Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)

1944-07-15 / 158. szám

2 egy apró ember, a valóságos ember le­kicsinyített mása, aki az emberben lakik és az embert mozgatja^ Álomban, betegségben a lélek a testet eb hagyta: külön utakon járt. Babszem Jankó kalandjai tulajdonképpen ilyen lélek rend­kívüli kalandjainak sorozata. Nem tréfás mese volt eredetileg, hanem hőstörténet. Fejtegetéseit a következő igen érdekes meg­állapítással fejezte be dr. Dömötör Sándor: — A hagyományok a mai életben nem tarthatók fenn változatlanul, eredeti közös­ségi szerepükben. Fenntarthatok azonban oly módon, mint azt á finnek teszik. Hétköz­napon munkánál még a nők is kezeslábas munkaruhát viselnek, azonban vasárnap, ünne­peken mindegyik vidék népe ősi viseletében pompázik. Nálunk igen sok faluban nem is emlékeznek már arra, hog-y apáik, anyáikj milyen viseletben jártak. Az úgynevezett ma­gyar ruhák, amiket iskolai ünnepélyeken, szü­reti mulatságokon látunk, siralmas bizonyossá­gai annak, mennyire niem ismeri a magyar népviselet ősi sza­bású ruhadarabjait. • Hagyományaink megbecsülését azzal tudjuk belenevelni népünkbe, ha minden ünnepi al­kalommal hangsúlyozzuk ezék fennmaradásá­nak fontosságát, ha megmutatjuk, milyen volt az ősi viselet, az ősi dal, az ősi tánc, ha életre keltjük mindazt, ami ma már halott, múzeumi emlék. A gyöngyösbokrétának, ha voltak is helytelen kinövései, igen nagy érde­mei vannak ezen a téren. Dr. VÁMOS KÁLMÁN. Nyolcvan évvel ezelőtt jelent meg zalaegerszegi iskolamester gyűjtése alapján zalaegerszegi nyomdában az első olcsó kiadású és mindenre kiterjedő egyházi énekeskönyv Kortörténeti adatok a zalai tanítóság és a nyomdászat történetéből Éppen most van 80 esztendeje, hogy zala­egerszegi nyomda betűivel és kiállításával 532 oldalon megjelent a következő című énekes- könyv: »Egyhjázi énekek a római katholika anyaszentegyház istentiszteletének minden ágára s az év minden ünnepére, a szüksége­sebb imákkal is ellátva.« (Abban az időben nem voltak ritkák az ilyen bosszú lére eresztett könyvcímek.) A könyv címlapján a továbbiakban ez olvasható: »Összegyűjtötte Réfy Lajos, Zala egerszegi iskolamester. Ki­adta Molnár József oladi plébános, 1864. Zalaegerszegen nyomatott Tahy Rozáliánál.« A könyv tekintélyesen vaskos kötet, hiszen 532 oldalból áll. Jellemző az akkori nyomdaviszo­nyokra, hogy a könyv végén 3 oldalt vesz igénybe a szembetűnő sajtóhibák jegyzéke. Az Előszó-ban az oladi plébános hivatkozik arra, hogy mindeddig nem volt általános és olcsón megszerezhető énekes könyvünk a nép számára való kiadásban. Iskolamestereinknek voltak és vannak ugyan mindig alkalmas ének- gyűjteményei, de ezek részint nem általánosak, nem terjednek ki a katolikus iskoláztatás min­den ágára, részint pedig olyan drágák, hogy a nép meg nem szerezheti. Például a Tár- kányi-féle kiadás kötve 4 forint 50 krajcár új pénzben. Ezen a bajon akart segíteni a plébános, amikor örömmel fogadta Réfy mes­ter ajánlatát, hogy a Réfy által sok éven át összeirogatott ének-gyűjteményt rendezze sajtó alá. Így született meg a könyv, amely egyház­megyei jóváhagyást is nyert. »Imprimatur da­tum Sabariae die 10-a Sept. 1864. Franciscus episcopus.« Tehát a szombathelyi püspök nyomta rá az egyházi jóváhagyást. Nemcsak a sorsa van meg a könyvnek, — ahogy a latin költő mondja — de a hangulata és az olvasóban ritkán tudatosodó ereje is. Forgatván ezt az énekgyűjteményt, kegyelettel száll lelkünk vissza a múltba. Elsősorban a buzgó vallásos emberre, ^ a szorgalmas gyűj­tőre, Réfy Lajos zalaegerszegi iskolames­terre, aki, amikor hangyaszorgalommal össze­szedte a nép ajkáról és a meglevő egyházi kiadványokból a templomi énekek szövegét, tudta, hogy aki énekel, az kétszeresen imád­kozik. Réfy 1823-ban született és 1874-ben halt meg. Hamvait a legújabb időben a régi temetőből vitték át az új temetőbe, ahol hit­vestársával és kis unokájával együtt alussza örök álmát. Sajnálatos, hogy sírkövén nem tüntették fel azt, hogy ki volt. rása is legyen. Közvetlenül mellette pihen Schmidt József, nagyérdemű tanára a régi pol­gári iskolának, majd igazgatója a felső keres­kedelmi iskolának, a korszerű kereskedelmi szakoktatás egyik úttörője és az intézet nagy­szerű fölszerelésének kifejlesztője. Schmidt Jó­zsef Réfy-nek a leányát vette feleségül, Laurát, aki szintén nemzetnevelő voit hosszú éveken át. ő is a sírhantok alatt nyugszik már. Ennek a frigynek sarjadéka a férfiunokák közül Zala vármegye volt főjegyzője, a jelen­legi komáromi alispán és a balatonfüredi sza­natórium országosan ismert, tudós főorvos­igazgatója. Réfy iskolamestersége korában az elemi is­kola abban az épületben működött, amelyben most a városi hivatalok dolgoznak, tehát a városházában. Szűkös kenyér volt akkor a tanítókenyér. Ezt jellemezte Mikszáth humora is, amikor azt mondotta: »Ha tanítót temetnek, szomjas marad a sírásó.« Elibénk toppannak a régi írások dohos kriptáiból Réfy elődei, az egerszegi iskolamesterek: Sárvári, Horváth, Honig, Bagos, Peczkó, Böde^és mások, akik Réfyvel együtt nemcsak tanítók voltak, hanem orgonisták (kántorok), halott elkísérők, megríkató búcsúztató strófák szerzői, sekrestyések, misékre és »fölhők elejbe« harangozok, föídmívelök, ha kellett, adóbeszedők is. Ha ezek a mellékfoglalkozások, amelyeknek egy része előírt kötelezettség is volt, nem tá­mogatják őket, kiszáradt bőrüket a kerítésre feszíthették volna. Jellemző eset a tanítósorsra az, amit a város jegyzőkönyvei örökítettek meg még a múlt század végéről. Ekkor az egyik tanító arra kérte a várost, engedje át neki a polgári leányiskola korábbi épületében, a zsidó hitközség házában a szolgai lakást, aminek fefében ő becsületesen elvégzi az i s - kolaszolgai teendőket. A közgyűlésen nagy vita folyt a kérelem fölött. Az egyik fel­szólaló ellenezte a kérelem teljesítését, mivel szerinte »nem kívánatos dolog precedenst te­remteni az álláshalmozásra« és mivel »a szol­gai és tanítói állás összeférhetetlen«. Végre azonban döntött a városatyák szíve. A tanító­nak kilenc gyermeke volt, ez .a körülmény le­szavazta az ellenvéleményt. Ilyen 'tanítósors mellett szinte le kell borulnunk az előtt az eszményiseg előtt, 1944 július 15. ' amely Réfy mesterben élt abban a sivár anyagi helyzetben, amelynek nehézségeivel ésszel, kéz­zel egyaránt kellett megküzdeni. Tárgyilagos, rokoni elfogultságtól mentes adatokat szeret­tünk volna megtudni a személyéről annak a derék iskolamesternek, aki testében éppen 70 éve porladozik. Amikor az írásos emlékek már nem adnak felvilágosításokat bizonyos ada­tokra, az ember a kortörténet élő forrásaihoz, az öregemberekhez fordul, akik végigélték azokat az időket. Csodálatosan vág az emlé­kezetük,. alig pótolják a valóságot a képze­lettel. Ahol a képzelet akarja átvenni a szere­pet, ott a kutató szelíden lenyesegeti a költé­szet virágait. De tisztelni kell a romantikát, mert nem szabad elvitatni ennek értékét attól az élettől, amely már elmúlt és többé nem tér vissza. Adatért Réfy egyetlen még élő tanítványá­hoz, Bita Lajos 89 éves zalaegerszegi lakos­hoz fordultunk. Ő a legidősebb iparos Zalaegerszegen és a legrégibb tűzoltó az országban. Felcsillant a szeme, amikor Réfyt szóba hoztuk és kérdeztünk felőle. Az öregember nem so­káig kutatott emlékeiben, hanem teljes bizo­nyosságban vágta ki: — Úgy látom, mintha most is előttem állna és mintha most is az iskolapadban ülnék előtte. Középtermetű ember volt, inkább sová­nyabb testalkatú. Igen jólelkü volt. Mikor aztán elvégeztem az elemit, amelyben ő is tanított, a szüleim, akik gazdálkodók voltak, asztalosinasnak adtak. De milyen volt akkor az inasélet! Qyalupadon kellett aludnom, j$ gyaluforgács volt a párnám. Majd megettek a bolhák. Nappal a legkevesebbet foglalkoztat­tak a mesterségben, hanem azt mondta a gaz­dám felesége: »Lajcsi, fogd a gyereket!«. A kisgyerek egyízben »végigcsinált«, amitől any- nyira megúndorodtam, hogy otthagytam a műhelyt. Azt mondtam az apámnak: »Én nem akarok gyerekdajka lenni, tovább akarok ta­nulni.« Bementem hát újra az iskolába, el4 panaszkodtam Réfy mester úrnak és megkér­tem, hogy hadd üljek vissza az iskolapadba addig'is, amíg alkalom lesz a továbbtanulásra. Réfy az első padba ültetett és azt mondta: »Dicsérem a szándékodat, fiam, bár te már elvégezted a negyedik osztályt, maradj itt még az év végéig terjedő pár hónapig, nem árt, ha ismétled, amit tudsz. Esztendőre aztán el­viszlek Kőszegre, vagy Szombathelyre és ki- eszközlöm, hogy egy krajcárjába se kerül a taníttatásod a szüleidnek.« Szüleim azonban hallani sem akartak arról, hogy tovább tanul­jak. Ámbátor én az elemiben olyan társaimat erősítgettem a tanulásban, akik később fő- szolgabírák, vagy orvosok lettek, engem az apám beadott a Kaszaházi-utcában Rozer And­rás német vargához, a céhmesterhez inasnak és cipész lettem. Anélkül, hogy szóba hoztuk volína Réfy ta­nítványa előtt az énekeskönyvet, ő magától * megemlítette azt is az egykori tanítójának jel­lemzésére: — Sokat énekeltetett velünk a mester úr, az énekeskönyvének nagy híre volt. Igen hoz­zájárult a templomi buzgóság emeléséhez. Ennyit az énekgyűjtemény szerzőjéről. Meg kell azonban emlékeznünk a nyomdáról is, amely előállítottá. A zalaegerszegi öregtemetőben a régi kapu­bejárat jobboldali mezőjének a negyedik so­rában mohos kripta alatt nyugszik Strohmayer György, továbbá az özvegye, Szabó Rozália és a fiúk, Strohmayer Ferenc. Strohmayer György volt Zala vármegye első okleveles könyvinyomdásza. Az első nyomdát Zalaegerszegen 1842-ben ál­lították fel V. Ferdinand császár és király engedélyével. A királyi aláírással éllátott pe­csétes levél valahol lappang. Strohmayernik 1854-ben bekövetkezett halála után az özvegye férjhezment Tahy Gyulához és ettől kezdve a nyomda egészen 1910-ig, Tahyné haláláig »özvegy Tahy Rozália« néven szerepelt, bár már 1904-ben megvette azt Kakas Ágoston,

Next

/
Thumbnails
Contents