Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

őket. A falu házainak nagy részét akkor már a ruszkik a gyújtólövedékeikkel felégették, a maradékot a puskásszázadok, a géppuskások, nehézpuskások és a páncéltörő ágyúsok, illetve a tüzérfigyelők használták valamire, amire még lehetett. Még jó, hogy ez a bunker ilyen célra már megfelelt. Ott az „önkéntes foglyaink" száraz szénára leheveredhettek. Két őrt állítottam melléjük. Hiába volt július vége, a kora hajnal még hideg volt, a muszkáink vacogtak a hiányos öltözetükben. Se ennivalójuk, se dohányuk nem volt, késő éjjel riasztották s küldték őket a hídfőbe, azzal, hogy reggel, majd még világosodás előtt csónakon hozzák nekik az utánpótlást. De ezt már ők nem várták meg, hanem ott dideregtek a fűben-sás- ban a drótakadályaink előtt, mígnem sikerült magukat „hősiesen" megadni. Szinte megsajnáltam őket; idős muzsik és fiatal pionír is volt köztük, s valamennyien meg voltak szeppenve, hogy mi lesz velük. Azt meg tudtam velük értetni már, hogy „Nye bojszja! Igyot ruszin, katorij govorit pa ruszki!" (Ne féljenek, jön egy ruszin, aki oroszul is beszél.)

Közben üzentem Magos honvédért, és telefonáltam Kovács Jenőnek, hogy küldjön a konyháról meleg teát és valami harapnivalót, mert van itt 14 ruszki foglyunk, akiket egyelőre nem tudok hátraküldeni.

Eltelt egy-két óra is, mire meghozták a mi feketekávés reggelinket és vele egy fedős fazék rántott levest is (tea éppen nem volt a raktáron), meg három komisz száraz kenyeret a foglyoknak. Utóbbiakat odavitettem a ruszkijainknak. Közben megérkezett Kunos zászlós is egy legényével, aki ugyancsak hozott két kenyeret, meg néhány konzervet az ő konyhájukról. így aztán teljessé vált a foglyaink ellátása is. Barátom is hasonlóképpen gondolkozott, mint én, s ezt jó jelnek vettem arra, hogy előzetes sejtésem nem csalt, az ő szándékát illetően.

Bunkeremben aztán megbeszéltük, hogy egyelőre e foglyainkat nem küldjük hátra, hanem valahogy majd egy ideig gondoskodunk róluk és munkát végeztetünk velük, aztán majd „részletekben leadjuk őket". Akkoriban már ugyanis volt egy olyan elvárása a zászlóaljunknak és az ezredünknek is, hogy igyekezzünk legalább hetenként vállalkozással foglyokat ejteni, hogy azok kihallgatásával újabb és újabb értesüléseket lehessen szerezni a muszkák helyzetéről, létszámáról és esetleges szándékaikról. Ez nem volt ugyan túl „fair" és könnyű dolog, de parancsnak kellett tekintenünk. Ez elsősorban a puskásokra vonatkozott, de más alakulatok is „kétes értékű dicsőséget szerezhettek vele". Ezt akartuk most kihasználni. A mi foglyaink parancsnoka, egy őrmester, civilben pénzügyőr, azaz magyarul finánc volt, de állítása szerint nem kommunista, és esküdt ellensége volt a háborúnak magának is, és így a rábízott embereket is meg tudta győzni arról, hogy a magyaroktól nem kell tartaniuk, és ha nem akarnak előbb-utóbb hősi halottak lenni, akkor a legjobb megoldás, hogy önként átállnak hozzánk, és ha hazafiúi becsületükben csorba is esik, legalább az életük megmarad.

353