Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-07-15 / 158. szám
1944 JULIUS 15. SZOMBAT ÄRA 20 FILLÉF V. évfolyam POLITIKAI NAPILAP 158. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Zalaegerszeg, Felelős szerkesztő: Előfizetés: 1 hónapra 3.40, 3 hónapra 9.80 P. Tüttőssy-utca 12. Telefon 80. Dr. PESTF/Y PÁL Postatakarékpénztári csekkszámla: 1.264 sz. Miért fontos a magyarsás számára a néprajz? Beszélgetés Dömötör Sándor néprajztudóssal a magyar ősműveltség és a néprajz viszonyáról A munka és a tőke kézfogása A munkaadó kötelességeit maga Krisztus tanítása szabja meg. A munkás méltó a maga bérére, mondja a Szentírás. Nincs ennél iga- zabb szocializmus. Ha a tőke az évezredek folyamán ehhez a törvényhez igazodott volna, kevesebb lett volna a harc, a lázongás, a könny és a véres verejték. A tőkének és a munkának ebben az évezredes harcában most, a jelek szerint, fegyverszünet áll be, különösen azóta, amióta a szociális igazságok ugyancsak döngetik az emberi élet kapuit. Hogy a fegyverszünetből békés kiegyenlítődés álljon elő a munka és a tőke között lés ez a kézM fogás szociális tartalommal és annak áldásaival tölthesse ki a néhol még mindig kiáltó réseket, arra maga az államhatalom jár elől Jó példával. A szociális szellem ma már nem hiányzik az egymást követő rendeletekből. Valamennyi nemcsak segíteni igyekszik a munkavállalókon, hanem gyökerében kívánja orvosolni a bajokat, panaszokat. Most már maga az államhatalom áll őrt a munkavállalók érdekei mellett, mert úgy látja, hogy a tőke és a munka között még mindig az utóbbi szorul védelemre. Ezért látta szükségesnek az ország nemzetes ura, Imrédy Béla is figyelmeztetést intézni Pécsről a munkaadókhoz. Ez az intelem már annak a nemzetnek a _ parancsaként hangzik, amely nemzetnek ma egyetlen kötelessége és gondja: féltékenyen őrködni a külső és belső arcvonal legyürhetetlenségén. Az intelem úgy szól, hogy a munkaadó a kötelességeinek a betartásáért felelősséggel tartozik. Már pedig, ha a felelősség fennáll, akkor valakinek a számonkérési joga is megvan. Imrédy Béla komoly intelmeinek ez a gerince, a lényege. Ez az intelem mégse fenyegetés. Maga a miniszter kereken kijelenti, hogy a tőke munkája és vállalkozói leleményessége elé senkisem akar még egy szalmaszálat se tenni. A tőkére szükség van. Ez a tőke azonban egymagában erőnélküli. Élettel és az eredmények tartalmával azonban csak a mun4 kával együtt tölti ki. A kettő egymást kiegészíti. A teljes harcban álló nemzet nyiH godt lehet. A munkavállaló- mindig tudta, mi a kötelessége. Most különösen tudja. A magyar élet minden vonalán a munkának ez az egyenletes, nyugodt ritmusa lüktet. Ezt az odaadó munkát a végtelen hazaszeretet lendíti. Imrédy miniszternek pécsi szavait tehát az ország minden munkaadójának meg kell szívlelni. Mert most csakugyan rajtuk áll, hogy a szociális rendelkezésekből áldás fakadjon és a munkavállalók megtalálhassák emberibb életlehetőségeiket. Egyedül és kizáró- rólag a munkavállalóknak a mai idők parancsolta kötelességtudása válthatja valóra azt a nagy nemzeti közösséget, amelyre az új magyar életet föl lehet építeni. A munkavállaló becsületessége, hűsége és szorgalma mellé a tőke megértő szere tétének kell párosulni, hogy a munkahely valóban barátságos, meleg második otthonná váljék a munkavállalók számára. Ha így lesz, akkor ez a két hatalmas erő: a munka és a tőke legyürhetetlen lesz és képes lesz arra, hogy a nemzet előtt új, boldogabb ezer évet nyisson meg. (Budapesti munkatársunk írása.) A tudományos kutatóvilág, az irodalom és a művészet csak az utóbbi években ébredt rá a néprajz rendkívüli nagy jelentőségére. Különösen nekünk, magyaroknak jelent igen sokat, fölmér- hetetlen értéket a néprajzi kutatás. Őstörténetünkről, ősi szokásainkról, az ősmagyarok vallásos, műveltségi és gazdasági tevékenységéről, sajnos, igen keveset tudunk és csak most jövünk rá arra, hogy a néprajzi kutatások megvilágíthatják az eddig ismeretlen ősi világot. A dolgoknak pedig az a magyarázata, hogy a nép jellemében a hagyományokhoz ragaszkodó és tudat alatt esetleg csak formákban megőrzi az ősi szokásokat. Az utóbbi évtizedekben éppen ezért igen nagy fejlődésnek indult a néprajztudomány, amelynek vezéregyénisége a nemrég elhunyt Qyőrfy István egyetemi tanár volt. A nagy tudós egyik tanítványával, dr. Dömötör Sándorral folytattunk beszélgetést. Dr. Dömötör máris rendkívül sok adattal és eredménnyel gazdagította néprajzunkat. — A közönség — mondotta dr. Dömötör — még ma sem tudja igazán, mi is tulajdonképpen a magyarság néprajza. Legtöbben azt hiszik, hogy szépirodalom, furcsaságok, érdekességek gyűjteménye, vagy esetleg tudomány. A magyar néprajz a magyar lélek tudománya. Eredményeinek figyelembevétele nélkül a magyar szellemiség teljesen eltűnik, mert a hagyományos életformák, melyeknek a magyarság meglétét köszönheti, felbomlóban és eltűnőben vannak. Ha nem gondoskodunk a magyar élet magyar irányításáról, életünk magyar jellege, így értéke és értelme is megszűnik. A magyar falu, a vidéki magyar nép őrizte meg és őrzi szinte napjainkig a tudat alatt azokat a vonásokat, amelyeknek virágzása a magyar birodalom fénykorát jelentette. A nemzeti lét és nemlét sorscsapásai között ez a réteg, ennek a rétegnek a hagyományozó életformája tört meg minden mesterkedést, amely a népi jelleg, a magyar jelleg megszüntetésére, megsemmisítésére irányult. • Elmondotta a továbbiakban dr. Dömötör, hogy a magyar néprajz tulajdonképpen nemzetismeret. A ma és a mult, a magyarság és a nemzetiségek, a népiség, a művelődésbeli közösség és a fajiság egymást metsző síkjain vizsgálja a magyar életet, amelyet minden magyar embernek önmagában kell teljesítenie. Vizsgálja ennek az életnek a környezetét, a szomszédos népek életét, de nem feledkezik meg a rokonnépek és a távolabbi népek életének hasonló természetű vizsgálataiból leszűrt tanulságokról sem. Teendőink a magyar néprajz terén tobbirányúak. Legfontosabb teendőnk a magyar néprajz anyagának tökéletes és teljes összegyűjtése, az összegyűjtött anyag rendezése és megóvása. Elméleti vizsgálataink ennek hiányában a föltevések ingoványos talaján mozoghatnak. Néphagyományaink a pusztulástól, a romlástól meg nem óvhatok, azonban gondoskodnunk kell arról, hogy ne menjenek feledésbe, ne múljanak el nyomtalanul. Ennek a magasabb irányító munkának alapja a néprajzi gyűjtés. A néprajzi gyűjtést csak a magyar társadalom teljes bekapcsolásával tudjuk nagyarányúvá fejleszteni, azért szükséges a gyűjtőhálózat nagyfokú kiépítése. Arra a kívánságunkra, hogy gyakorlati példákkal világítsa meg ősi műveltségünknek és a korszerű néprajznak viszonyát, dr. Dömötör a következőket mondotta: — Írásbeli műveltségünk a 16. században hosszas huza-vona óta teljesen elszakadt és azóta a nyugati műveltségből táplálkozik. Ezért ősiek, igazak, mélyről jövők szóbeli hagyományaink, mert érzéseinkben gyökereznek. írásos műveltségünk újkeletű, idegen formákhoz alkalmazkodó, az idegen formákkal való azonosulásra törekvő, tudatos tevékenységek szülötte. Ez még nem baj, a hiba csak ott kezdődik, hogy írásbeli műveltségünk mindezt öncéllá fejlesztette s nem törekszik az ősi hagyományokkal való azonosulásra. Ösztöneink mélyről jövő hangja Keleté, tudatunk Nyugatnak hívó szavára van hangszerelve. Műveltségünk akkor lesz igazán magyar, ha nem futunk számunkra érthetetlen értékek dicsősége után. Műveltségüníket ősi hagyományainkból kell kifejlesztenünk. — Az élő néphit felhasználásával érthetjük meg az értelmetlennek látszó régi szokásokat, Móra Ferenc sokszor elmesélte, hogy egy deszki bronzkori gyermeksírban csengőcskét talált. El nem tudta gondolni, mi lehet ennek a jelentősége. A harangszónak gonoszűző szerepével próbálta magyarázni. Egyszer aztán a szegedi tanyákon jártában látta, hogy az egyik ház udvarán kis gyérek mászkál csengővel a nyakában. A csengő szaváról tudta az anyja, hogy merre jár a kis bece-boca gyerek. Ha messziről szólt a csengő hangja, érte ment. A régi időkben sem lehetett más szerepe annak a gyermeksírban talált csengőcskének, mint manapság a piros szalagon az öleb nyakáról lógó csilingelő csecsebecsének. ' — Mai eszünkkel Babszem Jankót az óriás ellentétének, a túlméretezett nagyságú emberi alak túlságosan lekicsinyített párjának, a képzelet játékának tartjuk. Őseink hitvilágában még valóságként szerepelt, őseink még hittek abban, hojgy a lélek
