Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)
holmijuk szállításához egy kétlovas kocsit is küldök. Ezt persze nagyon köszönték, de én a köszönetét elhárítva bevallottam nekik, hogy nagyon szégyellem magam a történtekért, és az csak a legkevesebb, amit engesztelésül ígérhettem. Ezt az ígéretemet pár nap múlva könnyedén teljesíteni is tudtam. De máig is tudom, hogy a lelkiismeretemet is csak részben nyugtattam meg azzal, ami nekem akkor hatalmamban volt és semmimbe se került. Aztán a következő napokban megtörtént a lakosság teljes hátratelepítése. Az öreg sztaroszta könnyezve jött el hozzám jelenteni, hogy üres a faluja, [és] megköszönte, hogy mindent hagytunk elvinni, amit csak akartak és tudtak a családok. Mindössze egy vemhes tehenet nem hajtottak el, de ezen felül is maradtak itt apró malacok, baromfiak, amiket nem tudtak összeterelni. „Azokat használjuk majd el egészséggel, még a tél előtt [- mondta a sztaroszta -], mert addigra úgyis jönnek majd az övéik"\ Kívánja, hogy addigra legyen béke, vagy legalább is minket ne érjenek már itt, inkább csak a németeket! Ez a kitelepítési história már jól július vége felé történt, bizonyára azért, mert a repülő-felderítés és a vonalbeli járőrözés is azt mutatta, hogy odaát az ellenség erősen készülődik valamire. Erre vallott az is, hogy a Don kanyarjaiban megszaporították az innenső part bozótosaiban a hídfőállásaikat. S hiába számolták azokat fel időnként puskásaink éjszakai vállalkozásai, másnap éjjel újra telepítették azokat, mit sem törődve veszteségeikkel. Emberanyagban kimeríthetetlen az utánpótlásuk. Pedig a sok veszteség miatt az embereik harcértéke - legalábbis átmenetileg - úgy látszott, hogy csökkenőben van. Erre például szolgált az a 14 emberük, akiket az előző éjjel kifüstölt, úgynevezett „4-es hídfő" elesett, illetve sebesülten hátravitt állományának a pótlására küldtek. Ezek, látva az ottani elesett bajtársaik hulláit, a szerzsantjuk753 vezetésével együtt úgy döntöttek, hogy otthagynak csapot-papot, ők bizony leszámolnak a háborúval, és az első hajnali pirkadatkor kúszva megközelítették a sásos mocsáron át a mielőttünk lévő puskásszázad legelső futóárkai előtt húzott drótakadályokat, ott puskavégre tűzött fehér rongyokkal jelezték, hogy át akarnak jönni. A „ne lőjetek" kifejezést már minden magyar baka értette. Az ottani puskásszakasz parancsnoka aztán, mint régi jó ismerős, az én közeli figyelőmhöz kísértette őket azzal, hogy zárjam és őriztessem őket az általa ismert tartalékbunkeromban, aztán majd reggeli után ő is átjön hozzám, és megbeszéljük, hogy mitévők legyünk velük. Úgy tettem, ahogy Kunos zászlós,754 kőbányai barátom kívánta. Sejtettem, hogy mi a terve. A lefegyverzést már ők elvégezték. Egy tisztes kísérte őket hozzám. Betereltettem őket abba a nagy, még felszereletlen tartalékbunkerba, amit - egyébként felsőbb parancsra - azzal a céllal ásattam meg s fedettem be, hogy ha netán munkaszolgálatosokat vezényelnek a körzetünkbe, legyen hol elhelyezni 753 Szovjet szakaszvezető. 754 Kunos György tartalékos zászlós, a 47/11. zászlóalj 4. puskásszázadának szakaszparancsnoka. 352
