Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - 17. gyalogezred I. zászlóalja - 34. Somogyi Lajos tizedes (17. gyalogezred II. zászlóalj, géppuskás század) visszaemlékezése, 1942-1943
naruhába öltöztettek bennünket. Mert ha magyar egységben maradhatunk, akkor még van egy esélyünk az esetleges életben maradáshoz. Ez pedig a hadifogságba kerülésünk lett volna. Erre, hála Isten, nem került sor. [...] Egy szép napon az ott lévő összes magyar katonát sorakoztatták, és elindították egy betonúton Zsitomir város irányába, azzal a jó hírrel, hogy Zsitomirban bevagonírozunk, és megyünk haza. Gyalogmenetünket követő második nap egy futártiszt jött utánunk, hogy hátra arc, irány vissza, de nem Kijevbe, hanem Ko~ rosztyenbe, mert a Zsitomiron túli részeken a partizánok több helyen nem, hogy csak tönkretették a vasútvonalakat, hanem teljesen megsemmisítették. Több helyütt még a vasúti töltéseket és hidakat is fölrobbogatták. így Korosztyenben fogunk berakodni, és teljesen más irányban fogunk hazamenni. Persze hittük is, meg nem is, hisz a németek már oly sokszor becsaptak bennünket. Biztosabbra vettük Jány úr szavait, hogy a németekkel be leszünk vetve.592 Tehát megtörtént a hátraarc. Kétnapi menetelés után elértük Korosztyent. Kint a város keleti részén, valahol egy elég magas vasúti töltésen, a nyílt pályán állt egy szerelvény. Egy fél napot ácsorogtunk mellette, mire engedélyt kaptunk a bevagonírozáshoz. Még ekkor sem hittük, hogy e szerelvény minket hazavisz. A szerelvény elindult, ment hol keletnek, hol délnek, majd nyugatnak vette az irányt. Többszöri megállással és sok várakozással, kétnapi utunk után megpillantottuk a Kárpátok gerinceit. E látványok hatására egy kicsit kezdtünk bízni, hogy talán magyar földre kerülhetünk, mondván, minket már oly sokszor becsaptak, kiszolgáltattak, cserbenhagytak, feláldoztak, halálra ítéltek. így, testileg, lelkileg agyongyötört lélekkel már csak a jó Istenben bíztunk, hogy talán még egyszer megláthatjuk szeretteinket és szülőföldünket. Majd Lavocsnéba értünk. Itt újból fertőtlenítés, orvosi vizsgálat, megfélemlítés, hogy Magyarországra való érkezésünkkor nehogy valamit is el merjünk mondani, hogy milyen mérhetetlen szenvedéseken, megpróbáltatásokon mentünk keresztül majd egy évig való fronton tartásunk alatt. Lavocsnéban már oly beteg és lázas voltam, hogy azt sem tudtam, hogy mikor kerültem magyar földre, az ott[an]i orvos úgy teletömött gyógyszerrel, melynek hatása alatt csak aludtam. Bajtársaim, elmondásaik szerint, azt gondolták, hogy fel sem ébredek többet, mert néha még a pulzusom verését sem érezték. Már mikor felébredtem, is oly kábult voltam, hogy még akkor sem tudtam, hogy hol is vagyok. Szerencsémre, hogy még 592 Hitler és Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke 1943. február 1-jei tárgyalásán a német diktátor valóban a 2. hadsereg további frontszolgálatát és átszervezését követelte, nevezetesen azt, hogy a hadsereg maradványait vonják össze egy - két hadosztályból álló - hadtestbe, valamint állítsanak fel 12 műszaki (építő) zászlóaljat. Emellett még azt is kérte, hogy az átszervezett csapatok a magyar megszálló erőkkel együtt a 2. hadsereg parancsnoksága alatt hat hadosztálynyi megszálló erőt alkossanak. A 2. hadsereg maradványának újjászervezése március 10-étől el is kezdődött, de március 28-án - két magyar megszálló seregtest ellentételeként a magyar frontalakulatok hazatérését engedélyező német döntés miatt - befejeződött. Szabó Péter 2001. 281-285. p. 274
