Zalai Magyar Élet, 1943. február-március (4. évfolyam, 33-71. szám)
1943-03-27 / 69. szám
IV. évfolyam # politikai napilap é 69. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Zalaegerszeg, Felelős szerkesztő: Előfizetés: 1 hónapra 2.50, 3 hónapra 7.20 P. Tüttőssy-utca 12. Telefon 80. Dr. PESTHY PÁL Postatakarékpénztári csekkszámla: 30.454 sz. ARA 16 FILLÉR 1943 MÁRCIUS 27. SZOMBAT A háborúnak zalai hősei megköszönik a ió szót... Amikre a zöld táborilapok tanítanak A lenti járás főszolgabírájának karácsony előtt nemes szándék szállta meg a lelkét. A gondolat tetté nőtt s járása mindenegyes, harctéri szolgálatot teljesítő katonájának né- hánysoros üdvözlőlapot írt, tolmácsolva járása és a maga szeretetét és aggódását. Az embertelen téli éjtszakák és megdermesztő nappalok zordonságába, az ágyúk, repülők és aknavetők elvesztő zajába elment a hivatalos otthon meleg, megnyugtató szava, együttérző üzenete. Az állam helyi képviselőjének emberi megrezdülése, hogy a testvérbecsülés összhangjába zendítse a sok értünkszenvedő lélek húrjait. A hó, a jég, a borzalom és bizonytalanság fagyasztó dermedtsége már elmúlt. A friss nap már rácsókolta az újjáéledést a földre s a karácsonyt már rég elfeledtük. A lélek ma már a nagyböjt mélységekbe merül, hogy a meg- vezeklés áldozatával a föld, a haza és a lét feltámadására készüljön. De azok a sorok, amelyekben a téli háború zalai hősei megköszönik a gondolatot és a jó szót, nem jégből valók s nem olvadtak el, mert gyémántok. A fajta és a nemzet örök szellemének megnyilatkozásai kemény egyszerűségben és tiszta ragyogásban ... Száz és száz lap fekszik itt előttünk. Ugyanannyi szív, szem és kéz. S a legtöbb tábori, lapot, amelyet a posta a boldog főszolgabíróhoz eljuttatott, egyszerű napszámos, munkás- ember, parasztlegény írta. A hang, amely hazazengeti a megpendített honvédlélek húrját, mély, emberi és magyar. A vállalt áldozat és az elküldött együttérzés kölcsönösen felolvasztotta a tűnő időknek osztálykorlátait. Ember szól és ember érez, magyarul. »Igen tisztelt Főszolgabíró úr! Hozzám intézett sorait örömmel olvastam és bízom jókívánságaiban. Hálásan köszönöm, hogy figyelmében vagyok, aki a hazától nagyon messze állok őrt békés otthonunkért. De boldogan állok mindaddig, amíg el nem jön egy újabb és szebb jövő, mely most itt, rajtunk keresztül következik be! Veszni fog a vörös pokol!« — írja Horváth Dezső a 241/15 tábori posta számról. Poshadt, halovány kávéházi arcok riadt kétségbeesése dereng fel előttünk; a meleg, a száraz fedél, a biztos nyugalom új fogalmai kovácsolódnak belül... A boldog polgári kényelem lusta önzői a fekete lehetőségek sötét sikátorait járják. S a honvéd így ír fősz alga - bírájának: »Becses lapját megkaptam. Nagyon meghatott, hogy járásunk vezetője megemlék- szik rólunk. Kérem, viselje szívén továbbra is ügyünket, de főként otthoni hozzátartozóink ügyét, mert l könnyű nekünk itt kint a küzdelem, ha tudjuk, érezhetjük, hogy távollétünket méltányolják. Hisszük s küzdünk a végső győzelemig! — Sárdi József.« Ezt írják kívülről. S újra torz itthoni hang támad: »Hallotta, hogy állítólag... és már fel is adták!«.. . Odakünn odaütnek, ahova kell, mert ez az életünk ára. S az itthoni élhetetleneknek még ez sem elég intés. A lábrakapott durva egymásközti érintkezésre borítanak szégyenpírt a következő sorok, amelyeket Borsos Elemér írt: »Hálatelt szívvel mondok köszönetét azokért a jókívánságokért, amelyeket kedves lapján küldött. Nagyon jóleső érzés tölt el, amikor ilyen kedves lapot kapok, hiszen ilyenkor mindig az otthon szeretete nyilvánul meg a messze földön küzdő honvéd iránt. Mi is a legnagyobb szeretette! gondolunk azokra, akik oly nagy figyelemmel kisérik nehéz utainkat s a jó Isten áldását kérik békés egyetértéssel fegyvereink győzelmére.« S az osztálygyűlöletre még ma is izgatható körúti sajtóra visz el a töprengés, amikor Horváth József tizedes néhány szavát olvassuk: »Nb. lapja igazán meglepett s a szívem is erőteljesebben kezdett dobogni, mert éreztem, hogy valóban velünk együtt érez járásunk vezetője. Ez nagy érték nekünk s így még inkább érdemes a holnap Nagymagyaror- szágáért küzdenünk.« • Vagy Kovács Pista honvéd: »Hála Isten, nyugodtak lehetünk itt kint, mert tudjuk, hogy egy bajtársias vezető áll a járásunk élén.« A hősi lélek mélysége, a fajta nagyszerűsége szól felénk: »Kérem Nagyságodat, amennyiben ránk gondolt, úgy az otthonmaradt szeretteinkre is tessék gondolni és a sorsukon a lehetőség szerint könnyíteni, mert ez a mi nagy-nagy segítségünk. Becsülettel a hazáért! M i 1 e i Sándor honvéd.« A kávéházi hősök önző »hazaféltése«, a nagy távolságok kisagyú siratóira cáfol rá a honvéd parasztlegény: »Köszönöm, hogy ránk gondolt, kik itt küzdünk, több ezer kilométerre, a magyar jövőért. Én már a második évemet töltöm itt kint s még soha, egy pillanatra sem csüggedtem el, pedig édesapám öreg is, meg beteg is otthon. De mindég azt mondom: sokkal jobb, hogy mink vagyunk itt, mintha ezek a barbárok volnának a mi szép országunkban. S ki is tartunk. A zalai legények itt is megállják a helyüket. Kérem az Istent, hogy Ön is, mi is, Főbíró úr otthon, mi itt künt, együttes erővel küzdhessünk a hazáért! Koczkó Lajos.« Azt gondolhatnók, hogy tábori pap írta az alábbi sorokat. A finom, mély emberi lélek és a fajtája gerincét jelentő magyar paraszt érző szíve akaratlanul is azoknak üzen, akiknél a »büdös paraszt« kiszólás még majdnem társadalmi szükségszerűség: »Főszolgabíró Ur! F. hó 15-én kelt, imádságos félelemtől áthatott és aggódó kezek gondosságával hozzám intézett kedves sorait megkaptam. Jóleső öröm és hálaérzet szorongatta a szívemet, mely talán könnyekbe olvadt volna fel, ha nem katonaruhát viselek. Amikor üdvözletét a zalai magyar katona nevében megköszönöm, kérek minden otthonmaradottat, hogy sohase feledkezzenek meg az itt harcolókról és még inkább ne az otthoni szeretteikről. Nagy Sándor honvéd.« Valóban, nem lehet meghatódás nélkül elolvasni egyet sem, s még mennyi lap, menynyi melegség! A harc szükségének természetessége, az újeurópai magyar férfi gondolkodása vetődik elénk: »Hála az Égnek s magyarok és szövetségesei vitézségének, hogy itt, szeretett hazánktól pár ezer kilométerre kaphattam meg üdvözletét. Köszönöm s viszont kívánok Főbíró úrnak, meg a járás minden családjának, ahonnan annyi derék katona és kiváló bajtárs jött, minden boldogságot. E katonák tudják, miért a küzdelem, a harc a barbárság, a kommunizmus ellen, mely vérbe, lángba, nyomorba akarta dönteni Európáit s vele együtt a mi drága hazánkat is. A magyarok Istene azonban, aki sohasem hagyott el bennünket, hisszük, most is felénk nyújtja védőkarját és a győzelem új Európájában a megérdemelt boldog, cselekvő békét érheti el nemzetünk.« Ám a nagy távolságok nem zárják el a figyelő szem elől az otthon visszásságait, gyengeségeit. A szemük rajtunk, akkor is, ha vérük folyik. Egy zászlós, bizonyára régi barát, ezt írja: »Fájdalmas emlékem, hogy éppen most halt, tőlem 5 méterre, hősi halált a hadnagyom. De most nem lehet, nem szabad erre gondolni, mert itt csak egy érzés tölthet el minden embert: győzni, győzni, minden áron! Sohasem hittem úgy, mint most, hogy Magyarország jövője most dől el! Itt kint, hogy ez a horda soha meg ne közelíthessen bennünket és ott bent, Nálatok!... (Mi mindenre kötelez bennünket ez a mondat!?) Építsétek, Zoltikám, az új magyar jövőt, mert itt vérrel is építjük! Építsétek, mert itt kint egy kicsit azt érezzük, hogy mi otthon csak vergődünk, míg más nemzetek lihegve másszák a hegyeket. S le fogunk késni! S feldöbben bennem: mit érünk mi, magyarok, valójában? Nem a pohárköszöntőkben. Hanem együtt! Mint népi egység! Vagyunk? El fogunk késni. Előbb győzünk itt, mint otthon! Előbb győzzük le itt az ellenséget, mint otthon önmagunkat!...« A faját és népét megmérő harcos megdöbbentő éleslátása szól ki ezekből az öntépő sorokból. A felelős magyar egyén belső megrettenése, aki sötéten lát, mert Fényért harcol, kétségek űzik, mert a Biztos nagy, mámoros valóságáért áldoz. Mi mindent mond ez a néhány mondat, amelyet gránátesők szünetében érzett zöld lapra a lélek, a hűség és a szeretet. Ott kint, távol rend van a lélekben, s erős a test. Mert igazat érez s mert helyesen cselekszik. »El fogunk késni, előbb győzünk itt, mint otthon« — sikolt fel a féltés és aggódás. Igaz lesz? Vagy le tudunk minden másról mondani? Rajtunk áll! Mert ott kint ez nem kérdés, bizonyítja Zsupán Ágoston tizedes: »Mi itt, frontkatonák, tudjuk azt, hogy e véres, szenvedéses küzdelem árán születik meg az új Magyarország. Ez a tudat legyőz minden szenvedést. Ha ez a tudat és áldozatkészség hatja át az otthoniakat is, akkor az az érzésem, hogy hamarosan a boldog béke éveit élhetjük!« Nem tudjuk, merre jár a téli csaták óta Zsupán tizedes. De kérjük az Urat, küldje el
