Zala, 1953. augusztus (9. évfolyam, 179-203. szám)
1953-08-30 / 203. szám
/^uba Pamfílről lesz itt szó, akit a sors nem áldott meg díj- birkozó termettel, öblös hanggal, de annál több önteltséggel, önimádattal, felfuvalkodottsággal kárpótolta. A sors abban a kegyben sem lé szesítette, hogy világhíresség vagy legalább is sztahanovista legyen, csupán a PAMFERT (Pamlagokat Féláron Értékesítő' Vállalat) faliújság felelősségével kárpótolta. Az elmúlt hónapokon különösen sokat zsörtölődött, elégedetlenkedett. Elsősorban azért, mert a vállalat igazgatója már három értekezleten egy szóval sem említette a főbejárat mellett díszelgő faliújságot (igaz, hogy azon három hónapja egyetlen írás sem jelent meg). Másodsorban, hogy őt magát, Guba Pamfilt ezek közül egyetlen értekezletre sem hívták meg. Ekkor szánta el magát döntő lépésre — mint bizalmas baráti körben többször ismételgette: front- áttörésre —, ami állt abban, hogy Guba Pamfil egyszemélyben (később gyér követőitől övezve) életre keltette a vállalat kultúrcsoportját. A kultúrcsoport közel egy hónapig működött, mikoris kezdtek elmaradozni tagjai. Injekciót! — kapkodott fű- !iöz-fához Guba Pamfil s felderítette, hogy a vállalat pénzügyi tervében kultúrcélokra is ott hever többezer forint. Szabták, varrták a táncosoknak, színészeknek a ruhát (igaz, hogy még egy táncot sem tudtak, egy szem jelenetet elő nem adtak). A hírre egyszerre megnőtt a kultúrcsoport létszáma, — Örömmel fogadjuk a kultúra új harcosait — hangoztatta mindenütt Guba Pamfil —, de feltétlen el kell választanunk őket azoktól, akik a nehézségek és nélkülözések idején keményen helytálltak a vállalaton be lüli kultúrforradalom posztján. AZ ÖNYŐMJÉNEZÖ Így született meg az ötlet, mellyel tulajdonképpen történetünk is kezdődik: Guba Pamfil a kultúrmunka rettenhetetlen hősei számára érdemjelet alapított: „A PAMFÉRT negyérdemű kultúramüvé- sze'‘ címmel. Csinos igazolvány készült, fényképes, aranyozott betőkkel, mintegy 10 példányban. Egyik vasárnap délután került sor az érdemesek kitüntetésére, a vállalat ez alkalomra agyondekorált kultúrtermében, mely alkalommal a KAGYAV (Káposztagyaluló Vállalat) és a TEDIV (Teremdíszítő Vállalat) kultúrcsoportjai adtak műsort a PAMFÉRT kultúrmun- kásai tiszteletére. Utána zártkörű házibál kezdődött. A pohárköszöntot Guba Pamfil mondotta s hangsúlyoz- a, hogy mint az élet minden területén, így a kultúrmunkában sem maradnak érdem és elismerés nélkül a tettek. Majd megköszönte a két vendégszereplő kultúrcsoport önzetlen közreműködését s hangsúlyozta: ne csüggedjenek. Itteni szereplésük sok ígéretet rejt magában s ha az élenjáró kultúrmunkások példáját követik s tanulnak a bevált módszerekből, előttük is nyitva az út az érdemek felé. lyiásnapra szabadnapot kért — idegkimerültségre hivatkozva — s meglátogatta régi osztálytársait, ismerőseit. Négyszemközti beszélgetések kezdetén, már az első „hogy vagy” kérdésre szemlesütve bevallot- i, hogy nem olyan akárhogyan: ugyanis éppen tegnap tüntették ki a „nagyérdemű kultúrművész'1 címmel. — Nem is hiszed — mondta távozás közben — ez milyen fordulópontot jelent további működésmre. Ez a megbecsülés, ez a szeretet min-1 dennél többet ér. És szerényen távozott. I Este én is összebotlottam vele. Bizalmasan szeretne velem valamit közölni — állított meg — s meghívott egy pohár sörre. — Nézd — mondta s megfogta a kezemet — ma rendkívül boldog vagyok, — No, — mondom én. — Megkaptam a „nagyérdemű kultúrművész” kitüntetést. — Nofene — gondolkodtam félhangosan. — Hát nem aranyos a Pista (ő a PAMFÉRT igazgatója), hogy legelőször is rámgondolt, hát nem aranyosak a gyerekek (az ő kultúrcsoport- jának a tagjai), hogy azok milyen művészek — s áradozott még egy- ideig. A szemközti asztalnál ismerőst fedezett fel s kitüntető kézszorítás után átült hozzá. Én kifizettem a sört (az övét is) és távoztam. Másnap reggel a PAMFÉRT kirakatában dúsan aranyozott tablót láttam: rajta a vállalat „nagyérdemű, kultúrmüvészeit'*, középen Guba Pamfilt olyan öntelt pofával, hogy émelyegni kezdett tőle a gyomrom. a kkor határoztam el, hogy Guba Pamfil öntömjénezését ólomba öntöm itt, a lap hasábjain s félretéve minden gyomorémelygést, holnap besurranok a PAMFÉRT kapualjába a faliújsághoz, mert esküszöm, Guba Pamfil még ezt az írást is kirakatba teszi — saját megdicsőülésére. . (b) KÉPEK AZ ÜNNEPI VÁSÁRRÓL aZ' ünnepi vásár rendezősége nagy gondot fordított a vásár külsőségeire is. Formában, színben változatos és kifejező pavillo- nők épültek, melyekben bő választék, kiváló minőség várta a me-? i gye dolgozóit. AZ ELNÖK ELV TÁRS ÉS A „TÖMEGEK“ Különböző körülmények válthatnák ki az emberben szédülést. Ion Brehui elvtárs például, akkor érzett életében először valami édes szédülést, amikor a zocnitai kőolajmező munkásai üzemi bizottsági tagnak vá. lasztották meg. Azelőtt sohasem érzett ehhez hasonlót. Szorgalmas munkás volt, olyan ember, akinek a szive mindig nyitva áll a többi mun. Teás öröme és bánata előtt. Mindenki szerette és becsülte. — Dolgozz tovább is olyan jól, mint eddig és törődj úgy a dolgainkkal, mint ahogy eddig tetted, amig velünk egy műhelyben dolgoztál! —• köszöntötték a munkások meg válasz, tusának napján. Ion Brehui akkor kezdett másodszor szédülni, amikor nemsokára az üzemi bizottság elnökévé választották. Felejthetetlen pillanat volt szá. mára, amikor először lépett az emelvényre, hogy beszéljen. Vörös drapériával bevont emelvény .,. zászló, díszbe öltözött terem... tapsoló és éljenző tömeg . .. vwágok ... Fß mindezek között ö, Ion Brehui, az újdonsült üzemi bizottsági elnök, Úgy érezte, hogy valami hallatlan dolog történt az életében. Mintha már nem is lenne olyan■ mint a többi munkás, akik előtte ülnek a padokon, ö most már „elnök“ volt, a teremben ülő munkások már nem voltak mindennapi társai, hanem a ,,tömeg“, amely mától kezdve őrá hallgat, öt figyeli, tucatnyi alkalommal megtapsolja. Brehui elvtárs nagy gyönyörűséggel látott nj munkájához. Először is megbeszélésre hívta össze a mű. helybizottságok vezetőit. — Láttátok, milyen lelkesen választották meg engem a munkások? Mától kezdve apjuk vagyok, és min. den problémájukat ismernem kell, Éppen ezért minden héten jelentéseket fogtok készíteni mindarról, ami a műhelyekben történik. Ti lesztek az én fülem és szemem. Ehöl kezdve aztán Brehui elvtárs irodájában kezdtek ám szaporodni a jelentések, és az uj üzemi bizottsági elnök kezdte ,,megismerni“ a lö. megek problémáit. Lapozgatta, rendezgette, osztályoz gáttá a jelentése, két és valóságos szenvedéllyel készült újabb és újabb beszédeire, ame. lyekkel majd tovább fokozza a tömegek csodálatát és bizalmát. Minden úgy ment, mint a. pa. rancsolat. A jelentések rendszeresem érkeztek és Ion Brehui egyre elégedettebb volt munkájával. Ha szólás, ra emelkedett és különösen, amikor felcsati amt a teremben a taps, Bre- huit csodálatos boldogság töltötte el. „Ezt nevezem én kapcsolatnak a lö. megekkel“l — gondolta magában ilyenkor. Egy idő múlva azonban kiderült, hogy nemcsak szép, de igen nehéz is ez a feladat, amit Brehm elvtárs kapott. Több apróbb kellemetlensége támadt, amelyek megzavarták. öt abban, hogy minden percét a tömegek éräelceinek szentelje. így például van az olajmezőn Timoftei Badulecsu he. gesztő, aki egyik nap a kollektiv szerződésben előirt tej helyett: savanyú, zavaros löttyöt kapott, ame. lyet még savónak sem lehetett nevezni. A hegesztő fogta a kérdéses üveget cs az üzemi bizottsághoz ment vele. — A hegesztőnek, elnök elvi ár s, — kezdte — műiden nap félliter tej jár védőételként. De... — Ne zavarj! — szakította félbe kurtán oz elnök, aki éppen néhány friss jelentést tanulmányozott. — Nem zavarlak, de már legalább. egy hete savót küldenek ne. künk tej helyett. Az elnök felsóhajtott: — Nem látod, ember, hogy dolgom van? Ha nem hagysz dolgozni, nem tudok foglalkozni a ti problé. máitokkal. Itt vannak a jelentések a munkavédelmi intézkedésekről és te egy üveg ... tejjel zaklatsz. Timoftei Badulescu nem hagyta annyiban a dolgot: — Ha legalább tej lenne, de nem az! Itt van, elhoztam, kóstold meg. Az üzemi bizottsági elnök azonban nem olyan ember, aki egyköny. nyen hagyja magát befolyásolni. Különben sem volt kedve megkóstolni azt a gyanús folyadékot. így hál a tömegek felsöbbrendü érdekében fel. kérte Timoftei Badulescut, hogy a tejesüveggel együtt menjen dolgára ... Más alkalommal néhány furómun. kás érkezett. — Ki az üzemi bizottság elnöke? Erre a tapintatlan kérdésre Ion Brehui bizony megsértődött egy kissé. — Mi? Hát nem ismeritek üzemi bizottságotok elnökét? — Nem ismerjük, — válaszolták nyugodtan a fúr ómunkások, — mi. vei még egyszer sem láttuk nálunk, az olajkutak környékén. Mikor aztán megtudták hogy éppen „elnö. kükkel“ beszélnek, elpanaszolták, hogy nem kapnak védőruhát, pedig a kollektiv szerződés szerint már rég ki kellett volna osztani azokat. — No, de mit tehetnék én ennek érdekében? — kezdte méltatlankodva Brehui. — A védőruhákat az igazgatóság adja, nem a szakszervezet, — De kinek kell őrködni a kollek. tiv szerződés betartása felelt, nem a szákszervezetnek? Hogyan védelmezi a szakszervezet a mi érdekeinket, ha nem törődik vele, megkapták-e a munkások a védőruhákat, vagy nem? Ez aztán alaposom kihozta sód. rából az elnököt. — 'A szákszervezet a tömegek érdekeit védi, nem az egyénekét! — ütött az asztalra Brehui. — Nem érek rá mindenkivel külön.külön foglalkozni, menjenek az igazgatósághoz. Sajnos, az oenitai olajmezőn több hasonló perlekedő természetű em. bér van, s szegény elnöknek ugyancsak nehéz a helyzete. Hanem azért mégis kemény ember ö, és különbséget nőd tenni az egyéni kivánsá. gok és a „tömegek“ problémái között, — amelyeket jól ismer az iratrendezőben csodálatos rendben sora. kozó jelentésekből. — Pedig igen sokszor háborgatják holmi apróságokkal: a labdarugócsapat például fölszerelést követel, az énekkar vezetője azért jár a nyakára, hogy varrassák meg végre azokat a bluzo. kát, amelyekhez 8 hónappal ezelőtt vették meg az anyagot. Egyesek az ebédidő pontos betartását követelik, mások panaszkodnak, hogy az étlap nem elég változatos. Külön ember kellene már ahhoz, hogy mindezeket számontartsa. Egy értekezleten aztán — ahol Ion Brehui ismét ragyogó beszédet mondott — valami furcsa dolog történt. Először is az ünneplés és a tapsvihar nem volt olyan erős, mint máskor, aztán pedig a hozzászólások nem voltak olyanok, amilyeneket az elnök várt. Egyéni panaszok hangzottak el, sőt bírálatok, kemény bi. rálátok az elnök felé. — Hogy nem törődik a dolgozók érdekeivel, hogy nem ismeri az emberek problémáit és igy tovább. Brehui ijedten próbált védekezni, de ekkor felszólalt a vállalat párt- bizottságának titkára is, s alaposan fejére olvasta Brehuinak összes hibáit. „Elszakadt a tömegektől, ame. lyet annyiszor emlegetett, s hogy fikarcnyit sem törődik a párt tanításaival, a dolgozók szükségleteiről való gondoskodás terén“ — mondta a párt-titkár. Azt is mondta, hogy min. den bírálat helyes, ami ezzel kapcsolatban Breliuit érte. Brehui dermedten hallgatta ezeket a szavakat. Próbált magyarázkodni, de nem sikerült. Magának is be kellett vallania, hogy ez mind igy igaz, .5 nincs más feladata, mint kijavita. ni a hibáit. Ettől kezdve aztán minden megváltozott Brehui munkája körül. S aki látta öt türelmesen tárgyalni a. furómunkásokkal a védőruhák ügyében az szédült a csodálkozástól: ho. gyan tudja az építő kritika igy megvált őzt at-ni az embert?... A vásár egyik legkedvesebb építménye a Szív küldi szívnek pavilion volt, amely a látogatók ezreit csalogatta árusító asztalához. A Zalamegyei Népbolt pav ilíonját a vásár mindkét napján tízezrek látogatták. A Népbolt dolgozói fáradhatatlan lelkesedéssel' végezték munkájukat. Nemcsak mezőgazdasági termények, ipari cikkek cseréltek gaz-? dát az Ünnepi Vásáron. Igen nagy látogatottságnak örvendett az. állatvásár is. Dolgozó parasztságunk hatalmas tömegben hozta fel eladásra kerülő állatállományát, de nem volt hiány vevőkben sem* A vásárnak ez a része egyre fejlődő állatállományunkról, a bőség-* ról tanúskodott. 23-án történt Letenyén 3 óra 30 perckor a Nagybani, /.sara induló autóbuszra 11 utas várakozót! a megállónál. Az utasok a pártiskola hallgatói, a megyei értekezletre és a gyárba menő dolgozók voltak, akiknek pontos időre kellett érkezniük. A MÄVAUT egyes felelőtlen alkalmazottai azonban valamennyiünk számi-ását keresztülhúzták azzal, hogy a gépkocsit 2 órai késéssel indították el. Kérdésünkre azt válaszolta a gépkocsi vezetője, hogy javitani kellett a gépkocsit. Ez nem felelt meg a valóságnak.' A valóság az, hogy a gépkocsi vezetője és a jegykezelő elaludtak. Lehet-e ezek szerint alapozni egy menetrendszerinti járatra? Sok lelkiismeretlen és fele-? lötlen dolgozó van, aki nem áll aí hivatása magaslatán. Az autóbusz a késés következtében üresen ment,, egy csomó ember pedig kiesett a tervszerű munkából. Ahogy a lemaradók felelősségre, vonása megtörtént, ugyan ugv kérjük mi is a bajok előidézőjét. ai MÁVAUT alkalmazottját felelősségre vonni. A jövőben pedig nagyobb pontosságot és az utazóközönséghez sokkal udvariasabb és türelmesebb .magatartást kérünk a MA.VAUT ré„ széről. Padi Istifán Mezőéi Iteván \
