Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)
Én ezen az éjjelen a vetőink völgyében lévő szálláshelyemen aludtam. Ott riasztottak a figyelőből, s elmondták a telefonban, hogy mit kérnek a puskás parancsnokok. Mondtam, hogy én azonnal a vetőkhöz megyek, azok tüzét személyesen vezénylem. A jelzett terepre fejből is tudom a lőelemeket, azt garantálom, hogy azon a szakaszon nem jön át több orosz. Kértem, hogy a tüzérfigyelők is rendeljék el a tűzkészültséget, míg Orbán százados úr odaérkezik. Ok ilyen rövid távra ne is kísérletezzenek lövésekkel, inkább a Don két partját veressék meg. így két tűz közé szorítottuk a beszivárgottakat, akik kínjukban puskával, „ tárogatóval" és kézigránáttal akarták állásaikból a mieinket kivetni, de azok megtor- pantották őket. Néhányan pedig vagy önként adták meg magukat, vagy a mieink ejtették őket fogságba a futóárkokban vagy a házak közt. Voltak azonban olyan oroszok is, akik már a mi régi figyelőnkből alakított lövészárok közeiéig is eljutottak, amint a torkolattüzük és a vaktában el-eldobott kézigránátjaik robbanási helye mutatta. Ezt már személyesen is tapasztaltam, mert miután a lőelemeket már mind a három vetőm legénysége tudta, otthagytam őket azzal, hogy 10 percenként - néhány oldalvonás eltolódással - adjanak le egy-egy lövést. Magamhoz vettem cseh puskámat, és a tüzérfigyelőbe menet a régi figyelőt is útba ejtettem, ellenőrzendő, hogy az ottani lövészeim helyükön vannak-e. Ott voltak s mutatták, hogy néhány ruszki már lőtávolságra, sőt dobótávolságra közelítette meg őket is, de nekik kevés a lőszerük, fejenként csak két-három kézigránátjuk van; hadd jöjjenek közelebb, ők biztosra akarnak menni. Ott maradtam figyelni körülbelül 10-15 percig. Két-három muszka a körülöttünk lévő minden bokorra odalőtt, de minket nem láthattak még, mert ránk nem voltak még veszélyesek ezek a tapogatózó lövéseik. De én már az egyikre célozni is tudtam. Amint bal kézzel átfogtam a tusát, tőlünk jobbra előre körülbelül 15-20 méterre robbant a másik orosz kézigránátja, s annak egy eltévedt parányi szilánkja a tusát átfogó bal mutatóujjam körmének a külső harmadát találta el. Akkor ezt nem is vettem még tudomásul, csak annyit éreztem, amit egy szúnyogcsípés okoz, s a helye sajog. Közben a fiúk feje fölött is elsuhant egy-egy ilyen „szúnyog", s elérkezettnek látták az időt, hogy ha én már egyet lőttem, ők meg a sötétben is érezve, hogy honnan jött az áldás, szintén eldobtak arrafelé egy-egy kézigránátot, aztán figyeltük a hatást. A csend jelezte, hogy katonáimmal együtt megtaláltuk, vagy legalábbis visszahúzódásra kényszerítettük őket, avagy irányt változtattak. A sötétben semmit nem lehetett biztosra látni. Ellenben amikor a „szúnyogcsípés" helyét a számhoz vettem, a saját vérem édeskés ízét éreztem, sőt, mintha egy darabka köröm is közbe lafogott [volna]. Köpenyem zsebéből zsebkendőt vettem elő, azzal ideiglenesen becsavartam az ujjamat. Mondtam is a két katonámnak, hogy ezt alighanem be kell alaposabban kötni, megyek is a tüzérfigyelőbe, ott bizonyára többet láthatok zseblám405
