Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - 17. gyalogezred I. zászlóalja - 34. Somogyi Lajos tizedes (17. gyalogezred II. zászlóalj, géppuskás század) visszaemlékezése, 1942-1943
Ebből a gyűrűből úgy kikerültünk, hogy nem vettük észre, hogy hol és mikor. Igaz, emberi észt felülmúló, mérhetetlen szenvedéseken át, toronyiránt, úttalan utakon, térdig érő hóval borított mezőkön keresztül [gyalogoltunk]. Ez az út hosz- szú napokon át tartott, némi kis pihenőkkel, mikor kis településeket találtunk. Majd aztán Gremjacsjéból, a Dontól több száz km gyaloglás után valahol, egy városon (Romnin) kívül, a nyílt pályán várakozott egy vasúti szerelvény, nyugat felé állva, füstölgő mozdonyával. Ezt vettük akkor már célba, és odaérve elkeseredetten kértük a mozdony vezetőjét, hogy kapaszkodhassunk fel e nyitott szerelvényre. О feje intésével intett, hogy felszállhatunk. Aztán már nem is érdekelt bennünk, hogy a szerelvény hova megy, mivel láttuk, hogy nyugati irányba állt. Számunkra az volt már a lényeges, hogy minél előbb minél messzebb jussunk el a frontvonaltól. A mozdony után mindjárt az első, nyitott, rakoncás kocsira felsegítettük egymást, gondolván arra, hogy legalább a mozdony elfogja a vonat sebességének a szelét, és enyhíti az éjszakai hideget. Már kezdett sötétedni, de még mindig csak álltunk. Kenyérzsákunkat, gázálarctokokat leraktuk a platóra, és arra leülve, egymás ölébe ültünk, hátunkat ösz- szefordítva, hogy minél jobban tudjuk testünk melegével egymást melegíteni, a pokrócokat meg a fejünk fölé húztuk. Úgy emlékezem vissza, hogy itt már akkor csak kilencen voltunk, akik összetartottunk. Egész éjjel ment a szerelvény, itt-ott némi kis megállásokkal, és másnap úgy 10 óra körül azt vesszük észre, hogy Ki- jevben vagyunk, és a vonat egyelőre nem megy innét tovább. Leszálltunk, és igyekeztünk valami lerombolt épületrész menedéket adó sarkában helyet keresni számunkra, ahol egy kicsit rendbe hozhatjuk magunkat. A romhalmaz téglákból egy kis tűzhelyet tákoltunk össze, és tüzet gyújtottunk. Majd valami élelemszerzési útra indultunk, akár kéregetéssel is, ha másképp nem találunk. Na, erre szerencsénkre nem került sor. Láttuk, hogy a németek pokrócban, sátorlapban valami élelmet cipelnek, mert a kenyerek kilátszottak. Követtünk mi is két németet, hogy vajon ezek hova mennek? Szerencsénkre olyan két németet követtünk, akik csak németül beszéltek, de osztrákok voltak. Méghozzá a magyar-osztrák határhoz közeli Kismarton kis településről valók voltak, és jól beszéltek magyarul. Ezek segítségével jutottunk élelemhez mi is. Sikerült nekünk is jó pár napi élelemhez jutni, majd visszamentünk a romos épületbe, és tüzelget- tünk tovább. Egyheti csellengésünk után összetalálkoztunk egy magyar hadnaggyal, aki szintén a Dontól azt a Kálváriát járta, amit mi. О tudatta velünk, hogy a visszavonulás során életben maradt magyar katonákat gyűjtik össze, és visznek bennünket haza. Még aznap megkerestük azt a helyet, ahogy a hadnagy megmagyarázta, hogy mely irányban, [és] körülbelül északnyugati irányban 2 km-nyi távolságra meg is találtuk a helyet. Épp akkor ért oda egy nagy tömeg, körülbelül lehettek 1000-1500 fő körül, és mi is elvegyültünk közéjük. Mondták, hogy valahol Romni 272
