Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)

1944-07-15 / 158. szám

2

egy apró ember, a valóságos ember lekicsinyített mása,

aki az emberben lakik és az embert mozgatja^ Álomban, betegségben a lélek a testet eb hagyta: külön utakon járt. Babszem Jankó kalandjai tulajdonképpen ilyen lélek rendkívüli kalandjainak sorozata. Nem tréfás mese volt eredetileg, hanem hőstörténet.

Fejtegetéseit a következő igen érdekes megállapítással fejezte be dr. Dömötör Sándor: — A hagyományok a mai életben nem tarthatók fenn változatlanul, eredeti közösségi szerepükben. Fenntarthatok azonban oly módon, mint azt á finnek teszik. Hétköznapon munkánál még a nők is kezeslábas munkaruhát viselnek, azonban vasárnap, ünnepeken mindegyik vidék népe ősi viseletében pompázik. Nálunk igen sok faluban nem is

emlékeznek már arra, hog-y apáik, anyáikj milyen viseletben jártak. Az úgynevezett magyar ruhák, amiket iskolai ünnepélyeken, szüreti mulatságokon látunk, siralmas bizonyosságai annak, mennyire

niem ismeri a magyar népviselet ősi szabású ruhadarabjait.

•

Hagyományaink megbecsülését azzal tudjuk belenevelni népünkbe, ha minden ünnepi alkalommal hangsúlyozzuk ezék fennmaradásának fontosságát, ha megmutatjuk, milyen volt az ősi viselet, az ősi dal, az ősi tánc, ha életre keltjük mindazt, ami ma már halott, múzeumi emlék. A gyöngyösbokrétának, ha voltak is helytelen kinövései, igen nagy érdemei vannak ezen a téren.

Dr. VÁMOS KÁLMÁN.

Nyolcvan évvel ezelőtt jelent meg zalaegerszegi iskolamester gyűjtése alapján zalaegerszegi nyomdában az első olcsó kiadású és mindenre kiterjedő

egyházi énekeskönyv

Kortörténeti adatok a zalai tanítóság és a nyomdászat

történetéből

Éppen most van 80 esztendeje, hogy zalaegerszegi nyomda betűivel és kiállításával 532 oldalon megjelent a következő című énekes- könyv: »Egyhjázi énekek a római katholika anyaszentegyház istentiszteletének minden ágára s az év minden ünnepére, a szükségesebb imákkal is ellátva.« (Abban az időben nem voltak ritkák az ilyen bosszú lére eresztett könyvcímek.) A könyv címlapján a továbbiakban ez olvasható: »Összegyűjtötte Réfy Lajos, Zala egerszegi iskolamester. Kiadta Molnár József oladi plébános, 1864. Zalaegerszegen nyomatott Tahy Rozáliánál.« A könyv tekintélyesen vaskos kötet, hiszen 532 oldalból áll. Jellemző az akkori nyomdaviszonyokra, hogy a könyv végén 3 oldalt vesz igénybe a szembetűnő sajtóhibák jegyzéke.

Az Előszó-ban az oladi plébános hivatkozik arra, hogy mindeddig nem volt általános és olcsón megszerezhető énekes könyvünk a nép számára való kiadásban. Iskolamestereinknek voltak és vannak ugyan mindig alkalmas ének- gyűjteményei, de ezek részint nem általánosak, nem terjednek ki a katolikus iskoláztatás minden ágára, részint pedig olyan drágák, hogy a nép meg nem szerezheti. Például a Tár- kányi-féle kiadás kötve 4 forint 50 krajcár új pénzben. Ezen a bajon akart segíteni a plébános, amikor örömmel fogadta Réfy mester ajánlatát, hogy a Réfy által sok éven át összeirogatott ének-gyűjteményt rendezze sajtó alá. Így született meg a könyv, amely egyházmegyei jóváhagyást is nyert. »Imprimatur datum Sabariae die 10-a Sept. 1864. Franciscus episcopus.« Tehát a szombathelyi püspök nyomta rá az egyházi jóváhagyást.

Nemcsak a sorsa van meg a könyvnek, — ahogy a latin költő mondja — de a hangulata és az olvasóban ritkán tudatosodó ereje is. Forgatván ezt az énekgyűjteményt, kegyelettel száll lelkünk vissza a múltba. Elsősorban a buzgó vallásos emberre, ^ a szorgalmas gyűjtőre, Réfy Lajos zalaegerszegi iskolamesterre, aki, amikor hangyaszorgalommal összeszedte a nép ajkáról és a meglevő egyházi kiadványokból a templomi énekek szövegét, tudta, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozik. Réfy 1823-ban született és 1874-ben halt meg. Hamvait a legújabb időben a régi temetőből vitték át az új temetőbe, ahol hitvestársával és kis unokájával együtt alussza örök álmát.

Sajnálatos, hogy sírkövén nem tüntették

fel azt, hogy ki volt.

rása is legyen. Közvetlenül mellette pihen Schmidt József, nagyérdemű tanára a régi polgári iskolának, majd igazgatója a felső kereskedelmi iskolának, a korszerű kereskedelmi szakoktatás egyik úttörője és az intézet nagyszerű fölszerelésének kifejlesztője. Schmidt József Réfy-nek a leányát vette feleségül, Laurát, aki szintén nemzetnevelő voit hosszú éveken át. ő is a sírhantok alatt nyugszik már.

Ennek a frigynek sarjadéka a férfiunokák közül Zala vármegye volt főjegyzője, a jelenlegi komáromi alispán és a balatonfüredi szanatórium országosan ismert, tudós főorvosigazgatója.

Réfy iskolamestersége korában az elemi iskola abban az épületben működött, amelyben most a városi hivatalok dolgoznak, tehát a városházában. Szűkös kenyér volt akkor a tanítókenyér. Ezt jellemezte Mikszáth humora is, amikor azt mondotta: »Ha tanítót temetnek, szomjas marad a sírásó.« Elibénk toppannak a régi írások dohos kriptáiból Réfy elődei, az egerszegi iskolamesterek: Sárvári, Horváth, Honig, Bagos, Peczkó, Böde^és mások, akik Réfyvel együtt

nemcsak tanítók voltak, hanem orgonisták (kántorok), halott elkísérők, megríkató búcsúztató strófák szerzői, sekrestyések, misékre és »fölhők elejbe« harangozok, föídmívelök, ha kellett, adóbeszedők is.

Ha ezek a mellékfoglalkozások, amelyeknek egy része előírt kötelezettség is volt, nem támogatják őket, kiszáradt bőrüket a kerítésre feszíthették volna. Jellemző eset a tanítósorsra az, amit a város jegyzőkönyvei örökítettek meg még a múlt század végéről. Ekkor az egyik tanító arra kérte a várost, engedje át neki a polgári leányiskola korábbi épületében, a zsidó hitközség házában a szolgai lakást, aminek fefében ő becsületesen elvégzi az i s - kolaszolgai teendőket. A közgyűlésen nagy vita folyt a kérelem fölött. Az egyik felszólaló ellenezte a kérelem teljesítését, mivel szerinte »nem kívánatos dolog precedenst teremteni az álláshalmozásra« és mivel »a szolgai és tanítói állás összeférhetetlen«. Végre azonban döntött a városatyák szíve. A tanítónak kilenc gyermeke volt, ez .a körülmény leszavazta az ellenvéleményt.

Ilyen 'tanítósors mellett szinte

le kell borulnunk az előtt az eszményiseg előtt,

1944 július 15. '

amely Réfy mesterben élt abban a sivár anyagi helyzetben, amelynek nehézségeivel ésszel, kézzel egyaránt kellett megküzdeni. Tárgyilagos, rokoni elfogultságtól mentes adatokat szerettünk volna megtudni a személyéről annak a derék iskolamesternek, aki testében éppen 70 éve porladozik. Amikor az írásos emlékek már nem adnak felvilágosításokat bizonyos adatokra, az ember a kortörténet élő forrásaihoz, az öregemberekhez fordul, akik végigélték azokat az időket. Csodálatosan vág az emlékezetük,. alig pótolják a valóságot a képzelettel. Ahol a képzelet akarja átvenni a szerepet, ott a kutató szelíden lenyesegeti a költészet virágait. De tisztelni kell a romantikát, mert nem szabad elvitatni ennek értékét attól az élettől, amely már elmúlt és többé nem tér vissza.

Adatért Réfy egyetlen még élő tanítványához, Bita Lajos 89 éves zalaegerszegi lakoshoz fordultunk.

Ő a legidősebb iparos Zalaegerszegen és

a legrégibb tűzoltó az országban.

Felcsillant a szeme, amikor Réfyt szóba hoztuk és kérdeztünk felőle. Az öregember nem sokáig kutatott emlékeiben, hanem teljes bizonyosságban vágta ki:

— Úgy látom, mintha most is előttem állna és mintha most is az iskolapadban ülnék előtte. Középtermetű ember volt, inkább soványabb testalkatú. Igen jólelkü volt. Mikor aztán elvégeztem az elemit, amelyben ő is tanított, a szüleim, akik gazdálkodók voltak, asztalosinasnak adtak. De milyen volt akkor az inasélet! Qyalupadon kellett aludnom, j$ gyaluforgács volt a párnám. Majd megettek a bolhák. Nappal a legkevesebbet foglalkoztattak a mesterségben, hanem azt mondta a gazdám felesége: »Lajcsi, fogd a gyereket!«. A kisgyerek egyízben »végigcsinált«, amitől any- nyira megúndorodtam, hogy otthagytam a műhelyt. Azt mondtam az apámnak: »Én nem akarok gyerekdajka lenni, tovább akarok tanulni.« Bementem hát újra az iskolába, el4 panaszkodtam Réfy mester úrnak és megkértem, hogy hadd üljek vissza az iskolapadba addig'is, amíg alkalom lesz a továbbtanulásra. Réfy az első padba ültetett és azt mondta: »Dicsérem a szándékodat, fiam, bár te már elvégezted a negyedik osztályt, maradj itt még az év végéig terjedő pár hónapig, nem árt, ha ismétled, amit tudsz. Esztendőre aztán elviszlek Kőszegre, vagy Szombathelyre és ki- eszközlöm, hogy egy krajcárjába se kerül a taníttatásod a szüleidnek.« Szüleim azonban hallani sem akartak arról, hogy tovább tanuljak. Ámbátor én az elemiben olyan társaimat erősítgettem a tanulásban, akik később fő- szolgabírák, vagy orvosok lettek, engem az apám beadott a Kaszaházi-utcában Rozer András német vargához, a céhmesterhez inasnak és cipész lettem.

Anélkül, hogy szóba hoztuk volína Réfy tanítványa előtt az énekeskönyvet, ő magától * megemlítette azt is az egykori tanítójának jellemzésére:

— Sokat énekeltetett velünk a mester úr, az énekeskönyvének nagy híre volt. Igen hozzájárult a templomi buzgóság emeléséhez.

Ennyit az énekgyűjtemény szerzőjéről. Meg kell azonban emlékeznünk a nyomdáról is, amely előállítottá.

A zalaegerszegi öregtemetőben a régi kapubejárat jobboldali mezőjének a negyedik sorában mohos kripta alatt nyugszik Strohmayer György, továbbá az özvegye, Szabó Rozália és a fiúk, Strohmayer Ferenc.

Strohmayer György volt Zala vármegye

első okleveles könyvinyomdásza.

Az első nyomdát Zalaegerszegen 1842-ben állították fel V. Ferdinand császár és király engedélyével. A királyi aláírással éllátott pecsétes levél valahol lappang. Strohmayernik 1854-ben bekövetkezett halála után az özvegye férjhezment Tahy Gyulához és ettől kezdve a nyomda egészen 1910-ig, Tahyné haláláig »özvegy Tahy Rozália« néven szerepelt, bár már 1904-ben megvette azt Kakas Ágoston,