Zalai Közlöny, 1925. július-szeptember (65. évfolyam, 144-219. szám)
1925-08-12 / 180. szám
iÁLÁÍ KÖZLŐK? 1925 augusztus 12. _» _________________ A zeneiskola kérdéséhez — Levél a szerkesztőhöz — Nagykanizsa, aug. 11 Örömmel olvastam a Zalai Közlöny-nek cikkeit a tervezett Városi Zeneiskola szervezetét és tanulmányi rendjét illetőleg. Nagyjában teljesen egy véleményen vagyok a cikkíróval. Csak néhány részletkérdésben lehetnek köztünk ellentétek, bár megvagyok győződve róla, hogy cikkíró ezeket is magáévá fogja tenni, ha sikerül őt álláspontom helyességéről meggyőzni. Engedje meg tehát igen tisztelt Szerkesztő ur, hogy a kérdéssel kapcsolatosan én is elmondjam a magam véleményét a Városi Zenedére nézve. Mi szülők a legjobban örülünk annak, hogy végre Nagykanizsán is történik valami leányaink továbbnevelése érdekében. Ebben a városban, ahol nincs felsőbb-leányiskola, nincs leánygimnázium, nincs nőipariskola és nincs tanitónőképző, szóval nincs egy olyan intézet, amelyben a négy polgári után tovább tudnók leányainkat iskoláztatni, — kétszeresen szükség van egy olyan zeneiskolára, mely a kor színvonalán áll s bizonyos évek múltán diplomát ad kezeikbe, mely a mai nehéz viszonyok mellett mégis csak kenyeret jelent számukra. Ámde az is bizonyos, hogy egy városi zenede létesítésével igen sokan meglesznek fosztva a helybeliek közül a megélhetés eszközeitől, illetőleg sokan lesznek, kiktől az uj iskola elfogja vonni a növendékeket s ez által súlyosbodni fog anyagi helyzetük. A cikkíró feltétlenül szükségesnek tartja, hogy az uj intézménynek tanári személyzete Budapestről kerüljön Nagykanizsára. Én ezt épen nem tartom szükséges követelménynek s ebben a pontban nem tudok egyet érteni a cikkek tartalmával. Mert semmi szükségét sem látom annak, hogy akkor, amikor Nagykanizsán igen sok zeneokleveleí nyert egyén foglalkozik zenetanitással, akkor idegenből hozzon a város tanárokat az uj zeneiskolába s a meglévő zeneoktatók megrövidittessenek. Beismerem, hogy a jelenlegi helyzet bizony nem mindig nyújt elegendő garanciát a tekintetben, hogy leányaink itt nyert tanulásuk után államérvényes diplomát fognak kapni, de erre az a feleletem, hogy nem is mindenki tanul azért zongorázni vagy hegedülni, hogy oklevele legyen belőle, hanem tanul saját gyönyörűségére és mások szórakoztatására. Aki pedig diplomát óhajt szerezni, az tudja a módját annak, hogyan és miképen készítse elő magát a szükséges vizsgára. Ami már most az elméleti tárgyak tanitását illeti, e tekintetben sem tudok teljesen egyetérteni a cikkíró felfogásával. Az általa kívánt három tárgynak felvételét a tantervbe, keveslem. Mert ha egyszer már rendszeres zeneiskolát létesít a város, akkor az legyen teljes és tanítsák benne mindazokat a tárgyakat, melyek a teljes zenei kiképzéshez szükségesek. Engedje mog Szerkesztő ur, hogy hozzászóltam a kérdéshez, bár őszintén megvallom, hogy nem vagyok zeneértő, ellenben apa vagyok, akinek leánya varv de azon meggyőződésben tettem, hogy ha többen szólunk hozzá, annál jobban fognak tisztázódni az eszmék. Maradtam igen tisztelt Szerkesztő urnák mindenkor készséges híve — dr. — A levélírónak Szerkesztőnkhöz intézett levelét szives örömmel tettük közzé, mert teljesen osztjuk annak utolsó bekezdésében foglalt álláspontot. Ellenben épen azért, mert a levélíró saját bevallása szerint nem zeneértő, szükségesnek tartjuk, hogy egy-két kérdésben felvilágosítsuk őt. Hogy a cikkíró az uj zeneiskola részére budapesti erőket követel, ez az óhaja bizonyára nem úgy értendő, hogy tanerők nem lennének máshon- nét is megnyerhetők az intézet számára. Talán inkább azon a régi tapasztalaton alapszik, hogy „senkisem lehet próféta — saját hazájában“. Ami már most a feltehető valószínűséget illeti, hogy az uj városi zeneiskola létesítése által előreláthatólag meg fog csappanni a jelenlegi zeneoktatók tanítványainak száma, ez a szempont nem jöhet tekintetbe egy magasabb rendeltetéssel biró intézmény életrehivásánál, mert az egyéni érdekeket mégis csak alá kell rendelni a magasabb érdekeknek. Hogy a helybeli zenetanárok közül is alkalmazhatók lesznek esetleg egyes olyan erők, kikben megvan a garancia, hogy megfelelnek a követelményeknek, ennek mi sem állja útját s az intézet növendékei számának gyarapodásával annál könnyebben megvalósítható, mert hiszen ebben az esetben kisegítő tanítókra és korrepetitorokra amúgy is szükség leend. Az elméleti tárgyakat illetőleg a cikk a három tárgynak (zeneelmélet — zenetörténet és —- zeneesztétika) beállítását ideiglenesnek tartotta, mert hiszen természetes, hogy az intézetet bővíteni kell, idővel ki kell majd egészíteni egyes speciális hangszerek tanításával is s ha végleges szervezetéhez eljutottunk, reá fog kerülni a sor olyan tárgyak tanitásáia is, melyek ma még a kellő előismeretek hijján nem adhatók elő. Az átmeneti állapot igy is sok nehézségeket fog okozni, amint ezt maga a cikkíró is elismerte. De ma még hol vagyunk attól épen Nagykanizsán, hogy a zeneiskolában eredményesen legyen előadható a zeneszerzéstan vagy a zene szociológiája! Elégedjünk meg egyelőre azzal, hogy ha fokozatos előhaladást tudunk tenni az összhangzattanban, a zenetörténetben s a zeneesztétikában, melyek részint elemét képezik a zenei kiképzésnek, részint pedig sokkal általánosabb érdeküek, semhogy kellő érdeklődésre nem találnának. A zeneiskola felállítása mindenesetre sok körültekintést igényel s első sorban azoknak kell szavuknak lenni hozzá, kik valamit értenek is a dologhoz. A vármegye rendkívüli közgyűlése Zalaegerszeg, aug. 11 Zalavármegye törvényhatósági bizottsága ma tartotta rendkívüli közgyűlését, melyet sok polémia és küldöttségjárás előzött meg. A nagy dologidő és rendkívül erős meleg dacára elég szép számmal jelentek meg a bizottsági tagok. A közgyűlésen jobbára mind zalaegerszegi és megyei ügyek kerültek tárgyalásra, melyek a nagykanizsai közönséget kevésbé érdeklik. Az állandó választmány tanácskozása igen hosszúra elnyúlt, úgy, hogy csak 11 órakor nyitotta meg Tarányi Ferenc dr. főispán a közgyűlést, A Csány-szoborbizottság kérelmére a közgyűlés úgy határozott, hogy a jövő évi költségvetésbe egy nagyobb összeget állít be a Csány-szobor céljaira. A HIT — Irta: NAGY GYŐZŐ — I Testvér! Ki ma az Elet Golgotháján fáradtan hordod bús keresztedet, ki fel-feljaj dúlsz: Isten, még mi vár rám e sötétben, mely rám ereszkedett ? állj meg egy meleg szóra, kézfogásra, hisz ez a Csend, a Béke fehér háza, ahol magadat kipihenheted. Testvér pihenj! Ide nem ér pz Élet veszet zaja... Itt nem ejt meg az ármány. Mint langyos eső kint a búzatáblán hull itt szivedre a zsoltáros ének. S amíg ott künn a porba, sárba, hóba kenyérért lelked sokszor megalázod, itt a felbúgó lágy orgonaszóra magad a tiszta kékségben találod. Testvér! Nagy kincset rejteget magában az a hol ködös, hol sugaras semmi! De minden kincsnél drágább az az érzés, mely erőt ád: hogyha az őszünk eljön, könnyen lehessen amott túl a felhőn e földi élet kapuját betenni. S ez érzést testvér, te itt megtalálod csak hinned kell, hogy nem állasz magadba, hogy mig az élet rögös útját járod: veled van a Hit szent, csodás hatalma. Reményeidnek ez a Vesta-lángja mig lobog, addig melegít a lelked; addig azért jössz testvérem e házba hogy a hitetlent szivedre öleljed. Jöjj hát s öleld át, ki hitben szegényebb s hitetlenségben gazdagabb tenálad és mondd, hogy oda, hol minden fehérebb csak hinnie kell, — és odatalálhat. S akkor könnyebb lesz minden itt e földön... Csalódás, gond, bánat majd mind megenyhül s valami bízó, lágy, meleg örömkönny ragyog szemében a hiten keresztül... IMA Irta: Péchy-Horváth Rezső — Uram, aki kormányozod a habfodru, szerteziláltan tovairamló bárányfelhőket az AlbishörneÜ karcsú gerince fölött: vedd úgy ezeket a sorokat, mint alázatos és lérdenállva elmondott költeményt. Te tudod, hogy aranysárgán csillámló sugárözönben fürösztve arcomat, szivárványos boldogsággal szemléltem alkotásaid szépségét: a varázslatos erdőt, a puha rétet, a virágmiriádokat, az ezüstfényü, csacsogó patakot, a csendeskén szitáló nyári esőt — és minden-minden pompás remekművedet. Ilyenkor a lelkem a magasba szárnyalt, mint a búgó motorral energikusan szállongó gépmadár és mint annak vakmerő lelkű kormányzója, én is ködfátyolos párázatokon keresztül néztem mindig le szúrós magasságomból hitvány földi dolgokra. A lelkem az eget látta csak, a napfényben élt-fürdött, mialatt testem idelenn vergődött, küzködött, vesződött. Te tudod, Uram, hogy soha, soha nem láttam szebbet, ragyogóbbat, ékesebbet, életresarkalóbbat, mint a Te csodateremtményeid. Sem élő, sem élettelen lény, amelyet bus, meditáló társam: az ember alkotott, nem csalt hallgató ajakamra örömkiáltást. Csak a Te csodás erőd, végtelenül hatalmas teremtményeid sugárzó színeit habzsolták mohó, gyermeki riadozással csodálkozó szemeim. A rét himes virágesője között hányát;fekve, nedves szemekkel élveztem a kis madárkák együgyü énekét. Méhek, bogárkák döngicsé- lésén, virágok szivárványpompáju szőnyegdiszén, csacsogó erecske du- ruzsolásán, vad vízesés dörgő dühöngésén, hóhegyek fehér csipkés- szélű sziluettjén, kövér mezei illatok ózonján repeső örömmel méláztam. Túláradó szivemet szivárványos boldogság felhözte körül, hogy a Te alkotásaidat, Uram, látnom, éreznem, hallanom, élveznem, csodálnom lehetett. ... De most, Uram, valami erő, amelyet a mi véges emberi eszünkkel fölfogni és elemezni nem tudunk, megütötte, megfogta és fogva tartja a leikemet. A szivem megifjodott, a lelkem átformálódott,-------és bolondosán va rázsos, langymeleg nyári éjszakákon a füleimben csodálatos muzsika hangja cseng-bong. A szivemet ára- dásos melegség hullámai öntik el és csupa színes mesét, színes álmot érez a lelkem. Most már nem kap meg olyan varázslatos csodaerővel az Albishör- neli karcsú gerince fölött úszó bárányfelhő, nem hat meg az égbe- ütköző, hósipkás havas fensége, nem ragad magával a csodás természet ezernyi megdöbbentő vagy naiv szépsége, titka, kincse bája, — — — most hullámos selyemhajak szépségein méláznak csodálkozó szemeim, amelyek sötétedők, mint a fjord vize, amikor utolsót pisla nt belé a hunyni készülő nap arany sugárkévéje. Most csilingelő kacagáson üdül fel a lelkem az együgyü madárdal helyett és melegen tekintő azurszin szemek bizser- gető nézését élvezem patakmormo- lás, felhőjárás helyett. Egy hattyú- nyak bűbájos, meleg színeit, ingerlőén tökéletes vonalait rögzítik meg lelkem fényérzékeny lemezei s eszembejut, hogy a télen, amikor halkan zizegve finom hópillék szállongtak lefelé, ezen a hattyunyakon éjfekete pompáztak keretet, mint az Albis- hörneli lábánál messzi-messzi elnyúló havas síkság peremén a tovairamló vonat . . . ... Meg tudsz-e nekem bocsátani, Uram? Hiszen ő is, aki miatt hűtlen lettem a szent, a fölséges természethez, a Te teremtményed, akárcsak az erdő, a mező, a folyó, a rét, a szikla, a pacsirta, a sas, a harsogó vízesés, minden-minden, — csakhogy mindezeknél ezerszerte szebb, tökéletesebb, gyönyörűbb, fes- tőibb, mint valamennyi együttvéve... Hála Neked, Uram, amiért őt — áldott, gondosztó páromat — feltaláltam.
