Bilkei Irén (szerk.): Zalai évszázadok. Tanulmányok és dokumentumok Zala megye történetéhez 2016. - Zalai gyűjtemény 80. (Zalaegerszeg, 2016)
Paksy Zoltán: Az Istóczy-féle antiszemita mozgalom tevékenysége a Délnyugat-Dunántúlon (1872–1884)
a legmagasabb árat kínálta. Igen ám, de később kérték az eredmény megsemmisítését, azzal az indokkal, hogy a fiú nem rendelkezett meghatalmazással az apjától, így nem is licitálhatott volna. Az árverést ezért meg kellett ismételni, ahol azonban kisebb összegért kelt el a birtok. Az eladó, Zalabéri Horváth család, illetve a hitelezők ezek után kártérítésért pereltek, hogy kárpótlást kapjanak a keletkezett veszteség miatt, Istóczy Győző viszont Martonfalviékat jelentette fel csalás, valamint „rágalmazás és életveszélyes fenyegetés" miatt.7 Az ügy ezután érdekes fordulatokat vett. A járási főszolgabíró azonnal letartóztatta Martonfalvi Sándort és fiát, Lajost, de az eljárás végül csak a fiú ellen indult meg. A szombat- helyi törvényszék őt végül 1873. szeptember 4-én bűnösnek mondta ki csalás, életveszélyes fenyegetés és rágalmazás bűntettében, s két év börtönre ítélte, valamint a feleknek okozott kár (vagyis a két árverés különbözetének és kamatainak) megfizetésére kötelezte. Ezzel Istóczy mentesült minden felelősség alól. Itt érdemes megállni és elemezni röviden a történteket. Az ítélet szerint Mar- tonfalviék ott követték el a csalást, hogy a fiú „gonosz tervvel", félrevezetés céljából szándékosan az apja nevét mondta be a tárgyaláson, egyébként a célja „nyerészkedés" és más „ravasz" üzelmek voltak, mivel a birtokot megkísérelte továbbadni, továbbá megfenyegette Istóczyt. Ha végiggondoljuk a történteket, nem világos, hogy Martonfalvi Lajos miért kísérelte volna félrevezetni a hatóságot (Istóczyt) és a jelenlévőket. О tagadta a vádat, azt vallotta, hogy fennhangon ezt mondta be: „licitálás Martonfalvi Sándor részére", ami elég logikusan hangzik, mivel őt és apját több jelenlévő is személyesen ismerte és egyébként is honnan sejtette volna, hogy a jelenlévő hivatalnok nem fogja elkérni az iratait? Az sem világos, hogy Martonfalvi, miután megnyerte a licitet, miért ne nyerészkedhetett volna tetszése szerint a birtokkal? A helyzet egyszerűnek tűnik: a jelenlévő hivatalos személy, Istóczy valamilyen oknál fogva nem kérte el a személyazonosságot igazoló iratot vagy a meghatalmazást a licitálótól, valamint nem vette fel azonnal a jegyzőkönyvet az árverésről és azt nem íratta alá a felekkel, s így formai hibát követett el. Martonfalvi Sándor ezután gondolta meg magát (talán, mert fia túl magasra ment az árral, vagy mert nem sikerült jobb áron továbbadnia birtokot), és megsemmisíttette az árverést. Ezzel a lépésével azonban Istóczyt végzetes helyzetbe hozta, hisz az eladók őt kártérítésért perelték, s ezzel mind a reputációja, mind az anyagi helyzete végzetes csapást szenvedett volna és a karrierjének is véget vetett volna. Ezért jelentette fel ő válaszként Martonfalviékat, s tegyük hozzá azt is, hogy az ítéletben a törvényszék - amely Istóczy kollégáiból állt - sem fenyegetésnek, sem rágalmazásnak nyomát nem találta, tehát ebben a kérdésben Istóczy sem a feljelentésben, sem későbbi emlékirataiban és egyéb írásaiban nem nyilatkozik valóságszerűen. 7 Az ügyet Wekler Árpád alapos, oknyomozó tanulmánya alapján ismertetjük. Wekler Árpád: A baltavári ügy. Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 1998/4. 49. p. 224
