Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

hült, de a lábaim továbbra is dagadtak, merevek voltak, járni se tudtam velük, így a karácsony esti istentiszteletre se tudtam felmenni az emeleten berendezett kápolnába. Valami karácsonyi csomagocskát azonban a vacsoraosztáskor mindnyájan kaptunk. A enyémben egy kis pepitatáblás zsebnotesz is volt a Magyar Vöröskereszt ajándékaként. A borítólap belső oldalán az 1943. évre szóló, nyomtatott naptár a Vöröskereszt emblémájával és ezzel a felirattal: „Győzedelmes, boldog új évet kíván a honvéd bajtársaknak a Magyar Vöröskereszt." [...]

Karácsony és újév közt valamelyik hétköznap tovább gördítettek hazafelé, látva azt, hogy mostanában nem leszek hadrafogható és a vonalba visszaküldhető. Nagyobb szánokon szállítottak ki bennünket a vasútállomásra, ahol a Vöröskereszt ápolónői forró teát osztottak. Duka az én kulacsomat is odavitte megtöltetni. Én még a szánon maradtam, mert arra vártam, hogy Duka visszajöjjön, és a vonathoz segítsen. Persze a legényemnek csak a sor vége jutott, mert főleg tisztek és tisztesek előzték meg.

Ebben a körülbelül 10 perces várakozási időben olyasmi történt velem, ami szégyenletes volta miatt örökre az emlékezetemben marad. Egy tábori csendőrnek feltűnt, hogy egyedül maradtam a szánon fekve, a kocsis is elment teáért, én pedig félig fekve, félig a katonaládámra támaszkodva gubbasztok, a rózsaszín és fekete kockás plédemet az alsó lábszáraimra takarva. S egy óvatlan pillanatban ez a csendőr kaján szemhunyorítással odaszólt hozzám, s egyben közelebb is jött:- No, zászlóskám, hát meguntuk a frontot és megyünk hazafelé? - s ezzel lerántva rólam a szinte már hozzámnőtt takarót, folytatta:- Neked erre már úgyse lesz szükséged, mert vagy elpatkolsz útközben, vagy hazajutsz és szebbet vehetsz, de nekem jó lesz! - s ezzel gyors léptekkel elinalt.- Hé, rablótolvaj, fogják meg! - kiáltottam, s közben nyúltam a pisztolyom után, de mire a pokrócomat félretolva a derékszíjamon lévő pisztolytáskából előránthattam volna, láttam, hogy a gazember az állomás forgatagából még egy kaján pillantást vet vissza rám, s azzal el is tűnt egy ajtó mögött. Bizony Isten, lelőttem volna, mint a kutyát, de utánamenni nem tudtam. Tehetetlen dühömben Du kának kiáltottam a nevét, meg is hallotta, de visszaintett, hogy már mindjárt rákerül a sor, s máris töltette a kulacsokat. Mire visszaért hozzám, már csak azt tudtam neki megmutatni, hogy hol tűnt el a megrablóm; menjen utána, [és ha] meglátja a takarómmal azt a tábori csendőrt, akkor a legközelebbi tiszttel tartóz- tattassa föl. Duka el is futott oda, de azzal jött vissza, hogy nem találta meg.

Közben a szánkó kocsisa is visszaérkezett a kulacsával. Duka egyik kezében a saját katonaládájával, a másikkal engem támogatott, a kocsis a másik oldalról segített és hozta a zöld katonaládámat a vonathoz. Nagy nehezen felsegítettek a magas lépcsőn, de ott bent meg nem volt fűtés, elkelt volna a takaró, de már az se volt. A forró tea viszont jólesett, és utána el is szundítottam. Aztán meg lassan bealkonyult, s a tájból úgyszólván semmit se láttam.

410