Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredtörzs - 21. Péchy György főhadnagy (17. gyalogezred, ezred 1. segédtiszt) visszaemlékezése, 1942. március - 1943. május (részletek)

Január 28-án, amint világosodni kezdett, összeszedtük a századokat, és indultunk tovább, Verhnye Turovo irányába. A csoportunk körülbelül 8 órakor érte el a község déli szegélyét. Megálltunk a szélső házaknál pihenőt tartani és a reggelit kiosztani. Már befejeztük a reggelit, s készülődtünk a további menetre, amikor pár géppisztolysorozatot hallottam, s mindjárt utána nagy kiabálást: „Itt vannak az oroszok!" Kitört a pánik. Megítélésem szerint - talán hihetetlennek hangzik - legelőbb a németek kezdték a rohanást. Láttam egy közepes német harckocsit, melyre német katonák kapaszkodtak fel. Az annyira elkezdett ész nélkül rohanni visszafelé a gyümölcsfák között, hogy nem törődött azzal, hogy a fák ágai söprik le róla az embereket.

A szánoknak mind román hajtója volt. Ők sem törődtek senkivel és semmivel. Négy-öt szán egymáshoz szorulva igyekezett minél gyorsabban, minél távolabbra kerülni. Lehetetlen volt átmenni az út másik oldalára, ahol a századom egy része volt. Láttam, amikor egy honvéd át akart menni, s a nagy hangzavarban is lehetett hallani, amikor a lába két szán támaszrúdja között eltörött. Mire körülnéztem, csak az ezredembeli kiképző tisztesek maradtak mellettem. A több mint húsz alakulatból összeállított század úgy szétugrott, hogy többet nem is láttam őket.

Pár száz méterrel odább német és magyar tisztek - közéjük álltam én is - és altisztek keresztben az úton, láncot formálva megállítottuk - minden lövöldözés nélkül - a visszaözönlő tömeget. Szinte érthetetlen volt az a hirtelen hangulatváltozás, ahogy a rémületből megnyugodtak. A rohanás leálltával az utat megnyitottuk, s az emberek normális ütemben folytatták a menetet. Általában nyugati irányban meneteltünk, mert akkor már tudtuk, hogy az Ohm völgyében van a gyülekező hely. Mikor Verhnye Turovo után nem sokkal az út hirtelen egy nagyon széles völgybe ereszkedett alá, ott találtam Kaltróy alezredest, aki igyekezett a menetet rendezni. A feleslegesnek ítélt járműveket állította félre, hogy azok ne nyújtsák meg a menetoszlopot. Mikor meglátott engem, nekem adott erre parancsot. Ekkor ment el előttem a 17/1. zászlóaljunk vonata Gelencsér továbbszolgáló zászlós153 parancsnoksága alatt. A velem lévő kiképzőkeret embereit átadtam neki. Kaltróy alezredes arra is parancsot adott, hogy mielőbb menjek előre a völgy túlsó oldalára (pár száz méterre), ahol az út betorkollott a hótól kitisztított útba. Ott ugyanis megint tömörülés alakult ki, s ott is csináljak rendet.

Egy arra haladó személyi szánra felkapaszkodtam, és utasításomra az útról letérve, a terepen keresztül rövidítve siettem előre. Itt felálltam a szánra és hangosan azt közöltem, hogy csak azt az egységet engedem tovább, amelyik rendeződik, s a parancsnoka jelenti, hogy az egysége menetre kész. A határozott fellépésemnek megvolt a hatása. Az addig csak helyben álldogáló tipródó tömeg tisztjeik

153 Gelencsér János továbbszolgáló zászlós.

71