Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)
parancsnoki harcálláspont épületébe, ahol közölték velünk, hogy az éjszakát itt fogjuk tölteni, mivel már későre járt. Vacsorát ugyan kaptunk, de szállásról mindenkinek magának kellett gondoskodnia. Kozderka ezredes úrnak és a zászlóaljparancsnokoknak jutott hely fedél alatt, a századparancsnokok azonban oda húzódtak be éjszakára, ahova tudtak. Látva, hogy épületbe nem juthatok be, lovamat egy fához kötöttem, magam pedig egy viskó falához dőlve tértem nyugovóra. Ez volt az első éjszakám az első vonalban. A már megszokott éjszakai események - repülő motorzúgás, Sztálin-gyertyák „kiakasztása", egy-egy ledobott bomba hol közeli, hol távolabbi robbanása - szolgáltatták az altatót. Nehéz nap volt mögöttem, rövid idő alatt mély álomba merültem. A kora hajnali ébredés után forró kávét kaptunk és kétszersültet, majd lóra szálltunk és indultunk vissza Mihajlovoba. Még néhány nap, és megindult az ezred az első vonal felé, hogy elfoglalja helyét a németektől átvett védőövezetben. A szemrevételezés alapján minden parancsnok tudta, hogy egységét hova kell vezetnie. Eleinte egy menetoszlopban nyomult előre az ezred, majd a védőállás közelében szétbontakozott, s minden alegység megindult a kijelölt körzetbe. Még Mihajlovoban végrehajtottam Kozderka ezredes úr parancsát, amely szerint a három - 37 mm-es lövegekből álló - szakaszt az L, II. és III. zászlóaljnak rendelte alá. Még a mihajlovoi almáskertben döntenem kellett, melyik szakaszt, melyik zászlóaljhoz irányítsam. Leegyszerűsítettem a kérdést, vagyis az I. szakaszt az I. zászlóaljhoz osztottam be, és így tovább. Rendelkezésemre csupán a két darab 50 mm-es páncéltörő ágyú maradt, a Botondokkal. így meneteltünk kelet felé nehéz terepen, úttalan utakon, kátyúkon, mocsárban rögtönzött töltésen, nyírfaligeteken, gabonatáblákon át. Egy ritkás erdőben, ahol egyetlen ház állt, hosszú pihenőt tartottunk. Szénaboglya tövében heveredtünk le, ahol elfogyasztottuk hideg ebédünket. Feltűnt, hogy a ház lakói nemcsak asszonyokból és gyerekekből álltak, hanem a családfő, egy fiatal férfi is otthon volt. Nyilvánvaló, hogy katonaköteles korú. Ugyan miért maradhatott hátra? Barátságosan közeledett hozzánk, és tolmácsom (egy ruszin lovász) segítségével megkérdeztem az orosztól, hogy miért nem ment keletre a többiekkel? Nem akarta a családját egyedül hagyni, megszökött. Ez volt a meglehetősen valószínűtlen válasza. Később megtanultuk, hogy nem szabad hinni a legmeggyőzőbbnek látszó szavaknak sem. Ezt az embert [végül] otthagytuk, pedig biztosan az lett volna a helyes, ha átadjuk a csapatcsendőrnek. Étkezés közben Pintér Dezső [tartalékos] zászlós véletlenül leejtette a jegygyűrűjét a fűbe. Vőlegény volt, mint én. Hiába kereste, nem találta. Segítségére siettünk, hason csúszva minden tenyérnyi helyet átfésültünk azon a helyen, ahol leesett a gyűrű, eredménytelenül. Pintér zászlós nagyon sajnálta jegygyűrűjét, de belátta, hogy keresése miatt nem térhetünk el a menet betervezett idejétől. A gyűrűkeresési jelenetet az orosz paraszt távolról nézte. Elindulá97
