Zalai Magyar Élet, 1944. január-március (5. évfolyam, 1-72. szám)
1944-02-01 / 25. szám
ARA 14 FILL F R 1944 FEBRUÁR 1. KEDD V. évfolyam # politikai napilap # 25. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Zalaegerszeg, Felelős szerkesztő: Előfizetés: 1 hónapra 3.40, 3 hónapra 9.80 P. Tittössy-utca 12. Telefon 80. Dr. PESTHY PÁL Postatakarékpénztári csekkszámla: 1.264 sz. Ha napjainkban két magyar összejön s a háborúra és a vele kapcsolatos viszonyokra terelődik a beszélgetés, a legtöbb esetben az egyik is zárkózott lesz, meg a másik is. Nem volna ez "baj, ha mindkettőnek azonos lenne az érzése, gondolkozása és világnézete. Ha szó nélkül1 is megértenék egymást. Ha meg lehetnének győződve arról, hogy egy érzés és egy akarat lakja a szívüket. S ha ez a közös érzés és akarat ugyanazon módszerek igénybevételével törne célja felé. Erről azonban, sajnos, egyáltalán nincsenek meggyőződve. Azért inkább hallgatnak, a másiktól várva megnyilatkozást, a dolgok állásával kapcsolatban. E kölcsönös bizalmatlanság láttán az az óhaj tör föl lelkűnkből: Istenem, csak tanulnánk meg már egyszer egymást igazán testvérnek látni, hogy egymásban Hízva és egymást segítve önmagunk erejében látnánk fennmaradásunk és boldogulásunk egyedüli zálogát! Hogy tanulnánk meg végre nem ettől, vagy attól a közeli, vagy távolabbi »jóakarótól« várni és remélni a segítséget, hanem egymást szeretni, támogatni és segíteni és az összefogott közös magyar erő és akarat győzelmében bízni és szentül hinni! Mert elhiheti mindenki, hogy ennek a testvéri érzésnek és összefogásnak a kialakítása és ápolása a haza minden polgárának szívében ma a legfontosabb teendő. Ezt a szót, hogy »testvér«, ma igen sűrűn használjuk. A legszentebb helyek: templomaink szószékéről az őskeresztényeknek valóban csodálatos testvériségét hirdetik nekünk. Bárcsak jobban megszívlelnénk az Itt hallottakat! A testvéri érzés azonban a sok-sok évszázad folyamán ugyancsak megfakult, megkopott, átalakult. A különféle hordókról és dobogókról felénk dobott testvér szó mindenesetre ma már csak jelentőségét vesztett, puszta megszólítása egyeseknek és csoportoknak, anélkül azonban, hogy a fogalom lényegét átéreznék. Mondjuk-mondjuk e szót, gyakrabban használjuk tán, mint régen, csak éppen nem érezzük és nem mutatjuk meg, hogy mit is jelent. Sőt ellenkezőleg, tán soha annyi önzés, irigység, acsarkodás és gyűlölet nem élt az emberek szívében, mint ma. Szomorú napjaink törtető embere egyszerűen nem ér rá, hogy mást is észrevegyen. Arra meg éppen nem, hogy mással szemben udvarias legyen, másnak segítségére siessen. Természetesen a legnagyobb tisztelet a kivételnek! A legtöbb ember azonban ma csupán önmagára gondol, csak sajátmagával törődik. És igen sok embertársunk lelkét töltötte el szinte a megszállottság erejével a hirtelen meggazdagodás vágya. Ami egymagában is tengernyi bajnak, megnemértésnek és torzsalkodásnak a forrása. Gondoljunk csak az újságokban mostanában elég gyakran olvasható szomorú hírekre. Most itt, majd ott tartóztatnak le olyan embereket, akikről dehogy mertünk volna legcsekélyebb szabálytalanságot is föltételezni. Akiket a jobb körök is aranyifjakként dédelgettek, akikről aztán néha kiderül, hogy olyan árúra vettek föl előleget, vagy olyasmit adtak Senki. Vagy legalább is igen kevesen. A mai öregek soraiban nagyobb bohémeket találunk, mint az ifjak között. S ezek az »örök-ifjak« néha bizony valóban túltesznek a családi elet szétrugásában, asszonyszöktetésben, no és természetesen az ilyesmivel járó sikkasztásokban, síbolásokban és csalásokban a fiatal tehetségeken is. És ha a jó falusiakat nézzük, vájjon az ő egyszerű körükben mit látunk? Vájjon ott csak egymás megértő szeretetével és támogatásával találkozunk? Sajnos, nem. Az önzés ördöge azokat épp úgy a hálójába kerítette, mint az imént említetteket. A hirtelen meggazdagodás vágya és az embertárs érdekeit figyelemre se méltató hihetetlen önzés rút érzése uralja ott is a lelkeket. S ennek nyomán olyan »feketé- zés«, az uzsoraárak olyan elhatalmasodása tapasztalható, amely szinte megdöbbenti a még józanul gondolkodó és emberségesen érző embert. Megjegyzem, hogy a feketepiac létrejöttéért nem akarom egyedül az őstermelőket hibáztatni. Nagymértékben okozói ugyan, de végeredményben kettőn áll a vásár. H'a a vásárlók kapzsi mohósága nem érvényesülne oly nagy (mértékben a piacon, a kereskedői asztalok előtt és minden vásárlásnál, akkor az árakat soha se sikerült volna ennyire felhajtani. De, sajnos, vannak a sorainkban olyanok is, akik készakarva verik föl az árakat, csak azért, hogy ezáltal a munkásság, a tisztviselőtársadalom soraiban elégedetlenséget szítsanak és az ország rendjét, békéjét ezáltal felborítani igyekezzenek. Ezek a hazafiatlan elemek nevetve dobnak oda 150—200 pengőt egy hízott libáért, először, mert könnyen (sőt sokszor kideríthetetlen uton-módon) szerzik a pénzt, másodszor, mert a termelőknek ezzel is az orruk alá fricskáznak, mondván: lám-lám, a legjobb vásárlóitok mi vagyunk, harmadszor, mert ezzel az eljárással letarolják a piacoteís árúhiányt (ennek nyomában ideges nyugtalanságot) robbantanak ki. Ahhoz pedig kitűnően értenek, hogy a zavarosban aztán szerencsével halásszanak... Tanuljuk meg hát embertársainkat úgy szeretni, hogy a megélhetéshez szükséges árúkat jövedelmünkkel és az előállítási költségeinkkel arányos árért kínáljuk megvételre. Ne csak önmagunkkal törődjünk, hanem szívleljük meg a kívánságot, amely azt mondja: élni és másokat is élni hagyni. KOVÁCS DEZSŐ. Népművelő előadás az újságírásról A zalavármegyei iskolánkívüli népművelési bizottság központi előadói vasárnap Bocfölde és Csatár községbe szálltak ki, hogy időszerű ismereteket terjesszenek és résztvegyenek a jellemképzés és nemzeti felvilágosítás nemes feladatában. Mind a két helyen igen nagy érdeklődés nyilvánult meg. Bocföldén Móra János zalaegerszegi gimnáziumi tanár visszapillantott hazánknak 700 éves történetére és kiemelte belőle a mai viszonyok mellett különösen sok tanulsággal szolgáló tatárjárás előzményeit, a mongol pusztítás borzalmait, amelyekből csak az isteni Gondviselés különös kegyelme szabadította meg a nemzetet, hogy feltámadjon és továbbra is teljesíthesse magasrendű küldetését. Részletesen emlékezett meg Margitnak, az Árpádházi királyleánynak engesztelő életéről és önfeláldozásáról, amely a hazáért hozott felajánlása volt minden ön- sanyargatásának, szenvedésének és imádságának. Mások örökségül hagynak ragyogó ékszereket, a hiúság csillogó ékességeit, az ő hagyatéka a szeges ostor, a kínzó öv és a szegekkel megrakott lábbeli volt, amelyeket halála után a ládikájában találtak. Ez az önfeláldozó élet emelte őt a szentek sorába. Csatárban az alsófalui iskolában folytak le az előadások. Dr. P e s t h y Pál az újságírás boszorkánykonyhájába vezette be a hálás hallgatóságot. Kifejtette, hogy az újságírásnak és újságolvasásnak alapja egyaránt a kiiváncsiság, amely ősi emberi tulajdonság. Megmagyarázta a pletyka és az újságírás közötti különbséget. Az előbbi a kapuról-kapura való hírterjesztésen alapul azzal a felelőtlenséggel, hogy a szó elrepül, nincs gazdája. Az újsághír azonban a nyomtatott betűvel nyer maradandóságot, mint írásmű, megmarad és előkeríthető a gazdája. Az újságírás feladata nemcsak a hírek közvetítése, hanem a közvélemény irányítása, tehát a tanító és nevelő munka, azonkívül az erősebbekkel szemben a gyemgék védelme. Nem minden esemény való az újságba, azért az újságírónak az anyagot az ítélőképességgel meg kell rostálnia. Az anyaggyűjtés forrása a tapasztalat, amely elsősorban iskolában szerzett ismereteken alapul. Minél magasabb isko- lázottságú az újságíró, annál nagyobb teljesítményekre képes. További források az utazások, olvasmányok, mások elmondása. Legbecsesebb forrás azonban a személyes élmény, a látás és a közvetlen hallás. Áz újságírót anyagának feltalálásában segíti a kedv, a hivatásérzet, az ihlet, a leleményesség és a képzelet. A képzelet megszépíti a dolgokat, mint a virág a terített asztalt, mint a festő a természet benyomásait. A képzelet egy kicsit mindig túloz, egy kicsit mindig hazudik. Fő az, hogy az újságírót a hazugságon el, amivel sohasem rendelkeztek. Hogy az Önállósítást Alapból felvett kölcsönt egy éjt- szaka elmulatták, holott abból egy hosszú, munkás élet és nyugodt megélhetés alapjait kellett volna lerakniok. S az öregebbek? Héjból vannak először is azok az idők, amikor az emberek elhitték magukróí, hogy öregek és bölcs megnyugvással és beletörődéssel vállalják a nyugalom napjai által nyújtott örömöket. Ugyan ki hajlandó napjainkban elhinni magáról, hogy elrepült az idő felette s immár megöregedett? A háborús gazdálkodás erkölcsi törvényei
