun ma is csak akkor fizetik az adót, ha már okvetlenül kell.) A betűvetést se nagyon kedvelte a dédapám. Annyira megtanította a falusi iskolamester, hogy ha okvetlen kell, hát le tudja írni a nevét szerződés, vagy üzleti egyesség alá, finánc, meg végrehajtó még nem szutyongatta akkor a nemesi rendű magyart. Igaz, hogy a tudományt nagyon méltányolta, de hát ez olyanféle »respektus« volt nála, mint amit a mai ember érez, mondjuk, a nehéz bombázógép iránt. Elismeri az erejét, de hát hogy szeretné, azt azután bajosan állíthatná valaki. Dédöregapám akkortájt húsz és egynéhány éves korában három dolgot kedvelt: a földet, a lovat, meg a pénzt. A földért elvette dédöreganyámat, akit ugyan szépségben nem nagyon eresztett el a jó Isten, de, pótlékul kiadós földeket adott neki hozományul. A lovat meg melyik magyar nem szereti, ha arrafelé született, ahol az Anonymustól följegyzett, de a hosszú századok történelmi dicsőségéből mocsárszagú, pocsolyás érré kicsinyedet! Kórógy kecmereg erőlködő kanyargással a Tiszába. Amellett József ősöm, a dédöregapám apja amolyan csendbiztosféle volt, ha már nagyon eípimaszkodtak a betyárok s a méreg levette a kezét az eke-, szarváról. Akkor még azok a csontos, sárga, alacsony lovak uralták a rónákat, amelyek hátán egy szál mezítelen karddal oly könnyen megszerezhette valaki a nemesi levelet, ha nem féltette a drága irháját. Hát mondom, ha méregbe jött József ősöm, csak az istállónak ugrott, aztán marokba a híres, egyágúvá kopott vasvillát, fel a sárga hátára, oszt hajrá, neki a betyár után! A dédapám, János, meg mint aféle tüzes kamasz, a másik sárgát, a hajszást püfölve hátán iramodott utána az öregnek, tanulni a betyárirtás vadásztudományát. Mikor aztán a két repülve, elnyúlva száguldó sárga beérte a betyárt, József ősöm gerely gyanánt ellódította a csorba »voltát«, az pedig meg se állott, amíg bele nem repült az iszkoló betyár háta közepébe. A haramia azután nem igen csapott le sem az elődeim, de még a mások faluja határába sem többet »marhát szakítani«, viszont ez a harcászati kikéffoés — állítom — a maga idejében adott a _ tiszántúli legénynek annyi katonai útravalót, mint a mai leventefogial- kozás. A pénz iránt való szeretete meg csak azért érdemel említést, mert negyvennyolcban igazán szép lehetőségek vártak az olyan kupec- hajlamú emberre, mint az én vörösképű dédapám. Mégis a Kossuth-huszári mivoltot választotta a nyerészkedés helyett... Ez meg úgy esett, hogy becsörömpölt az igáskocsiján Bihary János elődöm Szentesre, a híres negyvennyolcas év egyik hetivásáros napján, úgy tavasz derekán. Bekanyarodva a mai megyeháza terére, a házak mellé, Hrol most a Pető fi-szálloda áll, hát csak nyüzsög a sok subás, meg szűrös polgár, mint a varjúsereg. A szószékről meg egy szépformájú úrféle kiabál nekik mindenfélét. Azok meg vissza, de még a tetejébe az öklüket is rázzák ugyancsak, azután még a bunkósbotok, meg a fokosok is repdesnek az ég felé, az öreg református templom meg harsogja vissza a rikoltozásukat. Huszonkétéves, ruganyos, vörösképű ember volt a dédapám, hát csak lepattant a kisülésből, lőcsre a gyeplőt, le az istrángot a kisafáról s igyekezett be a íeke- télő embererdőbe. Na, ahogy furakodott volna előre, hát majd fellök valakit, rá is mordul hirtelen egy ismerős hang: — Hé, Jani öcsém, tán vigyáznál, vagy mi a fene! Mozdult a dédapám, nyilván, hogy jókora pofonnal feleljen az izgágán ismerős hangnak, de ki néz rá enyhülő méreggel, mint Vidovics hadnagy' úr! Igaz, hogy már jó egynéhány éve letette a császár kabátját s szolgabírós- kodott a megyénél, de hát János ősöm nagy tisztelője lévén a vitézi életnek, csak tisztnek nézte ezután is ... — Ejnye, hát maga az, hadnagy uram? Mondja mán, mi az Isten csudájáért ordítozik itt ez a sok ember avval a prédikátor formájúval ? Csak nevetett ám Vidovics, szolgabíróvá kivetkőzött hadnagy úr, aztán azt mondja: — Nem prédikátor az, Jani öcsém, hanem Kossuth Lajos ... Leesett a dédapám álla: — Na, ne mondja, hát evvóna az a Kossuth, aki a szabadságot csinájja, személyesen?! — Ez hát, na gyere! Mivel pedig Vidovics tekintetes úr minden frissen támadt demokráciás egyenlőség, meg testvériség mellett is mégis szolgabíró volt, hát igencsak szétnyílt előtte az emberfal... Oda is jutottak egészen a szószék tövébe«. János elődöm hallgatta a szót, nézte azt a szép, nekipirult, hol meg hófehér arcú úriembert. Egyszeresük úgy érezte, hogy valami furcsa meleg kéz fájón és mégis olyan csodásán jólesően belemarkol minden új mondatnál1 a szívébe, aztán a fejébe szökik az összes vére, feszül a homlokere, úgy hogy majd elpattan. S egyszerre csak valami felszabaduló szörnyű vad hörgéssel repül ki az ordítás az ő fiatal torkán is, Vidovics hadnagy úr is ott üvölt, toporzékol mellette, mintha valami dorbézoló béreslegény lenne, nem pedig tekintetes szolgabíró... S akkor, amikor a szószékről ^lelépő Kossuthot maga fölé emeli az embertenger s szinte úszik az a fölséges szép alak a hömpölygés felett, az én János ősapám is belebődült, szinte keserű fájdalommal a sokezer másik emberrel együtt: »Kossuth Lajos azt üzente«... * Két hét múlva a dédapám Kossuth-huszár volt. Megcsókolta akkor még kétéves öregapámat, meg a feleségét, a szekrény mellől a sarokból előkotorta a legtöbbet Ígérő, súlyos markolatú kardot, felcsaptatta a sarkantyúkat a csizmája sarkára, az öve mellé nyomta a két, rezesvereíű pisztolyt, a szélles karimájú kalapja mellé odatűzte a piros-fehér-zöld kokárdát. Az istállóból kivezette a legtáncosabb járású sárgát s ezzel készen is volt a magyar szabadság huszárja. A falu végén már várt rá az új parancsnoka is lóháton, Vidovics szolgabíró, vagyis hát nemzetőr százados úr. Neki azután már igazi tisztformája volt. Még forgós csákó is hetykélkedett a fején V. Ferdimánd király neve kezdőbetűivel. A dolmány, mente, meg a kardbojt aranyát feketére rágta ugyan egy kicsit az öt-hat évi szekrényben való, szép múltról lemorzsolt álmodozás, de hát reggel volt, rózsaszínbe lovagoltak bele s a kapitány úr odaszólt neki: — Igaz, te, Jani, mától fogva káplár vagy. (Folytatjuk.) BIHARY LÁSZLÓ. Zalai lapok szemléje Pénteken déitájban egy magányos repülőgép szállt el Nagykanizsa felett és a város lakóterületére bombák estek. Az Bötvös-téren egy bomba telibetalálta Szabó Antal kereskedő házát. A Szabó-ház romjai alól sebesülteket mentettek ki. A támadásnak egyébként 7 halálos áldozata volt, akiket ma temettek el mint a város saját halottjait. Pötrété község közelében lezuhant egy megsérült ellenséges bombázó repülőgép, ráesett a zalaszeutmi-t hályi vasúti vonalon veszteglő tehervonat szerelvényre. A kocsik lángbaborultak és a tartalmuk felrobbant. Egy személy meghalt. A másik sínpáron álló szerelvény, amelyen menekültek voltak, szintén kigyulladt és több ember megsebesült. (Zalai Közlöny) Elsőosztályú levente díszjelvényt kapott a leventék országos parancsnokától Koncz József tapolcai, Mészáros Lajos Iesecetomaji, Szívós József szigligeti igazgatótanító, továbbá Füstös Géza balatonedericsi községi irodatiszt, Többen kaptak másod- és harmadosztályú díszjelvényt. Tiszteletbeli leventeparancsnokká nevezték ki Koncz József igazgatót, Hegyi János dohányárús, tapolcai lakosokat, Halápi Kálmán káptalantóti jegyzőt és Hegyi Lajos balla- tonhenyei tanítót. — A szentbékkállai erdőben átlőve találták Takács Pál 61 éves erdőőrt. A nyomozás megállapította, hogy ismeretlen orvvadász sörétes fegyverrel orozva lőtte le hivatása teljesítése közben az erdőőrt. (Tapolca és Vidéke) „ Figyelem! Figyelem I Értesítem Zalaegerszeg város és vidéke közönségét, hogy Som mer Sándor volt zalaegerszegi szállító telephelyén Vállalok költözködést, darab- és vagonáru ki- és beszállítást, mindenféle építési és tüzelőanyagfuvarozást. Vidékre, vagy vidékről mindenféle árufuvarozást. Egyedüli távolsági (helyközi) fuvarozó Zalaegerszegen. Szives pártfogást kér: Balogh Antal fuvaros Iroda: Kossuth Lajos-utca 21. (Sommer-ház) Telefon: 39.
