Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

megvizsgált, az ujjamat átkötötte, közben mondta, hogy a kis ujjbegy szépen visz- szaforró stádiumban van, de a körmöm lila-feketésre volt a véraláfutástól elszí- neződve. Egy darabkát máris levágott belőle ollóval, de megvigasztalt, hogy az egy-két hónapon belül úgyis lenő, és nyoma se marad ennek a kis sérülésnek [...]. De „csak" sebész lévén, nem tudott mit kezdeni derekammal, bedagadt és járó- képtelen, érzéketlen alsó lábszáraimmal, beutalót adott egy körülbelül 10 km-rel hátrább lévő német tábori kórházba.

Bár ne tette volna. Úgy vettem észre, a magyarokkal a „fegyverbarátok” nem túl sokat törődnek. Vacsorát ugyan adtak valami löttyöt, de Dukával együtt a magunkkal hozott konzervekből laktunk jól. A kórházban állítólag nem volt számomra szabad ágy, [ezért] egy altiszt elkísért bennünket egy közeli szovhoz-ma- jorba, ahol egy magyar tanyasi cselédháznak megfelelő belső szobájában - ahol más magyarok is feküdtek már - nekünk is szorítottak egy búbos kemence melletti, padlóra szórt szalmás helyet, azzal a megjegyzéssel, hogy másnap, azaz 11-én a reggeli után - ami szárított kenyérből és konzervkávéból állt - jelentkezzem vizsgálatra, mert este már nincs rendes világítás. A fekhelyünk legalább jó meleg volt.

11-én aztán pár órás várakozás után rám is sor került. Először is lázat mért egy katona, jelentette, hogy 38,5 fok. Duka ezalatt a szánkóval kint az udvaron vesztegelt, abrakolta a lovunkat. Nem mondom, ez az orvos tetőtől talpig megvizsgált, töprengett is, hogy mit írjon rólam, végül is az került az ottani papíromra - amit sajnos valamelyik későbbi helyen, amikor felmutattam, az orvos is felolvastatott velem, mert németül nem tudott, pedig csak az volt a betegségem megjelölése, hogy - „Muskelrheume und Nervenermüdung",825 (Később ez az elbocsájtó levelemben is szerepelt, de - bár haza is hoztam - elkallódott.) Szóban intézkedett, hogy míg a kórházban szabad ágy nem lesz, ott fektessenek, ahol tegnap, de naponta szállítsanak ide, hogy az adott injekció hatott-e? Változás azonban nem lett, így vagy három napra helyet szorítottak bent a kórházban. Már egy hete is elmúlt annak, hogy a vonalból eljöttem, a lázam valamit csillapult, a közérzetem valamit javult, de Dukára támaszkodva is csak nehezen és fájdalmasan tudtam magam vonszolni. Közben újabb nagyobb német csoport érkezett, áthelyeztek Sztarij Oszkolba.

Oda teherautóval vittek bennünket, a szánkónkat és a lovunkat ott kellett hagynunk, de Duka kísérőként velem maradhatott, és csomagjainkat, katonaládánkat magunkkal vihettük. Itt az orvos egyből megállapította, hogy a németek diagnózisa és terápiája téves volt. Nekem a vesém körül van bajom és maláriagyanús is vagyok. Ezzel kezeltek karácsonyig. Lényeges javulás azonban itt se állt be, legfeljebb annyiban, hogy a lázam lejjebb szállt, és a derékfájdalmam eny825 Izomreuma és idegkimerültség.

409