Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

tem, hogy öncsonkítással akart kibújni a háború kockázatából. De azzal is megjárta, mert nem engedték haza, inkább hamar kigyógyították, és már körülbelül két hete ideküldték utánunk, és át kellett vennie a második raj parancsnokságát. Közben a megszeppent sérültek felocsúdtak, s jelentették, hogy képesek a vezérvető ellátására, míg a lőszerük tart, de a lőszerutánpótló lovászok is a súlyosabb sérültek közt vannak a segélyhelyen. Mondtam, hogy ők egyelőre pihenjenek, majd a figyelőből a továbbiakról telefonon intézkedem. Még szerencse, hogy a két vető közti másik óvóveremben az „öreg" Csanaki telefonosunknak nem történt semmi baja, majd ő közvetíti parancsaimat. Ellenőriztem, hogy a négy sérültem tényleg be tudja-e állítani a bediktált lőelemeket, s miután erről meggyőződtem, meghagytam nekik, hogyha az egészségügyi katonák visszajönnek a segélyhelyről, a rangidős jelentkezzék telefonon a Csanakitól. Ezzel visszamentem a figyelőbe. Ott Streer tizedes jelentette, hogy a második vető tüze jó helyre ment, és szerinte felesleges tovább oda lőnünk, mert ott minden előrehaladás leállt. Felhívtam a kolhozirodában Kovács Jenőt, jeleztem neki, a két megsebesült lőszerhordó a segélyhelyre került, helyettük küldjön két másik lóvezetőt egy láda lőszerrel a vezérvetőhöz. Aztán távbeszélőn tájékozódtam, hogy mi a helyzet a másik kosz- tyenkii és a két (és fél) alekszandrovkai szakaszomnál. Náluk egyelőre minden rendben volt, sebesülés nem történt, de az előző esti és hajnali támadásoknál a 34-esek kérésére ők is hasonlóan jártak el, mint mi: előbb záró-, majd zavarótűzzel tartották vissza a szovjetek előretörését, de a puskások se tudták még visszaszorítani a közelükbe szivárgott ellenséget a kiindulási hídfőikbe. Különben ők is hallották a foglyul esett hadapród átkiabálását, a reá adott választ is, de attól tartanak, hogy a ruszki komolyra veszi a dolgot, és attól tartanak, hogy az éjjel nagyobb erőket dobnak át a folyón, és hajnalban rohamra lehet számítani, s bizonyára ők lesznek túlerőben. Minden szakaszparancsnokot felhívtam, hogy ebéd után 13 órára küldjék el hozzám a romos postaépületben lévő figyelőmbe a helyetteseiket, mert a 47/11. zászlóaljtól jelzést kaptam, hogy 12 órára írásos parancsot fogok kapni arra nézve, hogy a még ma, vagy legkésőbb holnap indítandó - a 17-esek segítségével történő - ellentámadásunk támogatására hogyan hangoljuk össze a tüzérséggel és a többi nehézfegyveressel a teendőinket. Ez, a tervezett 13 órai megbeszélés aztán létre is jött, de tragikusan végződött.

A zászlóalj parancsa már ott várt a figyelőben. Átolvastam, és annak alapján vázlatos tűztervet skicceltem a noteszomba, nehogy valamit kifelejtsek. Közben Piszker valami ebédet tett elém, és evés közben jegyzeteltem. Ekkor már dél elmúlt, s mivel az előző éjszaka úgyszólván semmit se aludtam, mert Kunos zászlósnál megtárgyaltuk a történteket, és úgy döntöttünk, hogy a finánc-foglyunk és két embere kivételével ő a zászlóaljig hátraküldi foglyainkat, mintha aznap fogták volna őket a beszivárgottak közül, s azt is elhatároztuk, hogy egymás közti telefonálásunk alkalmával az ő rejtjeles álneve „kukorica-gazda" lesz (nem messze

357